Emma

Hátrálás a jövőbe

2007.05.27. 00:00

Programkereső

Költő, zenész, performance-művész. Az összes érzékszervre erősen ható előadásain általában a legmodernebb digitális technológia adja a keretet, ugyanakkor Laurie Anderson az öncélú és semmitmondó tech-art finoman irónikus kritikusa is.
58ea1310-8206-46fa-8b63-daee28add515

Laurie Andersonnal kapcsolatban hiába használjuk minduntalan az elegáns, kissé titokzatos és kellően bennfentes performance-művész kifejezést, mégiscsak el kell ismernünk, hogy a világ nem elsősorban (képző)művészeti és intermediális akciói vagy az Art in Americá-ban, az Artforumban, az Awakeben és az Art Newsban közzétett írásai, még csak nem is könyvei, például az egy év álomnaplóit összefogó Night Life, a Postcard Book vagy a Talking Music – amelyben William Duckworth beszélget az experimentális zene meghatározó figuráival (Cage, Glass, Anderson) –, hanem népszerű lemezei alapján ítél felőle. Anderson az 1982-ben megjelent Big Science LP-vel lett alternatív zenei sztár, pontosabban e lemez publikálásával került abba a köztes, nem egyszerűen definiálható pozícióba, melyet egyfelől a művészetekkel (irodalmi műfajok, installációk, kísérleti színház és performance) való szoros kapcsolata, másrészt a populáris regiszterben elfoglalt, évről évre stabilabb helye határozott meg. A Big Science és a későbbi, nagyobb közönséghez szóló lemezek közé ékelődött pályáján a United States Live című ötlemezes kiadvány, egy teljes performance anyaga. Ahogy ezen az opus magnumon irónikus viszonyt teremtett az amerikai mindennapok mítoszaival, úgy a filmet, zenét, videót, vetített képeket, loopokat, recitativót, áriát, valamint szabályos tempójú és torzított emberi beszédet alkalmazó előadásaiban legalábbis ambivalens viszonyt hoz létre az általa felhasznált technológiai kavalkáddal. Sosem válik a multimédia-művészet prófétájává, alkalmanként szinte lo-fi tonális környezetet varázsol, a néző/hallgató azonban nem mindig érti, hogy itt fékezett technika, szándékosan lebutított eszköztár működik, s hogy a „computer geek” művész épp a számítógépes művészet tévútjai felett gyakorol kritikát, mivel gesztusai többértelműek, s talán az is megkockáztatható, hogy Laurie Anderson olykor saját technikakritikai pozícióját is némi iróniával szemléli.

Világosabban értelmezhető gesztusok jellemezték a popzenén kívüli „zenei” akcióit, például a Guggenheim Múzeumbeli installációihoz készített animatronikus papagájt, amely az Anderson-alteregók egyike volt: számítógép vezérelte hangja semmiben sem emlékeztetett Andersonéra, s a múzeumlátogatókhoz beszélve csupa olyan fordulattal élt, amilyet a művésznő soha nem használt volna. A műanyag papagáj tudatosan nem-önreflexív találmány volt. Tárgyias, elidegenítő effektusok voltak a későbbi performance-okban alkalmazott, számítógéppel generált digitális hangok is, rajtuk keresztül Anderson képzelt lények sokaságával került kapcsolatba. Ennek a művészi gyakorlatnak mintha az ellenkezőjét valósítaná meg lemezein, ahol sokszor épp a személyes hang, a nyomatékos önreflexió látszik dominálni.

A „Laurie Anderson jelenség” többértelműségét tovább fokozták a Big Science utáni sikeralbumok. Míg az 1982-es lemezzel kapcsolatban felvetődött a jogos kérdés: vajon a kilenc „számból” álló gyűjtemény valóban kilenc populáris dal sorozatának tekinthető, vagy inkább alternatív popelemekből is építkező kortárs zenei amalgám, amelyben meghatározó jelentőségű a textus és Anderson szövegmondása, addig e kétség már lényegesen kevesebb indokkal volt megfogalmazható a Mister Heartbreak (1983), a Home Of The Brave (1986) vagy a Strange Angels (1987) esetében. Ezek a produkciók – elsősorban zeneileg – kevesebb kihívással szembesítették a hallgatót; a Big Science kísérleti arrangement-jai helyébe a kiszámíthatóbb, a csak nagyon mérsékelten avantgárd közönség elvárásainak sokkal jobban megfelelő hangszerelések és melódiák léptek annak ellenére, hogy az 1987-es lemezen kiváló jazzmuzsikusok kísértek és hangszereltek (Lenny Pickett, Bobby McFerrin, Steve Gadd, Alex Foster, Mark Dresser, Joey Baron stb.). Ami mégis megkülönböztette ezeket a gyűjteményeket és szerzeményeket a legtöbb korabeli soft core avantgárd, esetleg underground popzenétől, az a dalszövegek magas intellektuális foka, illetve e szövegek nyílt vagy rejtett kulturális utalásrendszere volt. A Strange Angels dalai között például szerényen megbújt az alig több mint három perces, Walter Benjaminnak ajánlott The Dream Before, mely Jancsi és Juliska feltámasztásával kezdődik: a pár Berlinben él, a lány pincérnő, a fiú pedig szerepelt egy Fassbinder-filmben. Most épp pálinkát és gint iszogatnak, s a fiú bevallja, elfuserálta az életét ostoba legendájuk ébren tartásával, mivel mindig is a vasorrú bábába volt szerelmes. Végül Juliska kérdésére, hogy mi a történelem, Jancsi megismétli Benjaminnak Klee Angelus Novusa ürügyén kifejtett kései történelemfilozófiai vízióját a történelem angyaláról. Az angyal a jövő felé hátrál, miközben szeme előtt, a múltban mind magasabbra nő a történelem törmeléke. Az angyal visszarepülne, hogy a dolgokat helyre tegye, de az édenkert felől fújó viharos szél továbblendíti a jövő felé. Ezt nevezik haladásnak, mondja Benjamin – és az új életre kelt mesehős, aki talán egy újabb Anderson-alteregó.

A kis dal vízió a vízióról: ahogy Benjamin csak kiindulópontnak használja Klee képét, hogy valami egészen szubjektívet, a képből kiolvashatatlant fogalmazzon meg, úgy Anderson is kiemeli a Benjamin-szöveget kontextusából, s egy kissé közhelyes, új szövegkörnyezetbe helyezi. A hallgatóra bízza, hogyan teremt kapcsolatot magában az abszurd berlini mese/párbeszéd és a Jancsi által felidézett Benjamin-vízió között. Mint ahogy az is kérdés marad, hogy a történelem angyalának van-e mélyebb köze a lemez címadó számában vissza-visszatérő, régi történeteket mesélő és nagy változásokat ígérő furcsa angyalokhoz, illetve Aquinói Szent Tamás angyalaihoz, akikről Anderson egyik esszéjében ír: „Szent Tamás szerint hír nélkül nincs angyal, és angyal nélkül nincs hír, és a hírek között megáll az idő. Kérdés, hogy mi van ezekkel a lyukakkal, ezekkel a digitális szünetekkel? Teljesen megáll az idő? Hogy kapcsolódik ez a buddhizmus idő-felfüggesztés gondolatához?”

(2007 június 11., 12. 19:30 Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); Laurie Anderson koncertje)