Vendel

A hét portéja: Herbie Hancock

2007.04.10. 00:00

Programkereső

Herbie Jeffrey Hancock napjaink egyik legelismertebb és legnagyobb hatású jazz muzsikusa, a billentyűs hangszerek mestere, akit nyitottsága az akusztikus és elektronikus zene legkülönfélébb műfajaihoz elvezetett.
d3522f5b-6789-451f-a225-49ddcd457d28

Miles Davis azt írta róla, ő képviseli a folytatást Bud Powell és Thelonius Monk után. Hancock 1940. április 12-én született Chicagóban, tehetségét hamar felfedezték, 11 évesen már a Chicagói Szimfonikusokkal adta elő Mozart D-dúr zongoraversenyét. Oscar Peterson és Bill Evans hatására hamarosan jazzt kezdett játszani, miközben az elektronika iránt is érdeklődött, így az egyetemen egyszerre tanult villamosmérnöknek és zenésznek.

Húsz éves volt, amikor Donald Byrd felfedezte, két évvel később már az egyik vezető jazz kiadónál, a Blue Note-nál volt szólistaként szerződése. 1963-ban megjelent Takin’ Off című bemutatkozó lemeze jelentős sikert aratott, Hancock még ebben az évben bekerült a műfaj elitjébe: Miles Davis meghívta kvintettjébe Wayne Shorter, Tony Williams és Ron Carter mellé. Öt évig játszott a formációban, de később is fellépett velük közösen, többek között a legendás Bitches Brew lemezen, amely a fúziós jazz műfajteremtő alkotása. Eközben szólókarrierje is felfelé ívelt, zenét komponált Antonioni Nagyítás című filmjéhez, és a Blue Note-nál sorra jelentek meg lemezei, melyeken olyan muzsikusokkal játszott, mint Freddie Hunbbard, Lee Morgan vagy Grant Green.

Miután Davistől különvált, az elektronikával kísérletezett, a jazz zenészek közül elsőként alkalmazott szintetizátort. A jazz-elektro és a funk műfajokat tágította, de a zenéje a pop rajongói között is nagy sikert aratott, a hip-hop és a dance stílusok előadóira gyakorolt hatása a mai napig meghatározó. Head Hunters című jazz-funk albuma már a Columbia kiadónál jelent meg példátlan sikerrel, a Chameleon című dal révén a műfaj első platinalemeze lett. Közben az akusztikus jazztől sem mondott búcsút, Chick Coreával és Oscar Petersonnal is játszott közösen, valamint a VSOP formációval, amelyben Wynton Marsalis trombitás karrierjét indította útnak.

Future Shock című platinalemeze után a Rockit album Grammy-díjat hozott, majd további elismerések következtek, 1986-ban Oscar-díjat kapott a Round Midnight című film zenéjéért. A ’90-es években az elektronikus zene új generációja a Watermelon Man, a Cantaloupe Island és más szerzeményeit dolgozta át, Hancock pedig R&B és rockdalokat játszott straight jazz stílusban: így újabb Grammy következett, és egy újabb vezető jazzkiadó, a Verve támogatása. 1998-ban felvett Gershwin’s World című lemezén a legkülönfélébb stílusok előadóit hozta össze, a siker nem maradt el (három Grammy-díj és a zeneipar egyöntetű elismerése). 2001-ben a techno és a hip-hop műfajok előadóival kezdett együtt dolgozni, majd Michael Breckerrel és Roy Hargrove-val vett lemezre egy koncertet Miles Davis és John Coltrane emlékére. Számtalan koncertje mellett részt vesz a jazz oktatásban, és rendszeresen muzsikál közösen új tehetségekkel.