Jenő

Jazzband a Palotában – Oláh Kálmán szerzői estje

2008.05.05. 00:00

Programkereső

A magyar jazzművészet komoly nemzetközi sikereket is learató büszkesége, Oláh Kálmán zongorista szerzői estje volt az idei Művészetek Palotája-béli Jazztavasz koncertsorozat harmadik állomása. Oláh klasszikus fogantatású versenyműve után világsztárokkal alkotott kvartettje játszott.

A harmincnyolc éves Oláh tanít a Zeneakadémia Jazz tanszékén, Liszt-díjas és Gramofon-díjas szerző és előadó. A Trio Midnight, saját triója és szextettje, valamint a László Attila Band zongoristája és zeneszerzője. Több külföldi elismerés után két utolsó, saját néven kiadott lemeze külföldön jelent meg, és egy harmadik, amelyen Szakcsi Lakatos Bélával és fiaival felváltva zongorázik, Jack deJohnette és John Patitucci közreműködésével készült. Mindezidáig legnagyobb sikere az, hogy 2006-ban az Always című számával megnyerte a BMI (az USA előadói jogvédő szervezete) által szponzorált Nemzetközi Thelonius Monk Jazz Zeneszerző verseny 10 ezer dolláros fődíját. Ez a díj jókor jött, felhívta a figyelmet az Always című, Amerikában kiadott lemezére, melyen DeJohnette mellett Ron McClure bőgős hallható. A magyar sajtóban is részletesen taglalt díj óta várt a magyar közönség egy olyan koncertre, amelyen a triólemezt megismerheti és a verseny-győzelmet is illően, megtapsolhatja, tulajdonképpen erre nyílt végre most alkalom.

Oláh mainstream zongoristának indult, vagyis a jazzstílusok arany középútján járt, de mindig kereste, hogyan nyithatna a klasszikus zene felé, milyen hangszerelési és harmonizálási utak vezetnek azokba a mélységekbe, melyeket például Bartók Bélánál mindig is csodált – és éppen neki köszönhetően a népzenei hatásokra is próbált odafülelni. Oláh munkásságának egyik mérföldköve a 2001-ben a Magyar Rádióban bemutatott nagyzenekari Concertója, amelyet akkor még – főleg fafúvósokkal – kibővített jazz big band szólaltatott meg. Időközben áthangszerelte a nagyívű, összegző kompozíciót, és a Miskolci Szimfonikusokkal elő is adta. Most is ez a zenekar foglalt helyet a Müpa színpadán, és a karmester most is a bemutatót dirigáló Kovács László volt, aki szemmel láthatóan meg tudja kedveltetni együttesével a számukra talán szokatlan darabot.

A szimfonikus zenekar lelkesen, értően, és a nehéz ritmizálásokban is majdnem száz százalékosan adta elő a közel ötven perces Concertót. A mű jelenlegi, átdolgozott formájában a jazz kvintett és a szimfonikusok közötti dinamikus egyensúlyra épül, a versenymű szóló szerepét az egész kvintett viszi. A kvintett összeállítása méltó volt Oláh nemzetközi sikereihez, magyar kapitány vezényletével ritkán hallható ilyen „mancsaft”. Az emlegetett lemezről ugyanis a világ talán legtekintélyesebb dobosa, DeJohnette mellett itt volt a bőgős McClure is, szintén New York-ból, őt éppen DeJohnette ajánlotta a magyar zongorista figyelmébe, mert már évtizedek óta dolgozik vele, például Keith Jarrett-tel alkottak Charles Lloyd együttesében ritmusszekciót. A nagy meglepetést egy fiatal, kicsit szégyellősen és mégis huncutul mosolygó, kölyökképű brit trombitás, Gerard Presencer hozta, aki persze nem olyan kölyök, ami eddigi pályáját illeti: többek között Charlie Watts, az US3, maga Herbie Hancock, no és Sting meg Joni Mitchell foglalkozatta már. Szárnykürtön és trombitán felváltva szép fényes, majd sötétebb árnyalatokat produkált, pompásan díszítve a dallamokat. Fontos szerep hárult az ugyancsak gazdag koloritokat adó Dés Andrásra is, akinek ütőhangszeres szólama a mű első változatában még nem szerepelt. Presencer tökéletesen ”hozta” Oláh zeneszerzői dallam- és harmóniavilágát, és McClure is hasonló empátiával tűnt ki.

A mű máig magán viseli annak jeleit, hogy Oláh a fafúvósokon keresztül jutott el a teljes szimfonikus zenekari hangzásig, az expozíció is ezt őrzi. Innentől kezdve ”hintázik” a súlypont a zenekar két része, a szimfonikusok és a ”jazzband” között. (Enyhe elégtétellel írom le 2008-ban ezt a szót: jazzband, a Nemzeti Hangversenyterem ünnepi, nagy sikerű estjéről írva. Ez volt ugyanis az első, magyar nyelven a jazzről, pontosan nyolcvan éve kiadott, arról eléggé elítélően, mit alantas műfajról szóló könyv címe, amelyet a híres zenekritikus, Molnár Antal írt.) Az átdolgozott hangszerelés mesteri kézre vall, Oláh ugyan nem törekedett kortárs hangzásokra, Debussy, Gershwin, Stravinszkij, Sosztakovics és Bartók juthatott eszünkbe, de a harangjátéktól a hárfán keresztül a teljes vonóskarig nagyon kevesen tudják ilyen finoman, árnyaltan megszólaltatni mondanivalójukat szimfonikus zenekarral. Csak egy tételben engedett meg magának a kvintett egy kis ”vadulást”. Lélekkel teli és kifinomult – éppen ezzel foglalta össze véleményét Oláh Kálmán zenéjéről Jack DeJohnette is az amerikai lemezfelvétel után. Ez hatotta át a Concertót is, Oláh szerényen csak rövidebb szólókat engedett meg magának, és a kvintett is csak egyes részekben játszott a nagyobb apparátus nélkül, de a legtöbb szépséget valóban a tuttik, és a lépcsőzetes, egy helyen fúga-megoldással élő, változatosan megszólaló részek nyújtották.

bb29432c-c4aa-47f2-96c7-49aa6e59197d

A koncert második felében a trió Presencerrel kiegészülve játszott, részben az Always című lemez repertoárjából. A szám teljes vértezetben mutatja Oláht, mint dalszerzőt, és dokumentálja fejlődését az első Oláh-szextett lemeztől, a Lee Konitz-cal és Steve Houbennel felvett Trio Midnight koncerteken át, ez utóbbin szerepel a darab egyik első változata is. És hogy a történet teljesen kerek legyen: a darab hommage is, Lakatos ”Ablakos” Dezső emlékére íródott, aki Amerikában vált nagyhatású magyar muzsikussá.

Talán Oláh közismert halkszavúsága, szerénysége játszott ebben közre, talán a túl sok középtempójú darab, de a kvartett egészen a negyedik számig nem nagyon gyújtotta be a rakétákat, bár a közönséget így is sok szépségben részesítették. A Polimodális blues viszont nagyon bejön DeJohnette-nek, Presencerről nem is beszélve, aki miszlikbe aprít néhány dallamot, hogy azután annál nagyobb élvezettel szedegesse a cserepeket. McClure meg már addig is roppant jól érezte magát Oláh harmóniavilágában, az öncélúság árnyéka sem vetődhet soha szólózására. A zongoraszólók végig komolyan felépített, kimunkált formákat hoztak, ellenszólamokat, kontrapunktokat mozgattak, érzékenységet és intellektust csillogtattak. A záró standard és a ráadás tovább emelte a hangulatot. Ez a hatalmas mérföldkő Oláh pályáján remélhetőleg újabb lendületet ad szerzői és előadói tevékenységének.

(2008. május 2. Művészetek Palotája (Budapest), JAZZTAVASZ, Oláh Kálmán szerzői estje)