Olivér

Önmagam szeretnék lenni

2007.04.02. 00:00

Programkereső

Sebestyén Márta március 28-án tartotta jubileumi koncertjét a Művészetek Palotájában, ahol a népdalénekes a 33 éves színpadi pályafutásának legfontosabb szereplőit látta vendégül. Az ünnepi alkalom kapcsán Agócs Gergely beszélgetett a művésznővel.

Sebestyén Márta

- Mi a viszonyod a manapság oly divatos, mindent mindennel keverni akaró zenei törekvésekhez?

-Ezek egy részét izgalmasnak találom, más részében idegenül mozgok. Néha úgy érzem, hogy én egy „idejétmúlt bölény” vagyok, aki megmaradt egyfajta ősállapotban, és nem képes felvenni a ritmust, amikor nekem már réges-rég „az” kéne, hogy tessen, ehelyett még mindig nem tetszik, mert nem fog meg. Ami lelki élményt ad, úgy, hogy kicsorduljon a könnyem, az meggyőz. Ami nem, az nem győz meg. És teljesen mindegy, hogy gitáron szól, vagy lehet az különben egy furulyaimitáció is, de énnekem van a furulyázásról egy elképzelésem, hiszen engem pont ugyanaz a gyimesi furulyás fogott meg, aki miatt ma Juhász Zoli is furulyázik. Emlékszem, hogy milyen kétségbeesetten próbáltam utánozni azt a hangzást, egy kolozsvári piacon vett, „nádizöld” furulyával. Mert annyira szerettem volna elérni azt a fantasztikus ősi hangzást. És ugyanezt éltem meg az énekhangokkal is. És mivel ez nekem ilyen nagyon-nagyon tetszett, azt gondoltam, hogy mindenki másra is ilyen hatást gyakorol. Kétségbeesve láttam, hogy nemcsak ez a hatás marad el, hanem egyenesen kiröhögnek. Nem értik, anakronisztikusnak, hóbortosnak tartják.

Lassan kezdtem beletörődni, hogy jó, hát akkor én ilyen vagyok, majd egy idő után - talán azért, mert kitartottam a népzene mellett - egyszer csak elkezdték a környezetemben ezt az érdeklődésemet tisztelni. Ha mégis kialakult időnként egy-egy ilyen furcsa szituáció, mint amilyenbe például a Deep Forest esetében is a tudtomon kívül belekerültem, akkor is megkaptam az egyik tábortól, hogy elárultam a népzenét. A másik oldalon pedig visszhangzott, hogy: „Ez az, ez kell nekünk, végre milliók hallgatják, hiszen ha már a legnépszerűbb popzenei csatornákon is ez megy…” Én pedig ettől nem éreztem magam se többnek, se jobbnak, csak azt éreztem, nagyon furcsa helyzetbe kerültem. Tudtomon kívül lettem olyasminek a részese, ami állítólag sok fiatal zenei ízlését befolyásolta. Azt nem állítom, hogy ezekből aztán elvetemült népzenebarát lett, de lehet, hogy ezentúl az a sok ember talán tényleg fogékonyabb lett erre a hangzásra. Magamtól viszont nem lenne igényem az ilyen kísérletekre, mert egyszerűen nem olyan a gondolkodásmódom és nem olyan az ízlésem. Mindig félek, amikor valaki engem eszköznek akar felhasználni, hogy a saját elképzeléseit, különféle útkereséseit velem igazolja, vagy illusztrálja. Szeretem, amikor részese lehetek különböző művészeti irányzatok találkozásának, ahol és amikor a mondanivalók egymást erősítik. Ám csakis azon a színvonalon és nívón, amit a népdallal képviselni szeretnék.

- Amikor a médiában megjelennek a népzene művelői, sokszor megkapják, hogy ez a műfaj a múltat idézi, hogy ez a múzeumba való. Érdekes, hogy Bach, vagy akár Mozart nevével kapcsolatban nem merül fel, hogy művészetük idejétmúlt lenne, vagy hogy ma már ezt okvetlen egy „modernizált” formában kellene előadni…

- De, tudod, hogy felmerül? Egyre másra bukkannak fel olyan előadók, akik szerint csak sima reprodukció, ha „ugyanazt a Vivaldit játszuk ugyanúgy, körbe-körbe”, az olyan unalmas! Olyan formában kell eljuttatni a fiatalhoz, hogy ráharapjon, és ezért kis könnyűzenei ritmusokkal, meg „modern” hangszereléssel alá kell kenegetni, úgymond fogyaszthatóvá kell tenni. Ezt én teljesen vakvágánynak tartom. Sajnos, már ide is kezd ez a divat beszüremkedni, nem hajlandók elfogadni, hogy egy Bach-szólószonátához nem kell lézerágyú…

- De a komolyzene mögött mégis ott van egy Zeneakadémia, és megannyi intézmény, melyek mind a klasszikus zenei műveltség értékeit védelmezik.

- Igen, mert amikor ezekről a bázisokról kikerül egy művész, biztos, hogy nem mond ilyeneket. Ezek később jönnek, úgymond a piaci érvényesülés igénye mondatja és művelteti ezt velük, mert hamar kiderül, hogy így meg tud telni akár még egy sportcsarnok is. Szerintem legtöbbször a népszerűséget hajhászva mennek el ebbe az irányba. Ilyenekkel aztán pont ezért nem lehet, és nem is szükséges vitatkozni, hiszen ők a művészetben valami teljesen mást keresnek… Itt hiába érvelne az ember, hogy nem kell a bablevesbe a málnás joghurt, akármilyen finom is önmagában mind a kettő.

- Szerinted akkor mitől tudjuk a hagyományhű magyar népzenével mégis megtölteni a világ legnevesebb koncerttermeit?

- Külföldön szerintem előítéletektől mentesen jön a közönség a koncertjeinkre, és pusztán annak alapján, amit hallanak, lázba jönnek. Megfogja, megbabonázza a ritmusoknak a gazdagsága és a zenének az ereje. Nem is biztos, hogy tudják, hogy ki vagy. Amit hall, az olyan erővel hat, hogy ott nem kell semmit magyarázni. Itthon, sajnos, a „népi” kifejezésre olyan súlyos, másodlagos jelentéstartalmak is rárakódtak, olyan kétes társadalmi olvasatba helyeződik minden, ami a saját hagyományos kultúránkkal kapcsolatos, amire az egész világon nehéz lenne példát találni.

- Igen, ez egy szomorú magyar „mucsakomplexus” (én legalábbis ennek nevezem), amivel sehol máshol a világban nem találkozunk. Miközben mindenki a nyugattal példálódzik, a skótok büszkén viselik a „mai, modern, rohanó világunkban” is a szoknyáikat, meg a bajor fiatalok is kórusban éneklik a sramlijaikat bármelyik oktoberfest-en.

- Érdekes, legtöbbször olyan emberektől lehet hallani a népzenét, vagy a népművészetet lekicsinylő, gúnyolódó hangokat, akikről gyanítható, hogy azt egyáltalán nem ismerik. Biztos, hogy ebben nagy szerepe van a médiának is. Amikor nevetség tárgyává teszik például a magyar nyelv tájnyelvi változatait, azt egyenesen büntetni kellene. Ezek ugyanis észrevehetetlenül beépülnek a mai magyarok tudatába, és meghatározzák azt. Ennek következménye pedig az önbecsülésünk vészes rombolása. Ha nincs identitástudat és egészséges önismeret, az nagyon veszélyes ürességet tud előidézni az emberekben és gátolja egymás jobb megismerését is.


Sebestyén Márta

- Igen, sokszor elhangzik az is, hogy minek ez a fölösleges „magyarkodás” (szerintem ez is olyan kifejezés, amelyiknek más nyelvekben nincs megfelelője). Ugyanakkor nekünk semmiféle problémát nem okoz az sem, ha szlovák, román, vagy cigány népdalt énekelünk, amiért időnként szintén megkapjuk a magunkét.

- Igen, ezért szegény Bartókot is támadták annak idején pont eleget. Nem értik, hogy akit megpróbálnak beszuszakolni ebbe a „föld anyjának föld anyja” skatulyába, az hogy lehet ilyen nyitott, hogy szomszéd, vagy akár távoli népek kultúráját is ilyen szinten tudja vállalni. Az ilyen emberek pedig egyszerűen dühösek ránk, mert nem stimmel nekik, hogy hogyan mersz te ilyen nyitott lenni, amikor ő pont azt akarja bebizonyítani, hogy te, a népdalaiddal egy fölhözragadt, kicsinyes szellemiséget jelenítesz meg. Hogyan mersz nyitott lenni, amikor én eldöntöttem, hogy te zárt vagy?! Egy mai népzenész, népdalénekes hétköznapjainak ugyanúgy kelléke a számítógép, a mobiltelefon, értékrendjébe viszont máshogy sorolódnak a dolgok. Minket érdekel, hogy mi volt előttünk, elődeink tudásából 2007-ben is sokat hasznosíthatunk. De én nem attól leszek hiteles, ha éjjel-nappal népviseletben járok. Az énekemmel kívánom közvetíteni az általam fontosnak tartott értékeket. Nem akarok senkinek megfelelni, önmagam szeretnék lenni. Persze, amikor eljutottam Erdélybe, lenyűgözött a tárgyi kultúra is, a bőrömön akartam érezni annak a világnak az attribútumait, amelyet képviselek a színpadon. Mindent ki akartam próbálni magamon, érezni akartam, hogy például annak a táncnak (ugye, én néptáncos is voltam) mi adja meg a súlyát, a méltóságát. Élmény volt gyimesi gyapjútarisznyával járni, hiszen ezt még emberi kezek szőtték - mintha egy eltűnt Atlantisszal találkoztam volna. Ezt mámoros örömmel élveztem akkoriban, és úgy érzem, nagyon fontos volt ezt a periódust is megélni az életemben. Ha az ember ezen nem tud átesni, talán sok mindentől megfosztja magát, és valami hiányérzete is lesz. Persze, rengeteget élcelődtek velem, mert nem hiszem, hogy azóta is lett volna a Radnóti Gimnáziumban még egy olyan leány, aki széki rékliben, patkolt sarkú, keményszárú csizmában, bársony rakott szoknyában, fonott kosárban vitte volna a fizika könyvet az órára.

Aztán lassan rádöbbentem, hogy nem a ruha teszi az embert a színpadon sem az előadóművészt, hiszen a színpad mégiscsak egy előadói magatartást, szabadabb kereteket igényel. Így aztán fokozatosan „kivetkeztem”, és ma már a városi ruházathoz kiegészítőként veszek fel egy-egy viseletdarabot, ami jelzésszerűen utal zenei világomra. Praktikus is legyen, de egy szívet melengető érzésem is legyen attól a kapcsolattól, amit egy-egy mellyes, vagy vizitke számomra jelképez. A Carnegie Hallban, amikor ott van rajtam a Hangya Kati által hímzett, gyöngyös mellény, az nekem otthonos érzést ad. Álmos nevű fiam úgy turnézott egy hónapig velem Amerikában, hogy egy széki kakasos, írásos hímzett párnán szoptattam, mert imádta azokat a piros, kanyargós mintákat. Ettől nyugodott meg, abban a nagy idegen környezetben, hogy látta ezt a kicsi darab Magyarországot. Ezek mind fontos dolgok, és a kezdeti eufóriából kellett jó néhány év, amíg én is visszaszelídültem a mai, nagyvárosi világhoz. Igaz, a sokszoknyás korszak elmúlt, de ennek a tisztelete megmaradt.

- Mi, akik elmerülünk a népzene tanulmányozásában, tudjuk, hogy keletkezésében, funkciójában ez a műfaj eltér az összes többi zenei műfajtól. Hiszen a népzenén kívül a műfajok azzal az elgondolással jöttek létre, hogy majd lesznek művelői, azaz szolgáltatói, és lesznek „fogyasztói”. A népzene egy aktívan használt szövete volt a kultúránknak. Ma a „Mi a te nótád?”-tól eljutottunk a „Milyen zenét hallgatsz?”-ig, ami szerintem azért aggasztó, mert ezzel a zene aktív használatától annak passzív fogyasztása állapotába kerültünk. Erről mi a véleményed?

- Sőt, állami ünnepségeken elhangzik, hogy „most kérem, hallgassuk meg a himnuszt!” – micsoda dolog ez, Kodály hazájában a himnuszt közösen kellene énekelnünk, ehelyett most már különféle „előénekeseket” alkalmaznak, mintha félnének, hogy az emberek nem tudják a saját himnuszukat. A népdalt belső igény hívta életre, nem külső szolgáltatásnak a terméke. Sokszor nehéz is gyűjteni keservest, vagy balladát, mert ott, ahol ez a kultúra organikus részét alkotja, az asszonyok éneklés közben elsírják magukat. A népdal ilyen mély és őszinte érzéseket közvetít. Talán ez fogta meg az egykori kislány Márti lelkét is.

NÉVJEGY
Születése óta (1957) a zene bűvöletében él, édesanyja révén is, aki zenepedagógus – Kodály Zoltán egykori tanítványa. Különösen a népdalok világa ragadta meg, ezek előadásával már kislány korában felfigyeltek tehetségére. Mára már világhírű művész, aki a legrangosabb koncert-termekben lép fel. Minden magyarországi díjat megkapott, amit egy művész elnyerhet: Az év énekesnője (1984), Liszt Ferenc-díj (1991), Kossuth-díj (1999), Prima Primissima-díj (2003), Magyar Köztársaság Érdemrend Középkereszt (2005), a Magyar Kultúra Követe (2007). Olaszországban a Diploma alla Carriera és a Chinciano Fellini díjjal tüntették ki. Énekel a több Oscar-díjjal kitüntetett Angol Beteg című filmben és a Deep Forest Grammy-díjas világzene albumán is. Énekelt a Japán császár előtt, de a Spanyol király és az Angol uralkodó is megismerhette általa a magyar nép dalait.