Hedvig

A fado ezer árnyalata

2007.09.11. 00:00

Programkereső

Minden nemzet és nép életében fontos szerepet játszanak a zenei tradíciók, kevés olyan erős kötődés létezik azonban, mint amilyen Portugália és a fado között alakult ki. Portugáliáról ma már aligha lehet a fado nélkül beszélni: nem véletlenül fedezte fel még a Buena Vista Social Club sikertörténete előtt a filmrendező Wim Wenders a "Lisszaboni történet" című filmjében, hogy a portugál emberek lelkének megismeréséhez a fadon keresztül vezet az út.
2ba40171-ec36-48f2-a8c1-5327635e258a

Különös, de nálunk, Magyarországon a fado még egy évtizede is a kevésbé közismert világzenei műfajok közé tartozott. Pedig ha van a modern európai köztársaságok között rokonunk, akkor Portugáliáról ez mindenképpen elmondható: alapterületében és népességszámban a két állam közel egyező, így a népsűrűség is hasonló arányokat mutat. Nem kell sokkal mélyebbre ásnunk, hogy a két néplélek azonosságaihoz eljussunk, elegendő csupán az egyik lisszaboni kiskocsmába betérnünk és nyomban olyan érzésünk támad, mintha itthon lennénk. Egyetlen valamirevaló vendéglátó egység sem engedheti meg magának, hogy mellőzze a nemzet keserédes muzsikáját, a fadót, amely hangvételében, témaválasztásában és a dalok hosszában oly közel áll a magyar népzenéhez. Igaz, pontos eredettörténetet nehéz volna vázolni a fadót illetően, hiszen elképzelhető, hogy a középkori trubadúrokig vezethető vissza múltja; vannak, akik a mórok európai jelenlétéhez kötik, mások pedig az egykori portugál gyarmatvidékekről visszaszármazó muzsikaként tartják számon. Valószínűleg a fado mindez egyben, de a történet vélhetően még nem lezárt, tekintve, hogy a műfaj napról napra nyer egyre tágabb értelmezést a benne megjelenő XX. századi költészet és a modern előadási felfogások beépülése miatt. Európának talán nincs is más, ennyire asszimilatív alapokon nyugvó nemzeti zenéje, bár kétségtelen, hogy a fado hagyományos értelemben nem népzene, inkább valamiféle kvintesszenciája a világ különféle népeinek, illetve a más és más történelmi korszakok kulturális hagyatékának. A legerősebb vonalnak a gyarmatosított területekkel való kölcsönhatás tűnik: az Afrikából Brazíliába hurcolt rabszolgák által énekelt és táncolt lundum és fofa szép lassan visszaszivárgott az anyaországba és sajátos hangulatával átitatta a királyi udvarok, majd később a polgárság már akkor sem pusztán európai gyökerekkel rendelkező tradícióit.

Emlékszem, 1999-ben barátságos labdarúgó-mérkőzést játszottunk a Népstadionban a portugál válogatott ellen, ami egyperces gyászszünettel kezdődött. A tisztelgés Amália Rodriguesnek szólt; a fado nagyasszonya a mérkőzés előtt pár nappal távozott, halálának napját gyásznappá nyilvánították. A Rua de Sao Benton (helyesen: Rua de São Benton) lévő házát azóta fado múzeummá alakították, közel 170 lemezfelvétele és elképesztő népszerűsége nemzeti hőssé avatta (idén, a "Legnagyobb 100 portugál" című közönségszavazáson tizennegyediknek választották), amiben az is közrejátszhatott, hogy mindig megmaradt az éneklésnél, hiába tiltotta be a műfajt egy időre Antonio Salazar diktatúrája. A Rodrigues utáni korszak bővelkedik a követőkben, akik közül már többen jártak Magyarországon. Mísia, aki Mallarmé (Debussy az "Egy faun délutánja" című zeneművét az ő költeménye nyomán írta) múzsája után választotta nevét, a fiatal, reményteli tehetség, Joana Almendoeira és mindenekelőtt az új korszak legjelesebb képviselői, a Madredeus együttes. A Madredeus nemzetközi hírnevét a már említett Wenders-film zenéjének és a benne nyújtott színészi alakításnak köszönheti. A zenekart a rockzene irányából érkező gitáros, Pedro Ayres Magalhaes alapította. Magalhaes zseniális húzásként idővel átalakította az eleinte spontán kompozíciókra alapozó zenekarát, és az addig meghatározó csellót és harmonikát egy újabb gitár és a bőgő váltotta fel, majd belépett a zenekarba a billentyűs, Carlos Maria Trinidade, aki egyben Magalhaes szerzőtársa is a "Lisszaboni történet" óta. A Madredeus így megmaradt a lisszaboni fado hagyománykövető zenekarának, ugyanakkor a modern, elektronikus hangzások, a hosszabb dalok és a dúsabb hangszerelés más hatások megjelenését is elősegítette muzsikájukban. A lényeg azonban az
1986-os megalakulás óta ugyanaz: Teresa Salgueiro, a gyöngyözően gyönyörű hangú énekesnő.

Salgueiro a Madredeus szárnypróbálgatásainak idején még csak 16 esztendős volt, de hangja már akkor sugározta az érett fado-énekesnőkre oly jellemző tapasztalatot. A fado szó eredete a latin "fatum" (végzet) szóra vezethető vissza, amit az idő fájdalmas múlásával összekapcsolva megérthetjük, hogy miért alapállás a fado éneklése közben a magasba tekintő, igéző előadásmód. Az énekes egy helyben várja a végzetet, miközben a körte alakú portugál gitár mollba forduló harmóniái megfestik azt a díszes környezetet, amelynek mai főszereplője kétségkívül Teresa Salgueiro. Az énekesnőt pályafutásának csúcsa közelében van szerencsénk meghallgatni, hiszen aktuális szólóalbuma az első lehetőség számára, hogy zenekarától félig-meddig elszakadva a fado oly jellegzetesen szólista központú világának részesévé váljon. Igaz, az album ötlete Magalhaestől származik, és több olyan világhírű zeneművész kísérte megjelenését, mint Caetano Veloso, José Carreras, Maria Joao, Mario Laginha. A lemez az alkotófolyamat gyönyörűségeiért mond köszönetet, ezért címe is ezt jelenti, egyszerűen: "Obrigado". Teresa Salgueiro azonban itt nem állt meg, hanem útján tovább haladva eljutott azokra a területekre is, amelyek a modern fadóval már nem közvetlenül érintkeznek, de egy arra hivatott előadón keresztül az átjárási pontok nagy bizonyossággal megtalálhatók. Időközben jazzelőadók is felfigyeltek tehetségére, így az avantgárd-közeli bőgős, Carlos Bica is készített kompozíciókat Salgueiro hangjától inspirálva, és nem véletlen a Lusitânia Ensemble érdeklődése sem. Az énekesnő a Lusitaniával (helyesen: Lusitâniával) érkezik, amelynek klasszikus hangvételű kamarafelállásával (hegedű, brácsa, cselló, bőgő, zongora és ütőhangszerek) a szirének bűvös-mágikus, a hajósokat elragadó és romlásba döntő dalait idézi meg a latin kultúrák óceán-menti sokszínűségétől megérintve.

2007. szeptember 15. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - La Serena - Teresa Salguiero (ének) és a Lusitania Ensemble koncertje;
Tagjai: Jorge Varrecoso, António Figueiredo (hegedű), Ventzislav Grigorov (brácsa), Luís Claude (cselló), Duncan Fox (zongora, nagybőgő), Ruca Rebordao (ütőhangszerek)