Emma

Swing Festival

2007.08.15. 00:00

Programkereső

Roy Hargrove, Jason Moran, Wallace Roney, Dee Dee Bridgewater, Keith Jarrett – csak néhány név azok közül az előadók közül, akik már megfordultak vagy nemsokára (ismét) fellépnek a Művészetek Palotájában. A világ legünnepeltebb, legelismertebb jazzmuzsikusai, a jazztörténet lapjait ma is író előadók. Egyikük sem lenne az, aki, ha nincsen a jó öreg New Orleans, Chicago, a blues, a ragtime, a swing, a tánczenekarok. A jazzben éppúgy éltető erő a tiszta forrás, mint más zenei ágaknál. Sőt, talán még inkább az.
f964fa19-b85e-440d-b5d7-318970cfd4ea

Ha a gramofon már az 1910-es évek előtt elterjedt volna, az én mesém is korábban kezdődött volna. Hangfelvételek híján viszont csak a korabeli feljegyzésekre hagyatkozhatunk, illetve az első, rögzített anyaggal rendelkező előadók stílusából következtethetünk rá, milyen volt az általuk meghaladandó ős-jazz. Freddie Keppard kornettjátékos 1916-ban nem adta beleegyezését, hogy játékát rögzítsék, így paradox módon egy fehér zenekaré, az Original Dixieland Jass Bandé lett az első jazzfelvétel 1917 januárjában. Hogy valójában mi zajlott akkoriban New Orleansban, arra akkor derült fény, amikor a plagizálástól való félelmüket leküzdött fekete muzsikusok is hajlandóak voltak a kezdetleges mikrofonok elé állni. A nyugat-afrikai zenéből alakult bluest, az európai skálákat, a vallásos énekek egyes elemeit, az improvizáció technikáját vegyítő új stílus kezdte kiszorítani a ragtime-ot, ezt a pattogós, szinkópás, kétnegyedes, zongorán vagy tánczenekarok, marching bandek által előadott muzsikát, melynek kezdetben a jazz még szinonimája volt.

Ahogy Joe "King" Oliver fújta kornettjét, a trombita szerepével nagyjából megegyező, annak elődjeként funkcionáló instrumentumot az 1920-as évek elején, nem fújta úgy más – egy ideig. Aztán 1922-ben bevett zenekarába második kornettistának egy Louis Armstrong nevű fiatalembert, aki egy ideig csak azért nem tűnt ki a többiek közül, mert még nem volt divat a szólók elkülönítése. Ekkoriban a kollektív improvizáció technikája dívott. Csak a vezető kornettjátékos került jobban az előtérbe, aki ha elég jól cifrázta, ő vált a "környék királyává". A klarinétos díszítgetett, a pozan ellenpontozott. A ritmizálásban a bendzsó segédkezett, a tuba hozta a basszust, a dobszerelésnek pedig a pergő volt a meghatározó eleme. S persze ne feledkezzünk meg a zongoráról, amely már akkoriban is önálló életet élt.

Miután 1917-ben a szövetségi kormány bezáratta New Orleans Storyville nevű vöröslámpás negyedét, az ott működő zenekarok elkezdtek szétszéledni az Államok különböző városaiba. Az elsődleges célpont Chicago lett, ahol szintén a tánctermekben és az illegális szórakozóhelyeken ütötte föl fejét a jazzmuzsika. Ide helyezte székhelyét többek között King Oliver és a jazz-zongorázás egy másik nagy újítója, Earl Hines is. Jelly Roll Morton California felé vette az útját, ahogy a harsonás Kid Ory is, így a nyugati parton is igen korán felcsendült és meghonosodott a jazz. Korán "megfertőződött" Dallas, Memphis és Kansas City, valamint a későbbi jazzfőváros, New York is. Utóbbi jelentősége akkor növekedett meg, amikor a chicagói illegális mulatók 1928-ban hasonló sorsra jutottak, mint Storyville.

Még mielőtt mindez bekövetkezett volna, Oliver megtette azt a szívességet a jazztörténetnek, hogy felkarolta a New Orleans-i kornettjátékost, aki később annak a bizonyos jazzházikónak az alapjait építette. Természetesen Louis Armstrongról, Satchmóról van szó, aki már igen korán elkápráztatta zenekarvezetőit és muzsikustársait, majd közönségét is. Oliver 1922-ben érkezett Creole Jazz Bandjével Chicagóba, majd két évvel később Fletcher Henderson csapatát erősítette a New York-i Roseland Ballroomban. Csodálatos tónusa, tisztán megfogalmazott dallammenetei, virtuóz technikája, a swingelő alaplüktetéshez való kifinomult érzéke és lenyűgöző személyisége mind hozzájárultak varázsához. Miután 1925-ben visszatért Chicagóba, nekilátott a körülbelül hatvan részes Hot Five felvételsorozatnak, amely 1928-ra vált teljessé. Ebben eleinte New Orleans-i stílusú, polifonikus muzsikát játszott, majd szólisztikus szerepe egyre erőteljesebbé vált – hangszeresként és énekesként egyaránt. Szólóit sorra kezdték tanulmányozni úgy fekete, mint fehér muzsikusok, s nemcsak trombitások, hanem egyéb hangszeresek is. Kvintettje idővel szeptetté bővült, amellyel ha lehet, még nagyobb népszerűséget ért el. A show business is az élete részévé vált, nemzetközi sikereket ért el, egyfajta jazz-nagykövetként kezdett működni.

A New Orleans-i stílus terjedésével nagyjából egy időben született egy némileg mesterséges irányzat is, mely legszorosabban Ferde Grofé zongorista, zeneszerző, hangszerelő nevéhez fűződik. A jazzes ritmust és hangzásvilágot ő vegyítette először a szimfonikus zenekari hangszerelési módszerekkel. Így jött létre a szimfonikus jazz, amelynek megteremtésében a dobos Art Hickman is fontos szerepet vállalt Grofé mellett. Kísérleteikre felfigyelt Paul Whiteman, aki maga is klasszikusan képzett muzsikus, valamint kiváló menedzser is volt.

Csak rövid ideig tűnt úgy, hogy a szimfonikus jazz jólfésültsége nagyobb tömegeket vonz, mint a fekete előadókra jellemző "hot" játékstílus. Ám ez a tendencia hamar megfordult: a közönség érezte, honnan fúj az autentikus jazz-szél, amelyet a "hot" bandák számának növekedése is jelzett. Fletcher Henderson – Armstronggal erősített – zenekara mellett föltűnt Duke Ellington nagyzenekara is, akik 1931-benmár egyértelműen maguk mögé utasították Whitemanéket egy rajongói szavazáson. A táncolható, négyütemes, forró hangulatú, virtuóz szólókkal tarkított muzsika vonzerejét még jobban erősítette, hogy a sokáig csak díszítő funkciót ellátó szaxofon egyre prominensebb szerephez jutott, egész kórusokat alkotott, s nemsokára már elhagyhatatlanná vált. A big band jazz, amelyben a gondos hangszerelések és a vérbő hangszer-improvizációk, a struktúra és a szenvedély találkozott, egyszerre a kor vezető stílusává vált.

S hozzáadódott még egy elengedhetetlen fűszer: a swinges érzet. Hogy mi a swing definíciója, épp annyira nehéz megállapítani, mint magának a jazznek a definícióját megadni, legyen szó annak bármely korszakáról. Csak közelít az igazsághoz, ha azt mondjuk: a swing a szabályos lüktetéshez képest egyfajta eltolt tempóérzetet kelt, valamiféle izgalmas aritmikai "piszok", mely semmiképp nem válik „lovacskázássá”. S mihelyt kialakult, kisvártatva vízválasztó is lett azon zenekarok között, amelyek swingeltek, s azok között, amelyek nem.

A big band jazz korszaka nagyjából 1929-től az 1940-es évek közepéig tartott, amikor aztán az USA II. világháborús szerepvállalása következtében megváltoztak a gazdasági viszonyok, ráadásul sok vezető muzsikus nem kerülhette el a besorozást. Ám az 1930-as években még virultak, és a hendersoni, illetve a whitemani példákat követve egyre nagyobb számban születtek a 10-15 tagú nagyzenekarok. Köztük Ellington mellett korszakos jelentőségű formációkat hozott létre Benny Goodman, Tommy és Jimmy Dorsey, Glenn Miller, Woody Herman, Bob Crosby, Jimmie Lunceford, Chick Webb és Count Basie.

A negyvenes évek közepén nagyon új, nagyon más, kisebb formációk – jellemzően egy szaxofon, egy trombita, egy zongora, egy bőgő és egy dob – által megszólaltatott jazz-zene született, amely az élesedő szocio-politikai helyzet következtében egyre nagyobb szabadságvágyat fejezett ki. Erre a zenére már nem lehetett táncolni, s szórakoztató mivoltánál erősebb lett benne az intellektuális tartalom. Ez lett a bebop, egy újabb emelete a nagy jazzháznak…

2007. augusztus 24. 19:30 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - A Hot Jazz Band, Jakub Safr és a Shaffer’s Riffers koncertje

2007. augusztus 25. 19:30 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - A Jazz Steps és a Milano Jazz Gang koncertje

2007. augusztus 26. 19:30 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - A The Scott Hamilton Quartet koncertje;
Tagjai: Scott Hamilton (tenorszaxofon), John Pearce (zongora), Dave Green (bőgő), Steve Brown (dob)