Erzsébet

Szaxofonosok csúcstalálkozói

2007.05.03. 00:00

Programkereső

Meglepett volna, ha a győri Mediawave fesztivál szervezői elfeledkeznek róla, hogy negyven évvel ezelőtt, 1967. július 17-én hunyt el John Coltrane, a modern jazz egyik legnagyobb alakja. Ám a várakozásoknak megfelelően egy különleges hangversennyel tisztelegtek a szaxofonos emléke előtt.

Létezik Coltrane-pályakép (http://airjudden.tripod.com/jazz/johncoltrane.html), mely "sokak véleményére" hivatkozva azt sugallja: a free jazz is meghalt John Coltrane halálának napján. Az utóbbi négy évtized jazztörténete, s benne az évente megrendezett győri Mediawave koncertjei rácáfolnak e nézetre. Igaz ugyan, hogy az A Love Supreme szerzőjének halálával pótolhatatlan kár érte a műfajt, azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy a szabad zene 1967 után többé már nem hozott gazdag termést. Elég, ha az idei győri fesztiválon is fellépett Peter Brötzmann vagy Charles Gayle életművére hivatkozunk.

Az is közismert tény, hogy Coltrane második felesége, Alice, valamint legközelebbi munkatársai és barátai, többek között McCoy Tyner, Elvin Jones, Pharoah Sanders, Archie Shepp, John Tchicai, Rashied Ali és Reginald Workman tudatosan, s nagy alázattal ápolták a művész emlékét stúdiólemezeken és hangversenyeken. (Pharoah Sanders például néhány évvel ezelőtt, eddigi egyetlen magyarországi – győri – hangversenyét a Coltrane által halhatatlanná tett My Favorite Things-zel kezdte.) S a fiatalabb jazz-generációk is gyakran szükségét érzik, hogy szembesüljenek a szaxofonos roppant szellemi hagyatékával (Kenny Garrett, Branford Marsalis, Jukka Tolonen, Carla Marciano, Turtle Island Quartet stb.).

Egyeseket meglepett talán, hogy az idei győri Coltrane-emlékkoncert művészeti irányítója épp Chris Potter lett, hiszen az amúgy már évek óta a világklasszisok közé számító muzsikus nem tartozik a „Coltrane-követők” táborába. Soundja rendkívül egyéni és újszerű, de nem éppen a Coltrane-iskola jut róla eszünkbe. A választás mégis indokolt volt, hiszen Potter szelíden öntörvényű világába természetesen a Coltrane-inspiráció is beletartozik, olyannyira, hogy Gratitude albumán rögtön az első szám egy Coltrane-tribute. Potter a győri koncert első felében a Szabó Dániel-Szandai Mátyás-Mohay András trióval osztotta meg a színpadot, s stílusosan a Welcome című számmal kezdte a műsort. Ez a meditatív és mély jelentésű kompozíció (eredetileg az 1965-ös Transition albumon) nem kínál sok teret a látványosan egyéni és/vagy újszerű megoldásokra. Épp Potter művészi alázatát jelezte pontosan a számválasztás. A lebilincselő melódia kristálytisztán szólt a mai művész hangszeréből, s a magyar trió nemzetközi színvonalon kísért. A Welcome az egész Coltrane-emlékkoncert egyik legemlékezetesebb pillanata maradt. Bölcsesség és béke áradt az előadásból.

A műsor a már említett Potter-szerzeménnyel (The Source) folytatódott, majd újabb, a Welcome-nál gyakrabban idézett darabok következtek a Coltrane-repertoárból. A Mr. P.C. meglepően lassú tempóját először művészi tévedésnek gondoltam, s csak Potternek a Giant Steps előtti konferálásából vált világossá, hogy tudatosan kísérletezik Coltrane-számok lassításával. Az ironikusan kezelt Giant Steps-ben még meghökkentőbb volt a fékezett tempó, amit a téma mindkét irányból való végigtapogatása egészített ki – egyértelmű dekonstruktív gesztusként. Az első koncert végén Potter a színpadra invitálta Dresch Mihályt, aki szopránszaxofonon szólózott egy valódi Coltrane-ritkaságban: Potter a Your Lady kétszaxofonos előadásával zárta a műsort, vagyis egy olyan darabbal, amely tudtommal csak egyszer, 1963. november 18-án szerepelt a Coltrane-kvartett programjában. Az eredeti felvétel később a Live At Birdlanden jelent meg.

A szünet után egy alkalmi szaxofonos „little big band” állt fel a színpadon: Potter és Dresch mellett öt másik – különböző zenei felfogásokat és generációkat képviselő – szaxofonos állt be a zenekarba, és a bevezető vampek, illetve témák után stafétaszerűen szólóztak. Potter ekkor szerényen a háttérbe vonult, s hagyta, hogy a magyar-szlovén-amerikai kollégák mutassák meg, milyen improvizációk jutnak eszükbe egy-egy Coltrane-témáról. A szaxofonkórus két legfiatalabb tagja, Bolla Gábor és Jan Kus is azonnal feltalálta magát a különleges formációban, s szólóik érett művészekre vallottak. Dresch Mihály furulyán indította a Coltrane-emlékműsorokban szinte „kötelező” Naimát, egyedien lírai alaptónust varázsolva. A zárószám „medley”-jellegű hosszabb előadás volt. A My Favorite Things témájával kezdtek, s az Afro Blue képezte a finálét.

a7ab5f59-217e-4cfd-995d-05df1e069f5c

A másnapi Dave Liebman-Ellery Eskelin koncert címében ugyan nem szerepelt Coltrane neve, de Liebman fellépésein a nagy előd szelleme szinte mindig ott lebeg a színpad felett. Így volt ez Győrben is. A zenekar a kétszaxofonos free előadások sorát gazdagította, melyekben igen gazdag az elmúlt évtizedek avantgarde jazzvilága. Közös improvizációk és fergeteges fúvós szólók söpörtek végig a Xántus János Múzeum udvarán felállított hatalmas sátoron.

A Liebman- és Eskelin-kompozíciók megszólaltatásában fontos szerep jutott a kíséretnek is: a mackós Tony Morino teljesen szabálytalanul, mégis a többiekkel "összhangban" kezelte a bőgőt, s érzésem szerint a koncert titkos főszereplője a bravúrosan egyéni technikájú, de nyers soundjával az előadás szabadságát hangsúlyozó Jim Black dobos volt. Tavaly október elején Uri Caine zenekarával járt Black Magyarországon, s abban az együttesben is feltűnő volt egyedi játéka, mellyel mintegy ellenszólamot képzett. Nos, Győrben, a Caine-féle zenénél sokkal engesztelhetetlenebb és keményebb free környezetben talán még erősebben mutatkoztak meg Black dobolásának erényei.

A most negyvennyolc éves Eskelin egykor Liebman tanítványa volt, s zenei kapcsolatukat alkalmanként felújítják. Ennek lett legutóbbi eredménye az a 2004-ben lemezzé érett közös munka, melyet Different But The Same néven ismernek az érdeklődők. Aki hallotta a kvartett előadását, tudja, hogy szemben az együttest reklámozó ismertetőkkel ennek a zenének nincs sok köze a klasszikus kétszaxofonos együttesekhez, érzésem szerint a jelenlegi Liebman-Eskelin sound sokkal inkább következik a fiatalabb zenész korábbi projektjeiből. Eskelin például legtöbb zenekarában jelentős szerepet szánt a dobosnak, ezzel magyarázható, hogy pályája során szoros munkakapcsolatba került Joey Baronnal, Gerry Hemingway-vel, Daniel Humairrel és Han Benninkkel.

A Liebmannel közös lemez és turné címe – a legegyszerűbb olvasatban – a stiláris és frazeálási különbségek ellenére a zene közös gyökereit, illetve a két szaxofonos hasonló művészi elképzeléseit hangsúlyozza. Így válhatott lehetővé Liebman néhány hónappal ezelőtt, a mauritániai sivatagban komponált szerzeményének vagy a hangverseny végén Eric Dolphy Out There-jének emlékezetes megszólaltatása.

(2007. április 28., Győr, Xántus János Múzeum; A Tribute Concert: In memoriam John Coltrane; 1. set: Chris Potter (tenorszaxofon); Szabó Dániel (zongora); Szandai Mátyás (bőgő); Mohay András (dob); Dresch Mihály (szopránszaxofon); 2. set: Chris Potter (tenorszaxofon); Dresch Mihály (szopránszaxofon, furulya); Rob Brown (altszaxofon); Grencsó István (tenorszaxofon); Jan Kus (tenorszaxofon); Bolla Gábor (tenorszaxofon); Regős István (tenorszaxofon); Szabó Dániel (zongora); Szandai Mátyás (bőgő); Mohay András (dob)

2007. április 29., Győr, Xántus János Múzeum; a Dave Liebman & Ellery Eskelin Quartet hangversenye; km.: Dave Liebman, Ellery Eskelin (tenorszaxofon); Tony Morino (bőgő); Jim Black (dob, ütőhangszerek)