Jolán

Mindig magasra teszi a mércét

2007.06.04. 00:00

Programkereső

Szabó Dániel az egyik legígéretesebb magyar jazz-zongorista. Sőt, több annál, hiszen már eddig is maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Szabó Dániel (foto: Baricz Imre)

Elismertsége nemcsak határainkon, de a kontinens határain túl is jelentős: elég, ha elolvassuk triójának Kurt Rosenwinkel gitárossal készített új CD-jéhez, a Frictionshöz írt ajánlásokat Danilo Perez vagy Martial Solal tollából. A Bércesi Barbarával folytatott beszélgetésből kiderül, hogyan jutott el idáig, sőt az is, hogy Dani azért nem csak a zenének él…

- Mindenekelőtt szeretnék gratulálni néhány napja született kisfiadhoz, Szabó Áron Dánielhez! Mennyire érzed esetlegesen ihlető erőnek az apaság érzését a zenélésben?

- Tény, hogy ilyenkor létezik egyfajta eufórikus állapot: tegnap a Borbély Műhellyel adott koncertünk közben éreztem ennek a hatását. De azt is érzem ugyanakkor, hogy a zene könyörtelenül megy a maga útján, bármilyen élethelyzetben is legyek: a magánéleti örömök vagy nehézségek néhány perccel a színpadra lépés után eltűnnek, és onnantól csak a zene törvényei uralkodnak. A komponálásban azonban biztosan ihlető forrás lesz a kisfiam léte is.

- A honlapodon olvasható életrajzodból megtudhatjuk, hogy a pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában Apagyi Mária növendékeként komolyzenét kezdtél tanulni, igencsak fiatalon. Ma is gyakorolsz még klasszikus zenét?

- Mindennap úgy kezdem a gyakorlást, hogy Bachot játszom, mert van egyfajta megtisztító hatása. Ezt nyilván nem úgy kell elképzelni, mint amikor az ember megiszik egy gyógyteát… Bach zenéje annyira harmonikus, logikus, és minden zenei momentum annyira a helyén van, hogy egy-két prelúdium vagy fúga után sokkal higgadtabban játszom „zaklatottabb” zenéket. De nemcsak mentális okokból és nem csupán Bachot játszom. A klasszikus művek gyakorlása a technikámat is csiszolja, és ötleteket is merítek belőlük. Persze nem én vagyok az egyetlen jazz-zenész, aki ezt a módszert követi, sokaknak hasonló a gyakorlási rendje.

- Az említett iskolában az improvizációs készség fejlesztésére is nagy súlyt fektettek. Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor először ráéreztél a rögtönzés ízére?

- Nálam ez másként működött. Azért vittek el a szüleim ebbe a különleges módszerrel oktató intézménybe, mert látták, hogy egész kis koromtól kezdve – amikor még egy gyerek általában nem is beszél – már magamtól és ügyesen improvizáltam. Leültem a zongorához, és a szüleim elmondása szerint minden előzmény nélkül olyan dolgokat kezdtem játszani, amelyekben volt összefüggés és invenció. Édesapám, aki szintén zenetanár, egy konferencián találkozott Apagyi Máriával, aki akkoriban kezdett kísérletezni a szabadiskolában alkalmazott módszerével. Felvetette neki, hogy foglalkozhatna az akkor négyéves kisfiával, és bár az amúgy igen nyitott gondolkodású tanárnő először megrémült, mondván, mit lehet kezdeni egy négyéves gyerekkel, végül mégis elvállalt. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy ilyen szabad légkörben kezdtem zongorát tanulni, és hogy a zene mellett a vizuális nevelés is fontos része volt a tananyagnak.

- És azt meg tudod mondani, mikor dőlt el visszavonhatatlanul, hogy zenész leszel? Vagy magától értetődő volt számodra, hogy csak a muzsikusi pálya várhat?

- Sokáig egyáltalán nem akartam zenélni éppen azért, mert el volt döntve, hogy zenész leszek. Amikor tizenkét évesen Pécsett eljátszottam Haydn D-dúr zongoraversenyét, odajött a szüleimhez egy budapesti illető, és azt mondta: ennek a srácnak a fővárosban a helye, a Zeneakadémia előkészítőjén. Én viszont ellenálltam, és elhatároztam, hogy márpedig focizni fogok a többiekkel, és „normális” gyerek leszek. Később felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarára, magyar-francia szakra, ahol megszereztem első diplomámat. A tanulmányaim vége felé, tehát már felnőtt fejjel, saját elhatározásból tértem vissza a zenéléshez, s akkor egyik napról a másikra fölköltöztem Pestre, hogy a Zeneakadémia jazz tanszékén tanuljak tovább.


Szabó Dániel (foto: Kallus György)

- Érzed ma annak előnyét, hogy egykor komoly bölcsészeti tanulmányokat is folytattál?

- Talán a járulékos dolgokban, a kommunikációban, a szervezésben segít, de a zenében nem feltétlenül jó, ha túl sokat gondolkodik az ember. Szerencsésebb, ha – jó értelemben – leegyszerűsödik a gondolkodása, ha megőrzi ösztönösségét. Hosszú távon az a célom, hogy zenélés közben képes legyek teljesen kikapcsolni a külvilágot, hogy kiüresedjek, és elérjem a dolgok nem-akarását. De azért nem vagyok az a törökülésben zongorázós fajta…

- Mi ad számodra ihletet a komponálásban?

- Én ezt nem tudom egykönnyen tetten érni. Nincsenek konkrét naplementéim… A hangulatok, érzelmek, amelyekből táplálkozik a zeném, nem megfoghatóak számomra. Olyan előfordul, hogy megnyugtat a zongorázás, ha éppen ideges lelkiállapotban vagyok, és a bennem élő feszültséget transzformálni tudom a zenélés által.

- Az a benyomásom rólad, hogy minden szempontból rendkívül igényes vagy magaddal szemben, és azzal szemben, amit csinálsz. Ez érződik a kompozícióid kidolgozottságán, a dallamvilágodon, a ritmikai és harmóniai megoldásaidon. Valahogy mindig kerülöd a triviális utakat. Honnan származik ez az igényesség?

- Úgy érzem, ez elvárható mindenkitől, attól is, aki szabadzenét játszik, hiszen lehet azt is igényesen vagy igénytelenül előadni. Az igényesség vagy megkonstruáltság nálam leginkább abból származik, hogy milyen módon szeretek komponálni. Kevésbé érdekel, hogy az egyszerű dalformának megfelelően, meghatározott ütemszámra írjak zenét, ahogy ezt a standardek esetében megszoktuk. Nálam már sokszor a témák is bonyolultak, de nem öncélúan azok – én egyszerűen így működöm. Ez pedig nyilván a klasszikus zenei előképzettségemből jön elsősorban. Sokat köszönhetek egykori tanáromnak a New England Conservatoryn, Bob Brookmeyernek, aki sosem kérdezte, miért írok ilyen nehéz darabokat: ő pontosan értette, mi a belső logikája a kompozícióimnak. Az ő számaira is jellemző a gondos kidolgozottság, miközben azok rendesen szvingelnek. Úgy érzem, sokat nyer, aki megtanul egy összetettebb, bonyolultabb zenei világban otthonosan mozogni, mert a szabadabb zenében is biztosabban fog mozogni. Szerencsére a trióm tagjai ebben is partnerek, ők is szívesen vállalják a kihívásokat a zenében.

- Szandai Mátyás bőgős és Mohay András dobos talán a legkeresettebb hazai ritmusszekciót alkotják. Melyek azok a tulajdonságaik, amelyek miatt épp őket hívtad a triódba, azon túl, hogy szeretik a kihívásokat?

- Matyit és Andrist barátként és kollégaként is régóta ismerem – bennük is megvan az a fajta igényesség, amit említettél, náluk is magasan van a mérce önmagukkal szemben. Azt hiszem, szeretik a kompozícióimat, és koncertről koncertre egyre oldottabban játsszuk őket. Fontos még, hogy azonos korosztályhoz tartozunk, és jellemző ránk, hogy szeretünk lendületesen, energikusan játszani.

- Mi fog meg téged egy másik muzsikus – legyen zongorista vagy más hangszeres – játékában?

- Bár nem vagyok még olyan idős, voltak különféle korszakaim. Tizenévesen még lehengerelt, ha valaki nagyon virtuóz, huszonévesen attól voltam elbűvölve, ha valaki zseniálisan harmonizál, most pedig az fog meg leginkább, ha egy zeneművet előadója minden tekintetben gyöngyszemmé tud kerekíteni, legyen klasszikus vagy jazzdarab. Nemrég láttam a tévében a Brad Mehldau Trió koncertjét, és lenyűgözött az aura, ami körülveszi őket. Hihetetlenül érzik egymást, egy fölösleges hangot nem játszanak, fantasztikus dinamikával adnak elő akár szving-alapú zenét, amelyben egyúttal a klasszikus zenei kidolgozottság és letisztultság is megtalálható. Ha egy szóval kellene felelnem e kérdésedre: a szuggesztivitás az, ami leginkább megfog egy muzsikusban.


Szabó Dániel

- Gondolom, a Svájcban élő amerikai gitárossal, Kurt Rosenwinkellel kapcsolatban is igaz ez a megállapításod, akivel több közös koncert és egy közös lemezfelvételetek is született. Elmesélnéd, hogyan találkoztál vele?

- Először egy lemezen, a The Enemies of Energy című szólóalbumán „találkoztam” vele 2003-ban, amikor épp Bostonban tanultam. Kint, Amerikában már akkor nagy nimbusza volt, itthon még csak most kezdik megismerni a nevét. Hamar megragadott fanyar, kétértelmű zenei világa, amely nem hasonlított az általam addig hallott jazzirányzatokra. A következő fejezet 2005-ben zajlott: a trióm meghívást kapott a MOL Jazzfesztiválra, a vendégszólista pedig Bob Brookmeyer lett volna. Brookmeyer viszont hirtelen jött betegsége miatt lemondta fellépését, a szervezőkkel való rövid egyeztetés után pedig sikerült megállapodni Kurttel, hogy vállalja a beugrást. Nagy öröm volt ez a számunkra, mert már a próbákon kiderült, hogy rendkívül közel áll hozzánk a másik zenei univerzuma. Ő is hozott számokat, az én szerzeményeimet pedig hangról hangra megtanulta, és tökéletesen ráérzett a karakterükre. Pár hónappal később Kurt hívott meg engem a saját zenekarába egy európai koncertturnéra, ami igen nagy megtiszteltetést jelentett számomra. Ekkor ismertem meg őt és muzsikáját igazán. Még a MOL Jazzfesztiválon felmerült egy közös lemez készítésének lehetősége, ami aztán idén, hosszas szervezőmunka után vált valósággá. Az album a Frictions címet kapta, három számban hallható rajta Kurt játéka. Szerencsére a Trió áprilisi, a Művészetek Palotájában rendezett fellépése lemezbemutatóvá kerekedhetett, amelyre ismét sikerült elhívni Kurtöt. Nagy siker volt a koncert a szakma és a jazzrajongók körében is. Biztos, hogy nem utoljára dolgoztunk együtt.

- Az idei Mediawave-en egy másik amerikai sztárral léptetek fel…

- Az est első részében Chris Potter tenorszaxofonos volt a Trió vendége, akivel John Coltrane-számokat játszottunk. Chrisszel is rendkívüli élmény volt a közös zenélés, noha ő inkább a mainstream jazz mestere. A második felvonásban a Trió hét szaxofonossal lépett színpadra, köztük magyar, amerikai és szlovén muzsikusokkal. Izgalmas este volt.

- És merre visz Szabó Dániel útja a közeljövőben?

- A párizsi versenygyőzelmemhez kapcsolódó franciaországi koncertmeghívások már lassan konkretizálódnak, 2007 második felében, sőt 2008-ban is lesznek fellépéseim. Még korábban, a Zsámbék Jazz Openen is hallható lesz a Szabó Dániel Trió a nagyszerű olasz trombitással, Flavio Boltróval. Tervezzük a zenekarommal, hogy a Frictions anyagát is több helyütt bemutatjuk. 2008 márciusában a világhírű panamai jazz-zongorista–zeneszerző, Danilo Perez által szervezett Mellon Jazz Up Close eseménysorozatra vagyunk hivatalosak Philadelphiába, a kinti mérce szerint is rangos helyszínnek tartott Kimmel Centerbe. Ez szintén rendkívüli megtiszteltetés számunkra; ráadásul most először leszek hallható a tengerentúlon a saját formációmmal.


Szabó Dániel (foto: Eric de Gélis)

NÉVJEGY
Zenész szülők gyermekeként négy éves korában kezdett el zongorázni. A pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában átfogó művészeti képzésben részesült Apagyi Mária növendékeként. Komolyzenével, a rögtönzés különböző stílusaival és a jazz műfajával egyaránt foglalkozott az intézményben töltött évek során. A gimnáziumi érettségi után beiratkozott a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Három évvel később Budapestre költözött, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszékén, zongora szakon. 2000-ben diplomázott Binder Károly növendékeként, emellett francia bölcsész-diplomát is szerzett Pécsett. 1997-ben győztesként tért haza a Litvániában rendezett Nemzetközi Jazz Zongoraversenyről. 1998-ban első díjat nyert a Magyar Rádió Füsti Balogh Gábor Tehetségkutató Jazz Zongoraversenyén. Ennek a sikernek köszönhetően megjelenthette első trióalbumát a Warner Music Hungary gondozásában. 2000-ben megnyerte a Montreux-i Jazz Fesztivál keretében rendezett Jas Hennessy Solo Piano Competitiont. Ezután önálló koncertet adott meghívott szólistaként a Montreux-i Jazz Fesztiválon és az I.A.J.E konferenciáján New Yorkban.

Rendszeresen lép fel saját repertoárjával különböző nemzetközi fórumokon (London, Brüsszel, Berlin stb.), és 2000-ben és 2001-ben újabb szóló-, illetve trióalbuma jelent meg. 2001-ben felvételt és teljes körű ösztöndíjat nyert a Los Angeles-i Henry Mancini Institute-ba, ahol olyan hírességekkel játszhatott együtt, mint Randy Brecker, Christian McBride, Roy Hargrove, Vince Mendoza, Bob Belden, Patti Austin, Dave Carpenter vagy Peter Erskine. 2003-ban elnyerte a Fulbright-ösztöndíjat, amelynek köszönhetően megkezdte posztgraduális tanulmányait a világhírű New England Conservatory-n Bostonban. Itt 2005 májusában szerezte meg Masters diplomáját. A Bostonban töltött, produktív évek alatt két mestere volt: Bob Brookmeyer, akitől zeneszerzést és hangszerelést, illetve Danilo Perez, akitől jazz-zongorát tanult. Más kiváló muzsikus-tanárok is gyarapították a tudását: Jerry Bergonzi, Steve Lacy, George Garzone, Michael Cain, Marty Ehrlich, Allan Chase vagy Ken Schaphorst. Játszott Maria Schneiderrel, Joe Lovanoval, George Russell-lel, Harvey Masonnal, Herb Pomeroy-jal, George Garzone-nal, Frank Tiberivel és Tim Hagans-szel, továbbá aktív részese volt Boston sokszínű zenei életének. Sikeres koncerteket adott New Yorkban is. Európában a kiváló olasz altszaxofonossal, Rosario Giulianival is több ízben fellépett. Együtt működött Kurt Rosenwinkellel, aki a Szabó Dániel Trió vendége volt a Budapesten rendezett MOL Jazz Fesztiválon 2005-ben. Később meghívást kapott Rosenwinkel zenekarába; a világhírű kvartett európai turnéja a milánói Blue Note-ban adott koncerttel zárult 2005 novemberében. Ugyanebben az időszakban együtt turnézott a szaxofonos Eric Marienthallal is (Chick Corea Electric Band).