Lukács

Tanszékfoglaló

2007.12.24. 00:00

Programkereső

Megvalósult sokunk álma: a zeneakadémiai népzenei tanszék megalakult, sikeresen működik. Ennek örömére a Művészetek Palotájában, a legjobb helyen most először egy olyan gálaműsor született, amelynek fókuszában – Bartók és Kodály munkássága nyomán – a népzene és a műzene kapcsolata áll olyan fellépőkkel, akik eddig is igen sokat tettek a műfajok közötti határok átjárhatóságáért.
312d3e82-ae17-4140-a2da-f1424bae0523

Itt és most két "világ" ér össze bennem is, amelyek eddig elég mereven külön álltak: a Zeneakadémia mindeddig számomra a klasszikus zenei képzést, a zeneszerzést és az elméleti órákat, a magányos alkotást jelentette, a muzsikálás, a hangszeres néphagyománnyal foglalkozás pedig az "életet", apámat-nagyapámat, a közösséget, amelyből vétettem és amelyikben élek. Azt is látom, hogy most, amikor éltetem az egyiket, a másikat lassan temethetem, legalábbis abban a formájában, ahogyan én és az előző generációk azt megélték. Két világ között, az ajtóban állok tehát, amelynek küszöbéről ide is, oda is látni, és talán fontos tanulságok is levonhatók.

Egyik legfontosabb tanulság és mai követelmény a mozgalom és a tudományosság kezdeti összefonódásának példája. Kezdetben Bartók, Kodály, Lajtha írásait böngésztük, lejegyzéseit próbáltuk megfejteni. Ma már az is nyilvánvaló, hogy Martin György, Tímár Sándor, Andrásfalvy Bertalan, a Pesovár testvérek vagy Szenik Ilona, Kallós Zoltán és mások önzetlen irányítása, segítsége nélkül nem biztos, hogy megtaláltuk volna a "tiszta forrást", az élő, akkor még erejük teljében játszó zenekarokat, énekeseket, táncosokat.

De ha nem láthattuk volna a saját szemünkkel, nem hallhattuk volna, nem rögzíthettük volna, nem fogadhattuk volna a szívünkbe is az eszünkön kívül mestereinket és zenéjüket, bizony, ez a koncert sem lenne. Tehát a másik fontos tanulság: szükség volt a Bartók által is sokat emlegetett, ám sokak által korábban nem eléggé gyakorolt helyszíni tapasztalatra, a közvetlen percepcióra és tanulásra, amely nélkül ismét csak a lényeg sikkadt volna el.

Most pedig itt vagyunk ezen az ünnepi alkalmon, láthatjuk-hallhatjuk, hogy a sok egyéni útból, amely a népzenétől visz a nép-zene felé, hogyan kerekedik ki az a vastag fonat, amely életünket, művészetünket tartja. Tudjuk, hogy ez az út, amelyen elindulunk, már nem hagyományőrzés, ez annál több is és kevesebb is: a néphagyomány általunk még megélt utolsó századának és feltérképezett előzményeinek kanonizálása, beszorítása a rögzített, köz- és magas kultúra által kialakított átadási formákba annak érdekében, hogy a benne rejlő érték túlélje a népi kisközösségek hagyományos kultúrájának, a néphagyománynak kipusztulását. Mert ne legyenek illúzióink, korszakváltásnál állunk: nekünk ezen értékek mentésében, átadásában, jövőjének építésében csak a köz- és a magas kultúrába emelés alternatívája maradt. És ha meghökkentünk a gondolat súlyosságán, gondoljunk mai falvainkra, és képzeljük el a holnapot! Tanúi vagyunk, ahogy a kisközösségi népi kultúrát még őrző generációk kipusztulnak mellettünk. Láthatjuk egy évezredes életforma megszűnését, annak minden kulturális negatívumával együtt. Megőrzéséhez módszert kellett tehát váltanunk – ennek egyik állomása a Zeneakadémián belül elkezdett munka.

Csak remélni tudom, hogy az utánunk következő generációk is megpróbálják saját maguknak felfedezni a saját kultúrájukat, hogy ők is beleszövik magukat abba a mind vastagabb kulturális fonatba, mely Bartókkal, Kodállyal kezdődött és velük folytatódhat. Ehhez pedig már megnyílt egy míves, zeneakadémiai ajtó. Lépjünk be rajta!