Móric

"Semmik vagyunk"

2008.05.09. 00:00

Programkereső

Kettőt egy csapásra! Különleges élmény vár a világzene rajongóira: május 11-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a műfaj két olyan rendkívüli csillagát láthatja, mint a norvégiai Mari Boine és a mali Tinariwen.

Európa legészakibb csücskében, a Skandináv-félsziget középső és a sarkkörön túl eső területén, illetve a Kola-félszigeten élnek finnugor nyelvrokonaink, a lappok. Úgy hetven-nyolcvanezren talán – Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország azon részén, ahol a madár sem jár.

Lappnak lenni mindig is annyit jelentett, hogy kőkeményen küzdeni. Az áldatlan természettel, a faggyal, a könyörtelen kereskedőkkel, a kíméletlenül adóztató uralkodókkal, s nem utolsó sorban – a XI. századtól – a keresztény hittérítőkkel. A lappok soha nem alkottak önálló államot, és nemzeti öntudatuk csak a XX. század második felében erősödött meg annyira, hogy olyan politikai és kulturális szervezeteket alkossanak, mint az 1953-ban induló Lapp Konferenciák, az 1956-ban alapított Lapp Tanács vagy az 1974-től működő Lapp Intézet. Mára parlamenti képviselettel, rádióműsorokkal és folyóiratokkal rendelkeznek, ami pedig a zenei kultúrájukat illeti, nem kisebb csillaggal büszkélkedhetnek, mint Mari Boine.

"Először nem számi nyelven kezdtem énekelni – mesélte Boine a Magyar Narancsnak. – Mindig is énekes akartam lenni, de eleinte menekültem a számi kultúrától. Nehéz ezt manapság elhinni, de hát akkoriban azt nevelték belénk, hogy a kultúránk a semmivel egyenlő. Nem csoda, hogy az emberek szabadulni akartak tőle, norvégok akartak lenni. Kezdetben tehát norvégül, angolul énekeltünk főleg a társadalmi modellt bíráló radikális politikai dalokat, egy kicsit Bob Dylan módjára. Egy idő után aztán felmerült a kérdés: miért nem énekelsz a saját nyelveden? Először más számi együttesek dalait énekeltem maroknyi helyi közönség előtt, aztán megírtam az első dalszövegemet John Lennon Working Class Herójára arról, a norvég iskolákban hogyan nevelik bele a számi gyerekekbe a saját kultúrájuk megvetését. Onnantól kezdve szinte maguktól jöttek a dalok."

Boine karrierje – egy színházi előadásnak köszönhetően – a nyolcvanas évek végén szökkent szárba. A Számi Színház 1988-ban egy előadást épített a dalaira, és megfelelő anyagi keretet biztosított, hogy felállítson hozzá egy zenekart. Így született meg a Mari Boine Band, melynek egyik-másik kulcsfigurája a mai napig mellette van. 1989-ben Gula Gula címmel készítették első albumukat, melyre Peter Gabriel nemzetközi rangú és terjesztésű kiadója, a Real World azonnal lecsapott. Debütálásával Boine egy csapásra a világzene egyik legkeresettebb – és a számi kultúra számomra legátszellemültebb – előadója lett. Amit művel, mégsem pusztán a feltámadt tradíció. Mert bár énekéből kitűnnek a szavak variálásán-ismétlésén, illetve a dallam és szöveg egységén alapuló joik énekmód jegyei, messze bonyolultabb látásmód az övé. Belefér a dzsessz és a rock; belefér, hogy keresztény dallamok ősi számi ritmusokkal párosuljanak, nem beszélve az afrikai népzenék befolyásáról. Az első olyan lemeze, ami mindezeken túl fajsúlyos elektronikával is tüntetett, a '94-es Leahkastin volt: a méltán népszerű skandináviai világzene éppoly megkerülhetetlen alkotása, mint a finn Värttinätől az Aitara, a svéd Hedningarnától a Trä vagy a Garmarnától a Vedergällningen. Ez a lemez már nemcsak azt tanúsítja, hogy Boine képes megszólítani a hegyeket, a folyókat, a növényeket és az állatokat, hanem azt is, hogy azok visszaválaszolnak neki.

2002-es Eight Seasons című albumán tovább erősödött az elektronika szerepe, de ezt a lemezt még inkább emlékezetesebbé tette az az izzó transz, ami a közreműködő Jan Garbarek szaxofonjából dől. A békesség kedvéért időközben Boine afrikai djembékre cserélte számi sámándobjait, persze az előítéletek leküzdéséhez ez igen kevés.

06c8bcfa-eba8-41dc-9989-b3b933cd323d

"Generációról generációra folyt az agymosás – mondta tavaly a Magyar Narancsnak –, úgy nőttem fel, hogy az őseim kultúrája, a múltunk, a vallásunk semmit sem ér. Az apám is ezt a ’semmik vagyunk’-ot hajtogatta folyvást. Hatalmas szégyenérzet munkált bennem, rendes, keresztény norvéggé akartam válni. A tanárképző főiskoláig meg se fordult a fejemben, hogy én valaha számiul fogok énekelni, vagy hogy egyáltalán éneklésre adom a fejem. Addig csak zsoltárokat énekeltem a templomban, a családban tilos volt minden egyéb ének vagy tánc. Az egész sámánhagyományt próbálták teljesen eltörölni, a népi gyógyászatban maradt meg talán valamennyi a gyakorlati oldalából.

Amikor az apám meghallotta, hogy mit csinálok, rögtön kihirdette: 'Eladtad a lelked az ördögnek, örökre elvesztél!' Úgy halt meg, hogy soha nem jött el egyetlen koncertemre se, anyám meg követte mindenben. A zeném részben ebből a szüleimmel folytatott küzdelemből ered, csupán lélegezni szerettem volna szabadon, büszke akartam lenni a népem örökségére. Mert egy dolog a külső hódítók elleni harc, bátran szembeszállsz az ellenséggel, de részemről az igazán gyötrelmes csatát a családommal vívtam – az apádat mégsem lőheted le."

Boine legújabb lemeze, az Idjagiedas tavalyelőtt jött ki. Régi társai közül szerepel rajta a perui Carlos Zamata Quispe és a basszusgitáros-programozó Svein Schultz is, de ez szinte lényegtelen, annyi az új név és annyi az új hangszer (többek közt egy csomó afrikai: mbira, gimbri, kora). Ami pedig a fül dolga, az megint csak reveláció, hiszen az eddigiekre Boine most rátett egy befelé forduló lapáttal, életműve legintimebb albumát alkotva meg. Mely egymásba olvasztja az Északi-sarkvidéket Afrikával, az ősi lapp tradíciót a naprakész elektronikával, a szenvedélyt az elfojtással, s miközben megtáncoltatja a természeti erőket, Boine sötétlő démonjaihoz is megindítóan szól. Adott hát minden ok, hogy egy feledhetetlenül mágikus koncertre számíthassunk.

(2008. május 11. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Mari Boine (Norvégia) és a Tinariwen (Mali) Zenekar koncertje; km.: Mari Boine (ének), Svein Schultz (basszusgitár), Gunnar Augland (dob), Ole Jorn Myklebust (trombita), Juan Carlos Zamata Quispe (hegedű, furulya, charango), Georg Buljo (gitár); Tinariwen (tagjai: Ibrahim Ag Alhibib, Abdallah Ag Lamida, Elaga Ag Hamid, Alhassane Ag Touhami, Abdallah Ag Alhousseyni/ének, gitár, Said Ag Ayad/ének, ütőhangszerek)