Előd

Pályám emlékezete

2007.11.08. 00:00

Programkereső

Chicagóból címzett levelében Zvonimir Tot jazzgitáros arra kért, adjam át üdvözletét Berkes Balázsnak, akire különös szeretettel emlékszik vissza budapesti diákéveiből. A magyar és külföldi diákjai között egyaránt tisztelt és népszerű bőgős negyvenkét évi jazzoktatás után idén nyugdíjba vonult.

Berkes Balázs

- Váratlanul érkezett a hír: negyvenkét év jazzoktatás után visszavonultál. Miért?

- Tizenegy éve nyugdíjasként láttam el egyetemi bőgőoktatói feladatomat a Jazz Tanszéken. Most eljött az ideje, hogy átadjam a helyem egy szakmailag felkészült, s oktatóként is jól dolgozó fiatalembernek, Barcza Horváth Józsefnek. Egészségileg győzném még a munkát, de igazság szerint egy picit elfáradtam. Annyira azonban nem, hogy a koncertezéssel is felhagyjak: továbbra is szívesen játszom régi partnerekkel és fiatalokkal egyaránt. Munka nélkül nem igazán élet az élet. Gyakran eszembe jut édesanyám példája, aki tizennyolc éves korától dolgozott, és nyugdíjasként - feladatok nélkül - öregkori depresszióba esett. Azon leszek, hogy velem ne történhessen meg ugyanez.

- Mire vagy legbüszkébb oktatóként és muzsikusként?

- Mint muzsikus, büszkeséggel tölt el, hogy hosszú pályámon játszhattam a magyar és nemzetközi jazz jó néhány jeles egyéniségével. A lista hosszú, elég, ha találomra most csak Teddy Wilson és Kenny Wheeler nevét idézem. Tanárként az érdeklődő diákok szerezték mindig a legtöbb örömöt, s büszke vagyok rá, ha bármilyen jelentéktelen vonatkozásban is sikerült hozzásegítenem őket, hogy előbbre jussanak. Kevés szomorúbb látvány van egy elsikkadt csodagyereknél. Gyakran a kevésbé tehetséges, ám szorgalmas diákok viszik többre - persze csak képességeik szerint. Azt hiszem, e kérdéshez tartozik az is, hogy mély hálát érzek minden tehetséges és kevésbé tehetséges növendékem, valamint minden kollégám iránt, akivel együtt játszhattam, ugyanis meggyőződésem, hogy valamennyiüktől tudtam valamit én is tanulni.

- Hogyan kezdődött zenetanári pályád?

- Talán onnan kellene kezdenem, hogy a Zeneművészeti Főiskola növendékeként megismerkedtem egy diáktársammal, Gonda Jánossal. Ő beszélt nekem egy álmáról, hogy be kellene indítani Magyarországon a jazzmuzsikus képzést. János álma 1965-ben valóra vált: a Bartók Béla Szakiskolában beindult a Jazz Tanszak. Mint ismeretes, 1988-tól Jazz Tanszékként működött az intézmény. Engem ő hívott oda oktatónak: előbb adjunktus, majd docens lettem itt. De meg kell mondjam, mindennemű tapasztalat és pedagógiai háttér nélkül kezdődött hazánkban a jazzoktatás. Elsősorban saját kútfőből dolgoztunk. Nagyon kevés nyugati segédanyag jutott el hozzánk, híján voltunk lemezeknek, szakirodalomnak és kottáknak.

- Tanári pályád során kialakítottál valamilyen általános, mindig alkalmazható módszertant?

- Természetesen mindig az egyénhez kell szabni az oktatást, legalábbis bizonyos vonatkozásaiban. De a tanítás évei során rendszeressé vált, hogy heti két jazz- és egy klasszikus zenei órát tartsak. Ez az arány alkalmasint felcserélődhetett. Ma már szinte nem létezhet képzett jazzmuzsikus klasszikus zenei alapismeretek nélkül: ez olyan axióma, amellyel minden jazzoktatónak érdemes számolnia. S ha már itt tartok, még egy adalék a büszkeségemhez: mindig jól esik, ha arra gondolok, hogy szinte valamennyi diákom megmaradt valamiképp a zenészpályán.

- Emlékszel még, ki futott be sikeres jazzpályát korai növendékeid közül?

- Minthogy a nálam fiatalabb generációk bőgőseinek legalább 70%-át én tanítottam, nehéz volna most egyetlen személyt kiragadni. Ha mégis, akkor Balázs Gábort említeném, aki utódom lett a Stúdió 11-ben.

- Miért épp a bőgőt választottad hangszeredül?

- Nálunk a családban rendszeresen volt házimuzsikálás. A két húgom játszott hegedűn és zongorán, én pedig már gyerekként is a csellószólamért voltam felelős. Majd évek teltek el. Jazzélményeim inspirálására kezdtem komolyabban foglalkozni a nagybőgővel. Jöttek a szokásos zenei tanulmányok: ezeknek a megkoronázása volt, hogy a főiskolán Tibay Zoltán nagybőgőművész tanítványa lehettem. Ami a jazzt illeti: autodidaktaként kezdtem játszani, s a műhelytitkokat a zongorista partnerekkel való együttjátszás során sajátítottam el. És persze zenehallgatással: éjszakánként - akkor zavarták a legkevésbé az adást - Willis Canover amerikai jazzműsorát hallgattam.

- Szinte valamennyi, a jazzben létező összeállításban kipróbálhattad magad, mégis elsősorban a zongora-bőgő-dob triófelvételek és -előadások jutnak eszembe, ha a pályádra gondolok. Jól sejtem, hogy a klasszikus trió egyben a kedvenc formációd is?

- Így van. Középen helyezkedni el, a zongora és a dob, egy akkord- és egy ritmushangszer között számomra nem csupán technikai vagy stiláris jelentéssel bír. Középen lenni, s azt a bizonyos nehezen megfogalmazható kommunikációt gyakorolni a másik két zenésszel, illetve hangszerrel - hitvallás is. Én mindig "alulról" hallottam a zenét, vagyis kísérőként, bár mint tudjuk, a bőgő is lehet szólóhangszer. A szólisták inkább "felülről" közelítenek a zenéhez. Én a bőgőnek ezt a középen levő fundamentum-jellegét szeretem a legjobban. Azt, hogy a társaimmal állandó párbeszédben lehetek szavak nélkül is. Ezt a párbeszédet a klasszikus, megírt zenében is átérezhetjük, de az improvizatív muzsikában megnő a jelentősége a spontán válaszolgatásnak. Csodálatos érzés, amikor egymás anyanyelvét nem beszélők összekerülnek jazzt játszani, és azonnal értik ezt a közös, univerzális nyelvet. A jazz, mondják, zenei eszperantó.

- Milyen élményeid vannak más formációkról?

- Tizenhét évet töltöttem el a Rádióban, ahol "zenei mindenevő" lett belőlem. Játszottam nagyzenekarban, különböző combókban, egyik alapítója voltam a Stúdió 11-nek. Részben a rádiós munkák kapcsán eljutottam színházakba, filmstúdiókba is zenélni. A tizenhét évet szakadatlan tanulási folyamatként is ábrázolhatom. Például rengeteget kellett basszusgitáron dolgoznom, a végén már vigyáznom kellett, hogy el ne felejtsek bőgőzni. Klasszikus előadások részese is voltam, játszottam többek között Bach János-passióját és Mozart Requiemjét. Az, hogy rengeteg zenei műfajt kipróbáltam, azzal a tanulsággal járt, hogy kerülöm a skatulyázást, a címkézést. Jó és rossz zenéket ismerek.

- Milyen zenét hallgatsz szabadidődben?

- Mindenfélét. Többek között a volt növendékeimtől kapott, különböző műfajokban készült CD-ket. De szívesen hallgatok mai sztárbőgősöket is. John Patituccit például emberileg is nagyon tisztelem. Maga mesélte, hogy ma is hetente jár klasszikus zenét tanulni egy szakemberhez. Nekem nagyon rokonszenves ez a zenei alázat és őszinteség.