Olivér

Stílusok határán - "Hey June" Fesztivál

2007.06.01. 00:00

Programkereső

Ha a klasszikus zene pop- és rockzene irányában ható mai örökségét elemezgetjük, elsősorban a különböző archaikus hangszínek jelenléte tűnik fel, hiszen mind a pop-, mind a rockzene előszeretettel merít az évszázadok alatt bevált hangzásokból. Na de kezdjük Ádámtól és Évától, Bachtól és a Deep Purple-től a zenetörténelmi városnézést.

Először a hatvanas évek végén kezdtek körvonalazódni nagyobb ívű megmozdulások. Ekkor buzgott fel ugyanis a „nagy generáció” zenekaraiban az olthatatlan vágy, miszerint ideje lenne kitörni a lágytojás-idejű dalok keretei közül, és jól megmutatni a zsöllyék kényelmében tesznyülő szmokingos-nagyestélyis ősöknek, hogy a füvet pöfékelő, torzonborz trapézgatyások is tudnak monumentálisat alkotni.

Az első komolyabb vállalkozás a rock és a klasszikus zene összeházasítására a Deep Purple nevéhez fűződik. Legendásan antiszociális gitárosuknak, Ritchie Blackmore-nak a zenésztársakkal való pofozkodás és a színpadfelgyújtás mellett arra is maradt némi ideje, hogy összekalapáljon egy nagylemeznyi tömény meglepetést. Az 1969-es Concerto For Group And Orchestra albumon a csapat egy komplett szimfonikus zenekarral parádézott, és ez elegendő volt arra, hogy nevük hallatán a rockrajongók világszerte felkapják a fejüket. A kor szabad szellemiségére és tabudöntögetésére jellemző, hogy ekkortájt nem csak a rock közelített a komolyzenéhez, hanem fordítva is. 1971 mérföldkőnek számít, hiszen ekkor jelent meg Andrew Lloyd Webber legendás műve, a Jesus Christ Superstar. Az akkor még csak 23 éves Webber ezzel lerakta a rockopera alapkövét. A rockzenét és a musicalt egyenlő arányban ötvöző lemez anyaga először csak oratorikus formában létezett, de már a korong megjelenésekor megfogant az alkotókban a darab színpadi adaptációjának víziója is. Az első címszereplő persze ki más is lehetett volna, mint a Deep Purple frontembere, Ian Gillan. A mű pályafutása azóta jól ismert: ma már nem létezhet magára valamit is adó musicaltársulat, amelynek a repertoárjában ne szerepelne a hippi-Jézus és lelkes kommunájának története.

A hetvenes-nyolcvanas években aztán – egy-egy rockmusicaltől eltekintve – mintha téli álmát aludta volna a rockzene-klasszikus zene hibrid. Egyedül egy svéd hegedűművész döntött úgy, hogy sutba dobja négyhúrosát, és átnyergel a hathúrosra. Yngwie Malmsteen fénysebességű gitárfutamai és a barokkos billentyűtémák azonnal felbolydították a rockvilágot. Egy egész tinigeneráció kezdte el akadozó ujjakkal gyakorolni az apáik által már jól ismert Paganini-témákat, az élemedettebb korú zenészek pedig savanyú arccal álltak sorban hangszereikkel a bizományi előtt. Rosszabb esetben interjúkban fejtegették, hogy úgyis elmúlik ez az extrém klasszikus-őrület, és végül úgyis mindenki magzatpózban, pentatont pengetve tér vissza a blueshoz. Azóta persze tudjuk, hogy Malmsteen mester futamai nélkül ezredforduló-kompatibilis emberfia nem állíthatja, hogy birtokában van a gitáros alapműveltségnek.

A rockvilág kísérletezései természetesen nem maradtak visszhang nélkül a popberkekben sem. A cicanadrágos, feltúrt hajú diszkónemzedék is úgy érezte, elkélne egy kis kirándulás a komolyzene elvarázsolt erdejében. Keményebb muzsikát művelő kollégáihoz hasonlóan a komolyzene iránti rajongás sarkallta Elton Johnt is arra, hogy felkérje a melbourne-i szimfonikusokat egy kis "örömzenélésre". Az eredményt mindenki hallhatja az extravagáns énekes 1987-es Live In Australia korongján. Érdemes belehallgatni.

A kilencvenes évek végén aztán valami megint megmozdult – és ismét csak Skandináviában. A Nightwish nevű heavy metal csapatnak az az agyament ötlete támadt, hogy dallamos fémzenét játszó bandájuk élére egy operaénekesnőt kérjenek fel. Eleinte azonban hiába házaltak a kiadóknál, még a gyönyörű és pofátlanul fiatal Tarja Turunen hangja sem győzött meg senkit, hogy érdemes lenne esélyt adni a bemutatkozásukhoz. Végül 1997-ben napvilágot látott a csapat első albuma, az Angel Fall First, amely egy fényes karrier kezdetét jelentette. A zenekar néhány év múlva már teltházas koncerteket adott Európa-szerte, később Dél-Amerika és Japán is a lábaik előtt hevert, a legtöbb bulijukra hetekkel a koncert előtt már csak az üzérekkel tudott alkudozni a rajongók többsége. Legutóbbi, Once című korongjukon az agyszaggató, kétlábdobos témák és a százfős szimfonikus zenekar szépen megfér egymás mellett.

Még a Nightwishnél is messzebbre merészkedett a Therion. Az eleinte hörgős death metallal sokkoló svéd gárda gitáros-énekese egy kimerítő koncert után úgy döntött, nem költ többet toroköblögetőre, és meghagyja az éneklést az igazán hozzáértőknek. Így aztán a zenekar frontemberi teendőit hat-nyolc operaénekesre bízta. Az eredmény hallatán rajongók tízezrei kezdték el ostromolni Európa lemezboltjait, a zenekar tagjai pedig az első kontinensturnéjuk alkalmával addiktív szívgyógyszer- és vérnyomáscsökkentő-élvezők lettek, mivel a lekötött bulik kisebb helyszínein rendszeresen azzal szembesültek, hogy nem férnek fel a színpadra.

c92627ee-f055-428a-9e0a-bada95eae5d1

A lágyabb rockzenék énekesei is élénk érdeklődést mutattak operákon edződött kollégáik iránt. A számos elvetélt próbálkozás közül kiemelkedik Freddie Mercury és Montserrat Caballé, valamint Paul McCartney és Kiri Te Kanawa duettje. A legelképesztőbb azonban a zúzós-hörgős thrash metalban utazó Sepultura és Luciano "Hogyanőrüljünkmegöregkorunkra" Pavarotti közös munkája. A csapat Roots Bloody Roots című dalából készült átiratban a földbedöngölő, nyugdíjaskergető ritmusokra az idős mester és a két kiló smirglit nyelt Max Cavalera énekes felváltva nyomja a témákat a sátáni csűrdöngölőhöz. Hát ezt überelje, aki tudja!

Természetesen a virágénekek hazája sem maradhatott le a versenyben. Szinte a Nightwish-sel egyszerre startolt a zömmel komolyzenei előképzettségű tagokat felvonultató Rhapsody. A talján ötösfogat nem sokat lacafacázott, és már első albumukon eredeti barokk- és reneszánsz muzsikával, illetve autentikus hangszerekkel örvendeztette meg a heroikus kőmuzsikák kedvelőit. A sárkányos-lovagos metálzene ezzel világhódító útjára indult, és elkezdtek gombamód szaporodni a fantasys szövegvilágú, monumentális, hollywoodi filmzenés betétekkel operáló fémcsapatok, amelyek közül sokan máig is teltháznyi agyrázót képesek aktivizálni.

A felsoroltak után talán úgy tetszhet, a komolyzene és a pop-rock fúziója mára kimerítette saját tartalékait, azonban ne feledjük az iszapszemű amerikai zsurnaliszták évtizedekkel ezelőtti jóslatát: Elvis után a könnyűzenében újat hozni már nem lehet!

(2007 június 15-július 1; Fesztivál Színház, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; "Hey June" Fesztivál; km.: Kimnowak, Yonderboi, Apák napja, Kiki - Első emelet, Katona Klári, KFT, Kovács Kati, Rúzsa Magdi)