Emma

Melankólia a sötétből

2007.04.12. 00:00

Programkereső

A teltházas, másfél órás koncert után állva tapsolt a közönség. Valamit tud ez a 65 éves, szerény, kedves arcú hölgy, hogy a sok száz ember, aki egy szót sem ért abból, amiről ő 100 percen keresztül portugálul „mesél”, rajongva vastapssal köszönti és búcsúztatja.
90b9167b-023d-4049-bb02-cb36c5104ab7

A fő érdem nyilván az övé: egyszerűségével, és kivételesen kellemes, természetes hangjával pár év alatt meghódította a világot. Megmutatta, hogy 47 évesen is neki lehet ugrani a világsikernek. A morna, a jellegzetes Zöldfoki-szigeteki zene ma az ő nevéhez kapcsolódik, pedig rajta kívül mások is játsszák; a „sodade” kifejezést, amelyet az egyik lefordíthatatlan szóként tartanak számon (egyfajta erős vágy valamiért, ami nem létezik, nosztalgia) is tőle ismerte meg a világ. A sikerhez azonban a zene is kellett: egy meghatározhatatlan egyvelege a jókedvnek és a búsulásnak, a melankóliának, amelyet ilyen kifejezően kevés zenében hallani. Az ember az egyik pillanatban még a reménytelen szerelmeire emlékezik, a másikban már táncba kezdene a latinos ritmusok hallatán. Sokféle hangulat gyűjtőzenéje, olyan érzelmek kifejezője, amit mindenki átélt, vagy át szeretne élni.

Cesaria Evora harmadik alkalommal játszott a Müpában. Bizonyára más élmény lett volna őt egy kellemes kávéházi, vagy hangulatos éttermi környezetben hallani-látni, ahol, ha az ember úgy érzi, kedvére mozoghat is a gyorsabb dallamokra. De ha már itt volt, itt élveztük a remek előadást. Mert az előadás remek volt: Evora hozta a formáját, a dalok, a hangszerelés, a ráadás (az örök kedvenc Besame Mucho), a kisasztalnál pihenés egy cigaretta erejéig a színpad közepén (gyanúsan show-elem, de belefér) igazi kikapcsolódást adott. A néhány lassú szám után pezsdítők voltak a megfelelő pillanatban megszólaltatott gyorsak, néhol a kubai zenére emlékeztető ritmusokkal. Az ember még azt is elfogadta, hogy ülnie kellett végig, pedig már a szék is szűk volt az ülve mozgásra. Mivel Evora csak anyanyelvén beszél, illetve valamit franciául, és valószínűleg személyiségéből is adódik, hogy nem egy show-womanként vezényelte le a koncertet, nem igazán közelített a zenék között a közönség felé. A zenekar bemutatásán, és a koncertvégi taps nagyon kedves megköszönésén kívül nem igazán szólt hozzánk. De ehhez elég volt az ének.

És mindez még ennél is jobb lett volna, ha ezt a kifejezetten közvetlen zenét nem egy jobbára teljes sötétségben hagyó, illetve egy érthetetlen fényeffektusokkal világított színpadról kellett volna hallgatnunk. Mert sajnos látni sokat nem lehetett: az együttes saját világosítója ezen a koncerten inkább sötétített. A koncert elején még elfogadható dramaturgiai elem volt, hogy a zenekar – még Evora nélkül – a színpad sejtelmes mélyéről szólalt meg, majd valaki zseblámpával beirányította az énekesnőt a színpadra. S amikor ő „szóhoz jutott”, fény is gyúlt. Reá. De nem másra. Azért sikerült megszámolni: kilencen voltak, három gitáros, a zongorista, egy ütőhangszeres, egy dobos, egy szaxofonos, egy hegedűs - és ő. A három évvel ezelőtti koncertről úgy emlékszem, mindegyik kedves, mosolygós arc. Ami minden koncerten egy főnyeremény. Most pedig, az amúgy is az ilyen koncertekhez túl távolságtartó koncertteremben, teljesen elválasztották tőlünk a zenészeket. A 20. sorból szemüveggel csak néha vettem ki némelyikük arckifejezését. Ezt súlyosbította, hogy a fények teljesen indokolatlanul és zavaróan változtak a produkcióban, a közönség részvételénél (zenére tapsolás) pedig szemideg-próbáló volt az ütemre villózó fény. Pedig ma már a világosítás majdnem olyan lényeges eleme az előadásnak, mint a hangosítás. Szerencsénkre azért a zene túlélt, és a misztikusan zöld és kék fényekben megbújó zenészek egy nagyon kifinomult, egységes instrumentális, és vokális kísérettel tettek nagyon is élvezhetővé egytől egyig minden dalt... Várjuk jövőre is Cesaria Evorát. Még világosban!

(2007. április 7. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Cesaria Evora (ének) koncertje)