Olivér

Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot! – felvételen és valóságban egyaránt…

2008.02.02. 00:00

Programkereső

Kodály Zoltán egyik nagy álma volt, hogy a magyar népzenekultúra minél szélesebb körökhöz eljusson, minél többen megismerjék ezt az örökséget. Ezen álom valóra váltásában közvetlenül és közvetve évtizedek óta olyan intézmények nyújtanak segítséget, mint az MTA Zenetudományi Intézete vagy a Zeneakadémia. Richter Pállal, az MTA Zenetudományi Intézete Népzenei Archívumának, valamint a Zeneakadémia népzene tanszékének vezetőjével Tóth Endre készített interjút.

Richter Pál

Tóth Endre: Mikor létesült a Népzenei Archívum és milyen feladatokkal kellett megbirkózni az évek során?

Richter Pál: Hivatalosan, mint külön osztály, a Népzenei Archívum 1999. január elseje óta létezik. A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának természetesen már a kezdetektől fogva volt technikai részlege, amely azt követően, hogy 1973 folyamán a Zenetudományi Intézet a Bartók Archívum és a Népzenekutató Csoport egyesítéséből létre jött, az Intézet keretein belül tovább folytatta munkáját. A népzenei hangfelvétel- és népi táncfilm-felvételek archívumának szisztematikus kiépítése európai összehasonlításban is kimagasló jelentőségre tett szert. Mindenképpen meg kell említeni Sztanó Pált, az ő nevéhez és munkásságához nagyon sok olyan ötlet és archiválási megoldás fűződik, ami segítette az értékes felvételek és anyagok fennmaradását. 1997-ben bekövetkezett halála után asszisztense, Németh István, aki Sztanó irányítása alatt járt el gyűjtésekre, s tanult bele a szakmába, vette át a technikai részleget.

Annak ellenére, hogy az utóbbi időkben nagyobb szabású helyszíni vagy stúdióbeli gyűjtésekre a Zenetudományi Intézetnek sem anyagi, sem személyi kerete nem volt, a népzenei hangzó gyűjtemény tízezer órát meghaladó nagyságrendre emelkedett. Ehhez többszázezer tételt tartalmazó lejegyzési állomány kapcsolódik. A kilencvenes években Sebő Ferenc kezdeményezésére Dobszay László elindította a gyűjtemények számítógépes katalogizálását – azzal a szándékkal, hogy e hatalmas nemzeti kulturális kincs hozzáférhető legyen. A kilencvenes években a figyelem a hangdokumentumok digitális archiválása felé fordult, és emellett megindult a kottás lejegyzések digitalizálása is.

T.E.: Mekkora gyűjteményt tartanak ma számon az archívumban, s miből áll az itt dolgozók mindennapi munkája?

R.P.: A Zenetudományi Intézet Népzenei Archívuma hangzó felvételből mintegy 16.000 órányi anyagot őriz, ezek közül a felvételek közül kb. 11-12.000 óra saját felvétel, vagyis a forrásanyaguk is itt található, s nagyjából 3-4.000 órányit tesz ki valamely más gyűjteményben őrzött felvételeknek a másolata. Ide tartoznak többek között a Néprajzi Múzeum fonográfhengerei, amelyek zenei anyaga immár digitalizált formában található meg nálunk is. Az archiválási tevékenység folyamatos munkát igényel. Mivel a felvételeink nagy része magnószalagra és kazettára készült, amik idővel demagnetizálódnak, át kell menteni őket más adathordozóra. Korábban ún. AP-lemezre mentették át, vagyis egy fémre öntött műanyag felületre vágták a hangfelvételt, amelyeket hagyományos fekete lemezként, LP-lemezjátszóval le lehet játszani. Ezt követően pedig, már a digitális technika korszakában megkezdődött az analóg felvételek digitalizálása.

Jelen pillanatban a felvételeink túlnyomó része, nagyjából 70 %-a digitalizálva van. De tudni kell azt, hogy sajnos ez sem jelent végső megoldást. A folyamat során először elkészül az analóg felvétel digitalizált változata, amely rákerül egy merevlemezre, amelyről azután CD-másolatokat készítenek. Tárolási kapacitásigényük miatt a felvételeket törölni kell a merevlemezekről, s újakat kell rájuk másolni, így csak a CD lemezek maradnak meg forrásként. Minden felvételből általában két darab CD-t készítünk: egy ún. „nyúzópéldányt”, amit a kutatók használhatnak, valamint egy archivális példányt. Természetesen klimatizált raktárhelyiségeinkben őrizzük az analóg hanghordozókat is, amíg lehet, és van értelme. A CD-k adatvédő filmréteg-bevonatának az időtállósága sem végtelen, gyártmánytól függően vannak egészen meglepő negatív tapasztalataink is. Igazából a digitalizálás „pillanatnyi”, átmenetei megoldást jelent, de keressük a további lehetőséget, hogyan tudnánk az utókor számára minél biztosabban megőrizni a felvételeket. Mintegy 150 órányi értékes anyagról a 70-es években készültek fémlemezek, de azok elkészítése igen költséges volt. A durva, külső mechanikus hatásoktól eltekintve ezek a lemezek az „örökkévalóságnak” készültek, s egy hagyományos pickuppal bármikor lejátszhatók. Az utóbbi 10 esztendőben archívumunk egyik fő tevékenysége a felvételek digitalizálása. Sajnos ehhez a költségvetés rendszeres támogatást nem biztosít, vagyis valójában a legfontosabb feladatunkat legtöbbször pályázati pénzből kell végeznünk.

Az archiváláshoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a felvételek adatait megfelelő módon tároljuk, illetve biztosítsuk az adatok visszakereshetőségét. Ezért másik fontos tevékenységünk, hogy a felvételek adatait számítógépre visszük. Most már van egy kifejezetten folklór adatokra kifejlesztett adatbázis, amely megkönnyíti a munkánkat. Korábban excel-táblákba írtuk be az adatokat, minden gyűjteményrésznek külön excel-táblája volt, de ezeknek az összekapcsolása és a keresztirányú keresések elég nehézkesek voltak. Az adatbáziskezelő-rendszer használatának köszönhetően a Bartók-rend most már teljes egészében kereshető interneten. Ugyanitt megtalálható a rend története, mely a könyv formájában publikált Egyetemes Gyűjtemény bevezetőjének egy rövidebb kivonata (Kovács Sándor: „A Bartók-rend kialakulásának története” In: Bartók Béla: Magyar népdalok. Egyetemes Gyűjtemény I. kötet Sajtó alá rendezte: Kovács Sándor, Sebő Ferenc; Akadémiai Kiadó, Budapest 1991, 13–31.), Bartók ritmustáblái és egy összetett kereső. A támlapokat és a népdallejegyzéseket meg lehet tekinteni, s ahol vannak felvételek, azokat meg is lehet hallgatni.

Tervünk szerint az egész gyűjteményt szeretnénk ugyanígy feldolgozni, mivel a Bartók-rendben található népzenei adatok száma mindössze csak 13.600 körüli, nekünk azonban összességében mintegy 190-200.000 adatunk van a gyűjteményben. Nemcsak hangzó gyűjteményünk van, hanem hangfelvétel nélküli lejegyzéseink is, amelyek csak papíron maradtak meg. Ezeknek az adatai is bekerülnek az adatbázis-kezelőbe.

Archívumunknak jelenleg van három főállású és egy félállású munkatársa, közülük az egyik a már említett Németh István, aki a technikai vezetője az archívumnak, hárman pedig kutatói státuszban vagyunk: Lázár Katalin teljes állásban, főleg gyermekjátékokkal, valamint rokon népi kutatásokkal foglalkozik, Pávai István népzenekutató pedig félállásban tagja az állománynak. Pályázati pénzből további három szakalkalmazottat tudunk foglalkoztatni, Demeter Gittát, Bolya Mátyást és Szöllősi Mihályt. Ők az adatbevitelt és -ellenőrzést, valamint a felvételek és papíron lévő dokumentációk digitalizálását végzik.

T.E.: Milyen kötelezettségekkel jár a Népzenei Archívum vezetőjének lenni?

R.P.: Az archívum vezetőjének az elsődleges feladata, hogy a munkához szükséges feltételeket teremtse meg. A pályázatok, szerződések megírása rengeteg adminisztrációs tevékenységgel jár, ami bizonyos szempontból luxus az állam részéről, hogy egy kutatónak a munkaidejéből ezt fizesse. De nincs más lehetőség, mert ahogy már említettem, nincs biztosítva az a költségvetési keret, ami ehhez a munkához szükséges lenne. Nem kellene sok; ha a magyar népzenei kincs központi gyűjteménye évente 10.000.000 forintot kapna erre a célra, akkor pár éven belül az állagmegóvás, adatfeldolgozás teljes munkáját el lehetne végezni. A kutatói létszám bőven elegendő lenne, az adatbázis kezelésére, az adatok bevitelére, digitalizálásra pedig a fentebb említett munkatársak kiválóan alkalmasak lennének. Németh István is maholnap hatvanéves lesz, és utódot kellene találni a helyére, hiszen jelen pillanatban ő tud szinte mindent az egész archívumról, hogy pontosan mi található benne, milyen felvételeknek ad otthont.

T.E.: Említette a pályázati úton való pénzszerzést. Milyen intézményeknél, alapítványoknál lehet pályázni ilyen céllal?

R.P.: Itthon az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok), az NKA (Nemzeti Kulturális Alapprogram) szokott pályázatot kiírni, illetve léteznek különböző évfordulókhoz kapcsolódó célzott, illetve meghívásos pályázatok, most például a Kodály-év kapcsán írtak ki egyet. Nemzetközi szinten az EU 6, és most már az EU 7 keretprogram, valamint az ún. Norvég Alap kínál lehetőséget. Jelenleg az EU 6 keretprogramban veszünk részt pályázaton, melynek címe ethnoArc. Ez népzenei archívumok adatállományának összekapcsolását célozza, egyszerre biztosítva keresési lehetőséget több archívum állományában. Ebből a pénzből szintén tudjuk a digitalizálást folytatni, illetve tudom a szakalkalmazottakat fizetni. Nem olyan jelentős összeg, épphogy az átmeneti túlélést biztosítja. Szeptemberben beadtunk a Norvég Alaphoz egy nagypályázatot a Néptánc Osztállyal közösen, Fügedi János néptánckutató kollégám vezetésével. Ha azon nyerünk, akkor az elkövetkezendő három évre többé-kevésbé megoldott az anyagi forrás biztosítása, de ez csak 2008 elején derül ki.

T.E.: A Kodály-emlékév mennyiben gyarapította a munkákat?

R.P.: A Kodály-emlékévben a Balassi Intézet írt ki célzott támogatást, ennek keretében 5.000.000 forintot kaptunk a Kodály-rend digitalizálására.

T.E.: Mik a tervek a jövőre nézve?

R.P.: Most, hogy elkészült a Bartók-rend, szeretnénk az ún. AP-rend adatait is betölteni az adatbázis-kezelőbe. Ezek megfelelő részletességgel bevitt, már ellenőrzött adatok, nagy excel-táblákban. Ezekkel kívánjuk tovább feltölteni az adatbázis-kezelő rendszert, és ha kapunk további pénzt, akkor a Bartók-rendhez hasonlóan a Kodály-rendet is szeretnénk különálló rendként megjeleníteni.

T.E.: Szeptemberben megindult a Zeneakadémián a népzeneoktatás. A tanszék vezetése szintén az Ön feladata. Hogyan jött a tanszék indításának az ötlete? Milyen út vezetett az elgondolástól az oktatás megkezdéséig?

R.P.: Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy zenetörténészként úgy kerültem bele a tanszék szervezésébe, mint Pilátus a Credóba. A népzenéhez erőteljes az érzelmi kötődésem, ami fiatal korból eredeztethető, amikor táncházakba jártam, ahol igen jól éreztem magam. Sokat jártam ki Erdélybe a 80-as években, ami sokszor nem is volt veszélytelen. Volt néhány kisebb gyűjtésem, de olyat, ami tudományosan is megfelelőnek mondható, már csak intézeti munkatársként végeztem a 90-es években. Úgy alakult, hogy a Zenetudományi Intézetbe is a népzenén keresztül kerültem be, mégpedig adatbevitellel 1990-től, amikor Dobszay tanár úr kezdeményezte egy adatbázis létrehozását akkor még dBase-ben, melyben egy népzenei adathoz viszonylag kevés leíró, ún. metaadatot kellett bevinni. Amikor 1999-ben létrejött a Népzenei Archívum, átkerültem hozzájuk.

A népzenész-képzés elindításában való részvételem igazából Eredics Gábornak köszönhető, aki már évek óta nyaggatott, hogy a Zeneakadémián vagy valahol másutt meg kellene próbálni népzene tanszéket szervezni. Miután a tudományos fokozatot megszereztem, azt követően még erőteljesebben győzködött, hogy ebben segítsem őt. Végül engedtem neki, és felhívtam Batta András rektor urat, kértem tőle egy időpontot. Bementem hozzá és elmondtam neki, hogy milyen kezdeményezésről lenne szó. Akkor még a Bartók-év és a Kodály-év előtt voltunk, s feltételeztem, hogy PR szempontból a Zeneakadémia számára nem lenne rossz egy ilyen vállalkozás, várhatóan az érdeklődés elég jelentős lesz, nagy létszámmal fognak jelentkezni erre a szakra. Batta rektor úr ezt követően kérte, hogy dolgozzunk ki egy részletesebb tervet. Elkezdődött a munka, magam köré gyűjtöttem egy csapatot, akikkel az akkreditációt elkészítettük, s végül sikerrel beadtuk. A bolognai folyamat részeként a Zeneakadémiának minden szakirányát újra kellett akkreditáltatni, s így a népzene szakirány is a teljes zeneakadémiai csomaggal együtt ment az akkreditációra, mint tapasztalható, sikeresen.

T.E.: A bolognai rendszerben hogyan épül fel a képzés?


Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem

R.P.: A Zeneakadémián jelenleg két szak van: előadóművészet és alkotóművészet. Ez az alapképzés (Bachelor fokozat) az előadóművészeti szakon van. A népzenei képzésre pedig a továbbiakban egy kétéves tanári mesterképzés épül majd (Master fokozat), amely 2009 szeptemberétől elindulhat. Az alapképzés szempontjából tulajdonképpen ráérne, ha 2010-től indulna be, de nagyon sokan vannak olyanok, akik főiskolai végzetséggel szeretnék a tanári mesterképzést elvégezni. Ez a zeneakadémiai tanári mesterképzés lesz a továbbiakban alkalmas arra, hogy szakirányú alapképzésben és középfokú oktatásban oktathassanak gyakorlati, azaz hangszeres, illetve énekes népzenét a nálunk végzett növendékek.

Sok-sok munka, valamint némi ellenállás és hitetlenkedés után szeptemberben elkezdtük az oktatást. Jelenleg még nincsen igazán helyünk, így az oktatás négy-öt helyszínen folyik, ami a diákok számára elég megterhelő, ha egy nap háromszor is kell utazniuk a városon belül ide-oda. De remélem, hogy ezeken a kezdeti nehézségeken hamarosan túl leszünk.

T.E.: Egyébként a véletlennek tudható be, hogy pont a Kodály-emlékévben sikerült beindítani a tanszék működését?

R.P.: Meghatározóbb volt, hogy a Zeneakadémia akkreditációjával együtt történjen az új népzenei szakirány akkreditálása. Inkább az események és időpontok szerencsés egybeesésének tudható be, hogy a tanszék meghirdetése a Bartók-emlékévvel, az akkreditáció pedig pont a Kodály-emlékévvel találkozott. S ha már Kodály-év, van egy ide illő Kodály-idézet, mivel a szak beindításával kapcsolatos ellenvetésként gyakran mondták, hogy a népzene a városi környezetben nem tud élni és kvázi disszonáns lesz. Kodály ezt írta 1929-ben, Gyermekkarok című tanulmányában:

Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a ťhazaŤ nem az a néhány semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon. Példa és ösztönzés az legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományból megőrzött. Láttuk, a pesti gyerek rögtön magára talál benne. A magyar ének a pesti gyerek száján éppoly diadalmas biztonsággal zeng, mint a falun.

Ha 1929-ben Kodály ezt a tapasztalatai alapján így látta, én a magam részéről és mindazok részéről, akik a táncház-mozgalmat kicsit jobban ismerik, illetve valamelyest átélték, igazolhatom, hogy igen, a népi tánczene is épp ugyanolyan jól él városi közegben, mint vidéken. Ahogyan Sebő Ferenc szokta hangoztatni, „populáris zeneként való funkcióját – amely az emberi kapcsolatok teremtésében és a szórakoztatásban nyilvánul meg – tökéletesen be tudja tölteni”. Ezért azt tudom ajánlani azoknak, akik még ezt nem tapasztalták, menjenek el táncházba és próbálják ki, ismerjék meg ezt az érzést.

T.E.: Milyen benyomásai vannak budapesti és országos viszonylatban a Kodály-emlékév eseményeivel kapcsolatban?

R.P.: Azt látja az ember, mint minden ilyen emlékév kapcsán, hogy jó helyi kezdeményezések szoktak születni, és hála Istennek, sokfelé vannak még lelkes emberek, akik különböző színvonalas programokat szerveznek. Ilyenkor a pályázatok is célzottan az emlékévek megünneplését segítik. Ez így van a Kodály emlékévvel kapcsolatban is.

T.E.: Tanárként hogyan látja ma a magyar zeneoktatás helyzetét?

R.P.: Hogy az előző kérdésre visszautaljak, fenyegető árnyként vetül a Kodály-emlékévre a művészeti alapoktatás, benne az alapfokú zeneoktatás szűkítésének, jelentős források kivonásának lehetősége. Mindezt arra hivatkozva, hogy a csoportos művészeti alapoktatásban voltak olyan intézmények, amelyek jogtalanul vették fel a főként csoportos képzésért járó normatívát. A korábban körülbelül 800 működő művészeti alapoktatási intézmény közül lehetett vagy 50-60 ilyen. De ezért most átvilágítják a teljes művészeti alapoktatást, s ez igen komolyan érinti a zeneiskolákat is. Csak remélhetjük, hogy e mögött valójában nem a pénz megvonása a cél, hanem tényleg az oktatás minőségéért aggódva teszik mindezt. A közismereti oktatásban, az általános iskolákban a heti énekórák számát most már lassan nagyítóval kell keresni. A régi énektanárok, karvezetők igazolhatják, hogy hány és hány diák ment ki a kezük alól. A napokban beszéltem egy hölggyel, aki hosszú évtizedek óta tanít, s nem tud egyetlenegy olyan diákjáról sem, aki bármiféle büntetés-végrehajtási intézetben töltené a napjait. Ez azt jelenti, amit már Kodály is mondott, illetve amiről még korábban már Kovács Sándor írásai is szólnak, hogy a zene etikailag, erkölcsileg nemesíti az embert, mássá teszi. Most, hogy egyrészt emelni kell a tandíjakat, másrészt pedig beszűkül a felvehető diákoknak a létszáma, lehet találgatni, hogy azok a gyerekek, akik zeneiskolába jártak és ott töltötték idejük egy részét, hová fognak menni ez idő alatt. Most, amikor a gyereklétszám csökkenőben van, az ország nem azon fáradozik, hogy az oktatást valóban minél szélesebb körben és minél hatékonyabban (lásd kisebb csoportok kialakítása) eljuttassa a fiatal nemzedéknek, hanem ami még van, azt is leszűkíti. Ez egyszerűen érthetetlen és bűn ebben a helyzetben.

T.E.: Ezek alapján mennyire nevezhető élőnek ma Kodály Zoltán szellemi öröksége?

R.P.: Nagyjaink szellemi öröksége él, munkásságukat nem lehet kitörölni a magyar társadalom, a magyarság kultúrájából és ismeretéből. Az más kérdés, hogy mennyire széles kört tud elérni, s mennyire tudja kifejteni hatását. Nyilván minden kornak megvannak a maga kihívásai, tehát nem kell azt gondolni, hogy amit Kodály elgondolt vagy elképzelt, az örök életre egy jó stratégia, vagy minden korban ezen az úton kellene haladni, de hogy erre építeni kell, és hogy minél szélesebb körrel meg kell ismertetni, az egészen biztos. Amit pedig érdemes lenne a mai kornak megmutatni, azok az archív felvételek, amelyeken meghallgathatjuk, hogyan is beszélt Kodály. Egyenesen beszélt. Nagyon találó, belelátó mondatokat mondott, mindenféle csűrés-csavarás nélkül. Ő ezt megtehette. Mára ez a kor már elmúlt, másképpen közöljük az információkat, de azért ezt a példát érdemes lenne a szemünk előtt tartani. Az akadémiai kézirattárban, a Roosevelt téri épület egyik kistermében nemrég fejeződött be egy Kodály-kiállítás, ahol folyamatosan ment két film. Ezek nagyon tanulságosak azok számára, akik már nem ismerték személyesen Kodályt, mint ahogy én sem. Persze az írásokból is lehet szembesülni jellemével. Soha nem felejtem el, hogy Kroó tanár úrnál kritika órán az volt az első, hogy Kodály-kritikákat kellett olvasnunk, amelyek a Visszatekintés kötetben megjelentek. Ezek két-háromsoros kritikák, nagyon tömörek, lényegre törők.

T.E.: Hogyan ítéli meg ma egy szolfézs-zeneelmélet tanár a Kodály-módszert?

R.P.: Azt tudom elmondani, hogy hogyan látom én, illetve, hogyan éltem ezt meg, milyen tapasztalataim vannak ennek kapcsán. Zeneelméletet és szolfézst mindig is csak egyetemen oktattam, tehát nekem más problémákkal kell megküzdenem, mint akik alsó fokon tanítanak, és gyermekekkel foglalkoznak, pláne, akik közismereti tárgyként oktatnak éneket, nyilván ez teljesen különböző. A metódus, amit Kodály-módszernek neveznek, azt célozta meg, hogy hogyan kell gyerekekkel, fiatalokkal megszerettetni és megismertetni a zenét, és emellett valamilyen szinten tanuljanak meg kottát is olvasni. A tapasztalatom az, hogy akik a szolmizáció révén tanultak meg kottát olvasni és csak szolmizálva tudnak gondolkodni, azoknak rendszerint problémájuk van azzal, ha olyan zenei idézetet hallanak, ami már nem szolmizálható. Persze nagyon fontos, hogy a hallás az énekléssel együtt fejlődjön és alakuljon ki, illetve az éneklés segítse a hallás kialakulását, de szakirányú oktatásban nem zárkóznék el attól, hogy hangszer segítségével is bátrabban alakítsuk a hallást, ami éppen ugyanolyan fontos egy zenész számára. Igaz, hogy a hangszer az esetek nagyobb részében a zongorát jelenti, ami temperált hangolású, ennek ellenére nagyon biztos támpontot ad a későbbiekben, bizonyos zenei stílusok megértésében biztosabbat, mint a szolmizáció, mivel a szolmizálható zenéken kívül jócskán vannak másféleképpen szerveződő zenék is.

A másik alapvetés, hogy népdalokon keresztül vezetik be a zenei kultúrába a gyerekeket. Ez nyilván nagyon fontos és támogatandó, de a gyakorlatban azért mindenki emlékszik arra, amikor az általános iskolában föl kellett állni egy népdalt elénekelni egyedül az osztályban, miközben a többiek mosolyogtak, nevetgéltek. Tehát nem biztos, hogy csak a népdalra koncentrált oktatás célravezető, s hogy ez mindenkinél megfelelő lenne. Meg kell találni a megfelelő arányt, természetesen figyelembe véve a zenei anyag nehézségét, összetettségét. A népi, hagyományos kultúra bevonását az oktatásba egyébként is komplexen kellene megoldani, hogy a gyerek a sajátjának tudja érezni, bele tudjon ebbe nőni. Csak egy irányból közelítve valószínűleg nem tudja kifejteni a kívánt hatást, mert ma már rengeteg olyan élmény éri a gyerekeket, amik kivédhetetlenek. Nyilván neki a különböző popzenei és egyéb hullámok éppolyan fontosak, ha nem fontosabbak lesznek kezdetben. De persze ha az alapokat megkapja gyerekkorban, meg lehet teremteni egy ráhangolódást, amely nem fog elmúlni nyomtalanul. Sokat segít ezen a téren a kóruséneklés. Ha gyerekkortól kezdve kórusban énekel a kisdiák, egész életére szóló, meghatározó élményt szerez. Talán ha az ún. Kodály-módszerről beszélünk, akkor a gyermekeknek a kórusban való éneklését tartanám a legfontosabbnak.