Lukács

Mother Africa

2007.12.07. 00:00

Programkereső

Nőnemű a föld, mely egy életen át megtart, s amely majd egyszer elfed mindannyiunkat; nőnemű a haza (anyaföld), ahol otthon vagyunk; s nőnemű az ősök földje is, például a jazzben Édenkertté, aranykori Elíziummá stilizált Afrika, mely előbb-utóbb szinte valamennyi fekete bőrű jazzmuzsikusnak témája lesz.
0ea00cb4-f0bd-4b9b-879d-9a75dc8263f4

Dee Dee Bridgewater sem lehet kivétel. Az ötvenhét éves énekesnő a műfaj bölcseinek egyike, aki új, afrikai zenéket tartalmazó albumán (Red Earth) megfontoltan és szűkszavúan ír az ősi kontinens felé fordulás értelméről, szükségességéről. Bridgewater szerint Afrika a fekete amerikai előadók életében az összegzések, a világgal és az önmagukkal való őszinte szembenézések idején kell, hogy zenévé tematizálódjon. Az ősök földjére lépve a fekete művészeknek nem kell többé bizonyítaniuk, kik-mik is ők, egyszerűen csak létezniük kell.

Ma, a 21. század zavaros, fejtetőre állt világában, folytatja gondolatmenetét Bridgewater, különösen aktuális a számvetés, s az ősök kultúráján keresztül a magunkkal való szembenézés. Ehhez azonban a fekete előadónak Afrikába kell utaznia, mert csak ott kezdheti meg az önmagához visszavezető időutazást. Ez a témája a Red Earth albumnak, valamint a lemez zeneanyagát bemutató európai turnénak.

Alig több mint egy év múlt el azóta, hogy Bridgewater francia chansonfeldolgozásokból álló programjával lenyűgözte a budapesti közönséget. Szinte hihetetlen, hogy a 2006 szeptembere óta eltelt néhány hónap alatt sikerült felépítenie egy teljesen új világot, melyben láthatóan-hallhatóan épp oly könnyedén és otthonosan mozog, mint az előzőben. S ha a francia lemez – Két szerelmem van – címét maga így magyarázta: „J’ai deux amours, mon pays et Paris.”, akkor az új vállalkozásnak akár a La patrie retrouvée – az újra megtalált haza címet is adhatta volna.

Bridgewater ezúttal is mindent elsöprő profizmussal énekelte, mutogatta, beszélte és táncolta tele a hatalmas termet, világossá téve, hogy a telt házas Wembley Stadionnal szintén könnyedén elbánna. Fekete óriásmasnikból álló haute couture ruhájában és magas sarkú cipőjében kígyóként hajladozott a törzsi hangszerek erdejében, s miután hosszú bevezetőjével alaposan megváratta közönségét, végre csodálatos hangjából is megmutatott valamit az elnyűhetetlen Afro Blue-ban. Érdekes ma meghallgatni tőle ezt a számot, melyet már pályája kezdetén (1974-ben) is műsorára tűzött, akkor még hosszú-hosszú egzotikus intróval, nagyon afrikaiasan. Meglehet, hogy az 1974-es felvétel volt a manírosabb és zsengébb, magam mégis azt valahogy jobban szeretem, mint ezt az érett, tömör, „kései” változatot. Nem, mintha nem illene a mostani műsorba. Ellenkezőleg: nagyon jó nyitó szám, különösen az énekesnő picit túlméretezett bevezetője után. Mert sajnos, míg a párizsi élő projektben a spontaneitás és a megszerkesztettség aránya tökéletes szimmetriává állt össze, az afrikai koncerten az arány felborult, s a látványos színpadi fogások alkalmanként a zene fölé nőttek. Dee Dee például most se mellőzte az erotikus show-t, s a szerelmi kitárulkozásra nagyszerűen alkalmas Oh My Love (Djarabi) című szám közben (miután a közönséget már szinte transzba hozta a szerelmi varázsszóként ismételgetett djarabival), csupa-masni ruháját se kímélve a színpad szélére feküdt, és forró szerelmi vallomást imitált az első sorban ülő egyik férfi fülébe. Nem mindennapos látvány ez egy jazzkoncerten.

A hangverseny elsőrangú terep lett volna egy tömegpszichózissal foglalkozó szakember számára. A Djarabival ugyanis működésbe lendült a varázslónő hatalmában álló szerelmi mágia: a djembe, a talking drum és a balafon monoton ritmikája, s a bőgő vezérelte ritmusszekció statikus harmóniái felett a székeikből felpattant hallgatók izgalommal lesték Bridgewater újabb s újabb utasításait. Vajon mi mindenre lehetett volna még rávenni a hűvösen elegáns (egyesek szerint rideg) hangversenyterem állva hurrázó, tapsoló, táncoló, néhány perc alatt szinte extatikus állapotba került közönségét? Mire lett volna hajlandó Dee Dee Bridgewater egyetlen csettintésére vagy vezényszavára a drága kosztümében vonagló kétgyermekes családanya, a zsöllye első sorában párzó mozdulatokat mímelő egyetemista lány, vagy a tiszteletjeggyel érkezett, Hugo Boss „Rossellini Movie” öltönyös, a magyar zenei élet támogatására mindig kész, de most magáról megfeledkezve rángatózó, visító topmenedzser? Már sose tudjuk meg. Lebilincselő és félelmetes pillanatok voltak ezek, de a varázslat ugyanolyan váratlanul ért véget, ahogy kezdődött. Az együttes egy újabb számba fogott, az emberek visszaültek a helyükre, nem volt már se dzsungel, se láz, csak egy koncert és egy nagyon jó énekesnő.

Bridgewater, illetve az együttes zenei igazgatója, Ira Coleman bőgős igazán jól összeszedte a főleg Maliból származó afrikai muzsikusokat. Nem lehet panasz se a kíséretre, se a szólókra. Az énekesek színvonala között azonban túlságosan nagy eltérés mutatkozott. A néha éneklő, néha pedig termékenységi táncot lejtő Mamani Kèita afro deklamálása még csak-csak színesített valamit a programon, de az énekesnő másik vokalista társa, a citromízű szaloncukorra emlékeztető cipőjében ide-oda tipegő Kabiné Kouyaté nyugat-afrikai előadásmódja szánalmas tréfának hatott Dee Dee Bridgewaterrel egy színpadon.

Továbbra is csodálattal adózunk a nagyszerű amerikai énekesnőnek, még akkor is, ha afrikai műsora nem érte el a francia program színvonalát. Ember legyen a talpán, aki megjósolja, mi lesz Dee Dee Bridgewater következő nagy alakítása.

(2007. november 25. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Dee Dee Bridgewater's Malian Project koncertje; Jazzdívák a Palotában)