Jenő

Frankofón Fesztivál - A zene olvasztótégelye

2007.05.20. 00:00

Programkereső

Talán egyetlen állam sincs Európában, amely etnikailag oly sokszínű volna, mint Franciaország. (Szerintem ez a mondat azért túlzás… Mit gondoltok? Jucus) És kevés ország van, ahol ennyire mély gyökerei lennének a dalnak, a zenének. Ezért is van, hogy az ország olyan, mint egy óriás zenei műhely, ahol éppúgy közkedvelt a tradicionális népzene, mint annak számtalan megújult változata, és ahol a világ bármelyik pontján született zenei motívumok keveredése a legtermészetesebb jelenségek közé tartozik.
b6a42a20-76f6-4106-9e2d-a00aca51078a

Az év leghosszabb napja Franciaországban 1982 óta sajátos ünnep: ez az egyike azon kevés napoknak, amikor a rendőrök meg sem mozdulnak, ha utcai hangoskodásért hívják ki őket. Zenélnek vagy zenét hallgatnak, az élvezeteket halmozók pedig a Szent Lajos Szigeten, a Szajna mellett fehér abrosszal terített asztalok körül költik el szokásos „franciás” vacsorájukat. Ilyenkor Párizs egyik utcájában valaki sanzont énekel, pár sarokkal arrébb a fiatalok arab zenére tombolnak, és megint odébb francia népzene, klezmer vagy latin-amerikai zene szól. A stílusokat persze sorolhatnánk. Az ötletadó, Jack Lang egykori kultuszminiszter érdeme elvitathatatlan, a sikerhez azonban kellett egy zeneimádó ország és annak szerteágazó (zenei) kultúrája.

A hatvanmilliós Franciaország lakosságának majdnem tíz százaléka más országból származik. A legtöbben Portugáliából és Algériából, de nagy számban élnek marokkói, olasz, török, tunéziai, kínai, lengyel, indiai és szenegáli származásúak. Ma a Francia Köztársaságban 75 nyelvet beszélnek – többségüket persze a tengerentúli megyékben, amelyeknek kulturális „vissza”-hatása elkerülhetetlen. Ha ennek az elképesztő kulturális kavalkádnak csak a zenei vonatkozásaiba gondolunk bele, máris gyanítani lehet, hogy számtalan egyedi, stílusokat átívelő, határokat ledöntő zene alakult ki és van folyamatosan születőben.

Ez a zenei sokszínűség azonban már régóta az itt élő népek sajátja. A kelták előtt, akiknek zenéje ma a breton muzsika alapja, már több mint kilencven nép élt ezen a területen. Az őket meghódító rómaiakat a frankok követték a negyedik században. Markáns zenei hatásuk volt a tizenötödik században ideérkező cigányoknak, s a tizenkilencedik század gyarmatosításaival megnyíltak a kapuk az észak- és nyugat-afrikai, illetve az Indiai-óceán egyes kultúráinak beáramlása előtt. Majd jött a második világháború előtti és utáni két jelentős bevándorlási hullám, amelyek során főleg Európából és Afrikából jött zene lépte át a francia határokat. Innentől nem volt megállás...

Ezzel párhuzamosan a francia népzene is szárnyakat kapott, a hetvenes évek ugyanis itt is meghozták a folk újra felfedezését. A távoli Korzika vagy a hegyvidékes Auvergne, illetve a nemzeti örökségüket féltve őrző baszkok és bretonok népzenéje érintetlenebb formában indult el a népszerűsödés útján, de mellettük Limousin, Gascogn vagy Languedoc sajátos dallamai is kedvencekké váltak. Az úgynevezett groupes folkloriques-ok turistacsalogatásképpen korai huszadik századi melódiákat dolgoztak fel saját hangszereiken, legtöbbször harmonikán, és tették ismertebbé a külföldiek előtt is régiójuk zenéjét.

A kevésbé zárkózott közösségek zenéinek persze a megyehatárok nem szabtak határt. A provanszi zenén például, amely többnyire a dob és a síp duóján alapul, markáns olasz hatás hallható. A dél-nyugati Roussillon megye sajátos muzsikája a katalán és a cigány népzene egyvelegére épül.

A bretonok pedig a többi kelta közösség zenéje előtt nyíltak meg mindenekelőtt; Wales, Cornwall, Galícia, Cantabria, Asturias vagy észak-kelet Portugália zenéiben mind ott vannak a kelta gyökerek. Nem sok kellett már ahhoz, hogy a világ más zenei áramlatai is „megfertőzzenek” néhány innovatív bretont, így a jazz, a rock, a blues, a szimfonikus zene, az afrikai, az elektro és a hip-hop mind beférkőzött a kelta hangok közé.

Mindez persze nem megy igazi személyiségek nélkül. Míg Bretagne-ban Alan Stivell vállalta fel a nyitás szerepét még a hetvenes években, addig az észak-afrikai zene egyik nagy átmentője és más stílusokkal ötvözője Maurice el Medioni lett.

Őt hallgatva is bebizonyosodik, hogy a zenei képzelet mennyire nem ismer határokat. A 78 éves zongorista 1962-ben kényszerült elhagyni Algériát, ahol addigra már ismert név volt az orani bárokban. Az arab közösség éppúgy befogadta, mint a zsidó zenészek, így ő lett az egyik legismertebb rai-zenész a városban. A népszerű algériai zene, a rai (az arab szó „vélemény”-t jelent) azóta meghódította a világot és Franciaországban az egyik legnépszerűbb kívülről jött zene lett. Medioni Marseille-ben telepedett le, és azóta is ott él. Nevét és az általa pianoriental-nak keresztelt zenét a világ a kilencvenes években ismerte meg igazán Café Oran című lemezén keresztül. Játéka mindenhol nyitott fülekre talál, a sokféle zenei hatásból mindenki megtalálja a neki legkedvesebbet. S hogy az ő fülei mire nyitottak, arról beszéljen ő maga...

- Descarga Oriental című legutóbbi lemezéből a kubai zene iránti szeretete sugárzik. Ez már a sokadik zenei stílus, amit saját művészetébe integrál. Mennyire maradtak meg a gyökerek, például a rai?

- Valóban a rai volt az a zene, amivel annak idején elkezdtem, a Maghreb zenéje. Az első zenekarom, amit a negyvenes évek végén alapítottam, rait játszott. Az andalúz zene pár évvel később jött csak. A mostani darabjaimban van rai, Chaabi (ez az algériai pop zene), andalúz zene. Szerintem ezt szeretik a zenémben az emberek, hogy mindenféle hatás érezhető rajta. Ott van például a klezmer is vagy a cigány zene meg a flamenco. Már 18 évesen is „manipuláltam” a zenét, ezek a stílusok már akkor belemásztak a fejembe, és ma is játszom őket. Ugyancsak benne vannak a gyönyörű latin retro dalok is. Viszont amikor eljöttem Algériából, nem maradt meg a kapcsolatom a rai-zenészekkel, ezért mást játszottam. Nem olyan régen azonban Khaleddel készítettem egy lemezt. Addig csak a nevemet ismerte, mivel Algériában máig nem feledkeztek el rólam. Khaled azt mondta a kiadónak, hogy ha új lemezt csinál, azt csakis Maurice el Medionival, mert ő a példaképe az ’50-es évekből. Azt akarta, hogy a zongorajátékom ott legyen a lemezén. És ha más rai-zenészek is megkérnek, velük is örömmel játszom.

- Hogyan folytatódott a zenei pályafutás azután, hogy el kellett hagynia Orant, s Marseille lett az új otthona?

- Először is felkerestem azokat az andalúz zsidó énekeseket, akiket ismertem, és mivel ők fontosnak tartották, hogy velem játsszanak, újra zenélni kezdtem: játszottunk esküvőkön, nemzeti ünnepeken. Akkoriban, az ötvenes években minden nagy zenésszel játszottam, de mára mind elmentek..., így most szólóban játszom, még több zenei hatással. Például, ha az egyik szerzeményemben a szám közepén megtetszik valamilyen másik stílusú dallam, akkor azt játszom, s így gazdagabb lesz a zene is.

- Az utóbbi évtizedben sokat utazott, s a francia közönségen kívül a világon mindenütt megismerhették. Változtatott ez valamit a zenéjén?

- Igen, még több stílus került be a zenémbe. Most főleg a latin-amerikai zene foglalkoztat, illetve visszatértem az egyik alaphoz, az andalúz zenéhez. Amit most játszom, azt úgy hívom: latinoriental, a pianorientalon túl, persze.

- Mi lehet az, ami a világ különböző pontjain egyaránt megfogja az embereket?

- Először is én olyan dallamokat, stílusokat játszom, amiket szeretek, amik belőlem jönnek. Ilyen például az andalúz zene, amely már gyerekkorom óta velem van. A latin pedig, amely ugyancsak közel áll hozzám, általában megfogja az embereket. A világ távoli pontjait kötöm össze tehát olyan zenékkel, amiket nagyon szeretek: például Kubát Algériával, és úgy látom, ez ellenállhatatlanul magával ragadja az embereket. A világ minden szegletében játszottam már. Los Angelesben legutóbb például 95 százalékban mexikóiak voltak a közönségben. Nagyon boldogok voltak, hogy olyan zenét hallhatnak, amit még nem ismertek.

- Kiket hallgat legszívesebben?

- A kedvenc zenészeim már itt hagytak minket: Compay Segundo, Ibrahim Ferrer, őket nagyon szerettem. A régiek közül pedig a negyvenes-ötvenes évek nagy jazz-zenészeit hallgattam; Duke Ellington, Glen Miller, Benny Goodman, Count Basie – ők voltak a nagy ideálok. A mostaniak közül nagyon szeretem a francia énekeseket is, a nagy kedvencem Charles Aznavour.

- Saját zenészeivel, akikkel Budapesten is játszik majd, szoros kapcsolata lehet, hiszen némelyikükkel már régóta együtt zenél...

Igen, ők keleti zenészek. A bőgőssel több mint negyven éve játszom már együtt, a bátyja, a dobos pedig tizenöt éve van velem. Minden rezdülésemet ismerik már...

- Az összeszokottságnak kiváló ismérve a közös improvizáció...

Ami az én zenémnek a kétharmada! Soha nem játszom el ugyanúgy ugyanazt a dalt. A szám közben eszembe jut valami, és fogalmam sincs, hogy milyen hang lesz a következő, csak jön belőlem. Az agyamból valamiféle spontán inspiráció érkezik az ujjaim irányába, és létrejön a zene. A közönség nagyon szereti ezeket a részeket. Amikor játszom, rájuk nézek: ekkor tudják, hogy improvizálni fogok, és ők is felkészülnek arra, hogy „díszítsék” a zenét. Visszanéznek, összemosolygunk – ezek az igazán boldog pillanatok a zenélésben.