Erzsébet

Istenkirályság

2007.04.25. 00:00

Programkereső

Hazájában stadionok telnek meg a fellépésein. A Művészetek Palotája ezzel aligha konkurálhat, de az egészen bizonyos, hogy George Dalaras április 29-ei fellépésével a görög zene kiemelkedő ünnepe előtt állunk.
d648657d-c411-4bfb-b0d4-c4eb842a5d80

Görögország zenéjét négy stílusirányzat uralta az utóbbi évtizedekben. A népzenei ihletettség és a közel négy évszázados török uralom nyomát mutató orientális befolyás mindegyikben megmutatkozott, a különbség (sarkítva) leginkább abban ragadható meg, hogy milyen erősnek bizonyult a nyugati hatás, a maga hangszereivel és mindenkori divathullámaival.

Mi ez a négy irányzat? A népi hangszerekre (hegedű, cimbalom, lant, duda, töröksíp, dob estébé) épülő tradicionális népzenének dhimotika a neve, a népzenei hangszereket és dallamokat szimfonikus környezetbe ágyazó "előkelőbb" formának éntekhnó, a nyugati popzene hatását tükröző tánczenének laikó – a negyedik pedig a kisázsiai blues, a rembetika, melynek a hetvenes években reneszánsza támadt, s amely azóta is a legtöbbet emlegetett görög muzsika. Hogy miért válhatott azzá, arra visszatérek azonnal, előtte azonban mást kell leszögeznem. Mégpedig azt, hogy e cikk címében egyáltalán nem túlzás az énekes George Dalaras kapcsán "istenkirályságot" emlegetni. Nemcsak azért, mert Athénben minden további nélkül megtölt egy nyolcvanezres stadiont, hanem mert ő az, aki az imént említett négy irányzat mindegyikében számottevőt, jelképeset, maradandót és egységeset alkotott.

George Dalaras 1950-ben született Píreuszban, Athén kikötőnegyedében. Apja híres buzukis volt – 1965-ben az ő Wry Thorn című lemezén debütált Dalaras, de nem kellett sok, két év múlva szólópályára lépett. És 1969-ben, amikor első albuma, a George Dalaras kijött, már azt is pontosan lehetett tudni, hogy merre tart: a tradícióhoz mélyen kötődő, ugyanakkor friss és személyes, buzuki-alapú városi folkzenét játszott. Színrelépése és rendkívüli sikere a világszerte legismertebb görög zeneszerző, Mikisz Theodorakisz érdeklődését is felkeltette. Együttműködésük több közös turnét és két kiemelkedő albumot eredményezett: az 1974-es 18 Short Songs Of The Bitter Homelanden Yannisz Ritszosz, az 1988-as Axion Estin pedig a Nobel-díjas Odysseas Elitis verseit zenésítve meg. De Dalaras nem csak Theodorakisz mellett tündökölt: karrierje során olyan rangú-jelentőségű görög zeneszerzőkkel dolgozott, mint Stavros Kouyioumtzis, Apostolos Kaldaras, Manos Loizos, Christos Nikolopoulos, Yannis Markopoulos és így tovább.

Számokban mérve talán még inkább kirívó Dalaras karrierje: miközben beutazta a világot, hatvanöt albumot jelentetett meg, s további ötvenen közreműködött, több mint tizenkétmillió példányt adva el. A Live Recordings albumon Paco de Lucia, az ugyancsak 1987-es Latinon Al di Meola tette tiszteletét, az 1997-es Thessaloniki – Yannena With Two Canvas Shoes Goran Bregovic társaságában (és szerzeményeivel) készült, a 2001-es The Running Roadson Sting is énekel, a 2005-ös 30th-40th Parallel Musical Journey Through The Mediterranean című koncertalbum pedig többek közt Dulce Pontesszel és Eddy Napolival hozta össze. Mindennek a jelentősége azonban szinte eltörpül ahhoz képest, hogy a rembetika-revival Dalaras 1975-ös platinalemezével, a 50 Years Of Rebeticóval indult.

A rembetika történelmi hátterében a görög-török háborút lezáró 1923-as lausanne-i békeszerződés állt, amelynek értelmében Törökország visszakapta a négy évvel korábban elveszített Kelet-Trákiát és Szmirnát, ugyanakkor lemondott az anyaországon kívül eső területeiről. Mindez azzal párosult, hogy a lakosság vallási alapon "cserevándorlásra" kényszerült: mintegy félmillió muzulmánnal csökkentve és másfélmillió kereszténnyel növelve Görögország népességét. A túlzsúfolttá váló kikötővárosok közül a legnagyobb nyomás Athénra hárult, ahol még reménytelenebbé vált a munkanélküliség és még kilátástalanabbá a nyomorúság. A török menekültek természetesen magukkal hozták közkedvelt kávéházi muzsikájukat, melyet a Törökországban szabadon fogyasztott hasis még a kávénál is jobban inspirált. S e hagyománnyal mintegy "példát mutatva" a görög kollégáknak, a török-görög muzsikák találkozásából így született meg a rembetika, a görögök bluesa. Ugyanazzal a fájdalommal, érzékiséggel és alámerüléssel, mint ami Argentínában a tangót jellemezte.

A harmincas évek végén uralomra kerülő katonai diktatúra elfojtotta a rembetikát: Szaloniki kivételével bezárták a "szívós" kávéházakat, cenzúrázták a dalszövegeket s egyáltalán, próbáltak a rembetikából valami "tisztes", fékezett habzású, polgári irányzatot faragni. Ami akár a végét is jelenthette volna, ha a hatvanas-hetvenes évek világméretű népzenei mozgalmának „vissza a gyökerekhez” attitűdje nem kaparta volna elő a húszas-harmincas évek nagyjainak –Rosa Eskenazi, Rita Abatsi, Marika Papagika, Markos Vamvakaris, Yiorgos Batis – a felvételeit.

Nos, ennek a revivalnek vált – s maradt – Dalaras kulcsfontosságú szereplőjévé azt tanúsítva, hogy a rembetika személyessége és drámaisága megkerülhetetlen az amúgy finom, meleg szellőktől átjárt görög melódiák számára.

Hát így. Egy ragyogó hang, egy nagyszerű, főleg akusztikus hangszerekre épülő zenekar, egy hatalmas életmű, rengeteg érzés és közben a görög világzene esszenciája – megismétlem, nem akármilyen ünnep előtt állunk...

(2007. április 29. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem: George Dalaras (Görögország) koncertje)