Cecília

Az alapkutatások szükségességéről

2007.05.09. 00:00

Programkereső

Simon Géza Gábor jazzkutató és diszkográfus, az 1995-ben alapított Magyar Jazzkutatási Társaság, a világ egyetlen nemzeti jazzkutatási társasága elnöke, a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány egyik irányítója, a Pannon Jazz lemezproducere. Számos jazzkönyv és diszkográfia szerzője. A Hollós Mátéról szóló kötete Artisjus-díjas lett. A most 60 éves szakemberrel budapesti lakásán Máté J. György beszélgetett.

Simon Géza Gábor (foto: Sarnyai Krisztina)

- Május 1-jén születtél. Van ennek valami szimbolikus jelentése a számodra?

- Az Operettszínházzal szemben laktak anyámék, a pesti Broadway-n. Amikor rátörtek a szülési fájdalmak, szürke taxival szállították kórházba. A sárhányón állt egy rendőr, ő állította meg az Andrássy úti felvonulást. És nem is akármilyen kórházba tartott a taxi, hanem a Dohnányi-villába, ami akkor szülőotthon volt. Így kezdődött a zenével való kapcsolatom.

- Hogyan ismerkedtél meg 1964-ben, tizenhét évesen a jazz műfajával? És miképp lesz valakiből mifelénk jazzkutató? Ne vedd sértésnek, de egy efféle elhatározásról Csokonai Tempefői című drámájának híres sora jut az eszembe: "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!"

- Nem választottam ezt a pályát, hanem minden történt magától. Úgy kezdődött, hogy harmadik gimnazista koromban hárman azt a feladatot kaptuk az osztályfőnöktől, hogy mutassuk be a könnyűzenei műfajokat. Az egyik diák a beatzenéről beszélt, én az operettről és a cigányzenéről, egy harmadik osztálytársam pedig Dave Brubeck és Dizzy Gillespie egy-egy számán keresztül a jazzről. Amikor Gillespie trombitálását meghallottam, azt mondtam: ha ilyen a jazz, akkor én többé nem hallgatom. Idegesítettek a nagyon magas hangok és az improvizáció. Nem sokkal később azonban meghallgattam Pernye András egyik rádióelőadását a jazzről, ami közérthető volt, és a kiválasztott zenei példák is nagyon jól illettek a zenetudós szövegéhez. Ezen felbátorodva elmentem a TIT-előadásaira is, és hamarosan nagyon jó viszonyba kerültünk egymással, azt mondhatom: tanítványa lettem.

Elkezdtem rendszeresen hallgatni a rádió jazzműsorait, s ha valamit nem pontosan írtak le a műsorújságban, betelefonáltam, érdeklődtem, sőt, egyszer az elégedetlenségemet egy dörgedelmes levélben fejeztem ki, melyet eljuttattam Szenkuti Pálhoz, aki akkoriban a Zenei Osztály egyik vezetője volt. Meglepetésemre két nappal később Szentkuti táviratilag behívott magához a Rádióba, s elmondta, pályája során még senkitől se kapott ilyen súlyos kritikát. Megállapodtunk, hogy elviszem Pernyéhez azokat a lemezeimet, amelyeket érdemesnek tartok bemutatni a Rádióban. Ez ’67-ben történt, akkoriban már minden hozzáférhető adatot és hanghordozót begyűjtöttem a kelet-európai jazzről. Pernye átnézte a hatalmas anyagot, majd zöld utat adott. Így kezdődhetett meg első rádiós sorozatom, a Jazzlemezek a szocialista országokból.

Hasonlóan, egy váratlan műsorvezetési felkérést követően kezdtem élő jazzműsorokat konferálni, ami később előadássorozatokkal és fesztiválszervezéssel egészült ki. 1970-ben kerültem a Magyar Ifjúsághoz, onnantól számítható újságírói pályám, melynek során több mint ötven újságba írtam, magyarul, angolul és németül. Ez is adódott, nem előzte meg tudatos rákészülés.

- Hogyan alapoztad meg lemezgyűjteményedet?

- Valahányszor ünnep jött, az összes rokontól pénzt kértem, amin jazzlemezeket vásároltam. Az ország jazzt is árusító boltjaiban napi vevő lettem. Természetesen az NDK Kultúra Boltjába is rendszeresen jártam. Ott viszont akkoriban még nem árultak jazzlemezeket, mondván: nincs irántuk érdeklődés. Ismét írtam egy felháborodott levelet, ezúttal a berlini Amiga-gyárnak, hogy micsoda szégyen, hogy a budapesti boltjukban nincs jazz. Hamarosan választ is kaptam, hogy menjek be a boltba, mert küldtek a nevemre néhány jazzlemezt. Ám nem csak egy-egy példány érkezett ezekből, s mire fizettem a kasszánál, az összes példányt felvásárolták. Így indult a kelet-német jazzlemezek Magyarországra való behozatala.

- Milyen zene volt ezeken a korai Amigákon?

- Egyrészt keletnémet zenészek lemezei voltak, másrészt külföldi hírességek számait tartalmazták. Például volt egy Django Reinhardt-Duke Ellington album. Az egyik oldalon Django, a másikon Duke játszott. Emlékszem egy Armstrong-lemezre is. És volt egy album, amin Szabó Gábor is hallható volt Chico Hamilton zenekarával. Ettől az időtől kezdve minden kis- és nagylemezt megvettem a német boltban. És persze más nemzeti üzletekbe, például a Lengyel Kultúra Boltjába is jártam. Ott hallottam először Stan Getz-felvételt egy 25 cm-es lemezről, később Jan Garbareket, Johnny Griffint, Kenny Drew-t, és még lehetne sorolni sokáig.

- Miképp váltál lelkes amatőrből profi kutatóvá?

- Ez egy hosszú folyamat eredménye volt. Mihelyt kezdtem kiépíteni nemzetközi kapcsolataimat, kiderült számomra, hogy szerte a világon töméntelen kiváló jazzszakember él, függetlenül attól, hogy annak nevezi magát, vagy sem. Hamarosan már több száz szakértővel volt kapcsolatom. Egyik különös tapasztalatom velük kapcsolatban, hogy feltűnően sokuknál hiányzott a zenei előképzettség, ahogy ez zenészeknél is gyakran előfordult, különösen a jazz korai évtizedeiben.

A másik érdekesség az volt, hogy Japántól Angliáig sok-sok levelezőpartnerem érdeklődött komolyan a magyar jazz története, illetve annak egy-egy szakasza iránt. Én pedig azon kezdtem gondolkozni, hogyan lehetne írni valamit e témáról. Mindig is írni szerettem volna a jazzről. Járni kezdtem a nagyobb zeneműtárakba, levéltárakba, különleges kutatói engedélyeket szereztem, heteket-hónapokat töltöttem apró adatok gyűjtésével – gyakran külföldiek felkérésére. Mind nagyobb és nagyobb precizitásra törekedtem a kutatásban.

Másik tanítómesterem, a Bonnban élő Rainer E. Lotz volt, tőle a diszkográfiakészítés titkait lestem el. Azt tudjuk, hogy a bibliográfiakészítés nem könnyű munka. Nos, tapasztalatom szerint a diszkográfiakészítés még ennél is sokkal bonyolultabb. Ugyanis az adatok, különösen a régi sellaklemezek esetében, gyakorta hiányosak vagy pontatlanok. A diszkográfiakészítésben korábban német, angol, francia szakemberek mélyedtek el. Én 1988-ra már úgy beleástam magam ebbe a tudományba, hogy a bécsi Hangarchívumok Világkongresszusán egyedülálló példaként emlegették az első diszkográfiámat.

Itt kell megjegyeznem, hogy Lotztól és másoktól ekkorra már megtanultam, hogy a diszkográfiák elkészítésének alapja az, hogy minden egyes hangfelvételt alaposan meg kell hallgatni, és csak azután jöhet az ítélet, hogy ez a zene mennyiben jazz, s ha igen, miért az. A módszer másik alapeleme az összehasonlítás: nem mai füllel, hanem a múltba visszahelyezkedve kell régi zenéket hallgatnunk, majd minden zeneszámot nemzetközi összehasonlításban kell szemügyre vennünk. S az összehasonlításban nem a producerek által előtérbe tolt amerikai sztárokat kell figyelembe venni, hanem az ezres vagy százas példányszámban megjelent lemezek kevésbé híres zenészeit. Alapkutatások kellenek, különben semmi újat nem tudunk mondani a műfajról. Kár mindig ugyanazt a jazztörténetet írni, hiszen mások már rég leírták a kanonizált sztorit. Ideje lenne gondosan megvizsgálni például, hogy az egyes nemzeti zenekultúrák milyen alapvető hatással voltak a jazz kezdeteire.

- Hány könyvet publikáltál eddig?

- Most írom a huszadikat, ez az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime korszakáról szól, novemberben jelenik meg a Pytheas Kiadónál. Ennek egyik alapja a Petőfi Irodalmi Múzeumban immár több mint egy éve nyitva tartó Dzsessz Te még az én utcámba című kiállítás. A legrövidebb kötetem egy száz oldal körüli Dudás Lajos-életrajz. Ebbe a számba természetesen a diszkográfiáim is beletartoznak. Az első kétszázhuszonhárom oldalas volt, a legutóbbi már 1056 oldalon jelent meg. 1502 grammot nyom. Mellesleg az utóbbi időben az enyém az egyetlen nyomtatott nemzeti jazzdiszkográfia. A svájciak se vállalták a kötetben való megjelentetést a hatalmas terjedelem miatt, ott csak CD-ROM-on lehet hozzáférni a nemzeti jazzdiszkográfiához. A magyar jazztörténetem először angolul jelent meg The Book of Hungarian Jazz címen.

- Több jelentős magyar muzsikusról írtál életrajzot. Az említett Dudás Lajoson kívül Zoller Attiláról is kötetet publikáltál németül és magyarul. Miért épp ők lettek a kiválasztottak?

- Dudás Lajos művészetével mintegy huszonöt évvel ezelőtt, az első diszkográfiám írásának idején kezdtem foglalkozni. Egyike volt azon külföldön élő jazzmuzsikusoknak, akik rendszeresen hazalátogattak, és tartották a kapcsolatot az itthoniakkal. Ugyanakkor nem kaptak hazájukban fellépési lehetőségeket. Előbb hosszan leveleztünk, s ebből később valahogy könyv kerekedett. Elindult Pécsett az első független lemezkiadó, a Pannonton, mely népzenével és klasszikus zenével is foglalkozott. Én voltam a művészeti igazgató. Itt nyílt alkalom a könyvkiadásra. Két kötet jelent meg a gondozásukban, a Dudás-életrajz és egy modern magyar jazztörténet. A Dudás-életrajzból egyébként két másik, alapvetően eltérő változat is készült.

Zoller Attila története sokkal hosszabb. Vele is korán kapcsolatba kerültem, de ő időnként hosszú hónapokra, néha évekre eltűnt. Viszont teljesen váratlan időpontokban hatalmas dossziékat küldött nekem a róla készült cikkekkel, sajtóanyagokkal. Lemezt azonban sosem kaptam tőle. A hangfelvételeit más forrásokból kellett megszereznem. A könyvemben is leírom, hogy a Déli pályaudvar restijében beszéltük meg végül, hogy ebből az anyagból könyvet kellene írni. Egyetlen kikötése volt, hogy az életében nem jelenhet meg a kötet. Amikor azonban utoljára járt Magyarországon, azt szerette volna, ha akkor gyorsan kijön a könyv. Tudta, hogy nagyon kevés ideje van hátra, és úgy látszik, meggondolta magát a könyvkiadást illetően. De minthogy korábban finoman szólva nem szorgalmazta a megjelenést, a szöveg még nem volt kiadható állapotban, úgyhogy végül csak a halálát követően került a boltokba. Előbb magyarul, majd egy bővített változatban németül.

- Az interjú végén szokás szerint a terveidről kérdezlek.

- Szeretném folytatni a Hungarotonnál a Hungarian Jazz History sorozatot és az NKA támogatásával idén megjelennek az első CD-k az átfogó magyar jazztörténeti sorozatból is. A ragtime és a dixieland magyarországi történetével kezdünk. Ha minden jól megy, két zenetörténeti kiállítást rendezek jövőre, és egy könyvet is szeretnék publikálni, de ezúttal nem csak a jazzről. Jövőre lesz száz éves a magyar hanglemez, ez egyben a készülő kötet rövid tartalma is. Célom, hogy minden évben közzétegyek egy könyvet, témám van bőven.