Olivér

Egyfajta eredmény

2008.05.27. 00:00

Programkereső

Nehéz hagyományosan gondolkodni a Dave Binney Group koncertjéről! Tagadhatatlan, hogy az est két órájában elővezetett program hibátlan volt, a koncert úgy sikerült, ahogyan azt a kvartett és a hozzájuk csatlakozó vendégszólista eltervezte. Mégis hiányzott valami: talán az ős-energia, talán a lobogó tűz.

A kritikus örök dilemmája, hogy miként értékeljen egy produkciót, ha az neki nem, vagy csak részben tetszett, ám világos számára, hogy szakmailag aligha lehetett volna többet nyújtani. A ”tetszés” mint esztétikai kategória tehát nem létezik; be kell látni, hogy valamit tarthatunk jónak, attól, hogy nem tetszett, és ez igaz fordítva is. Nem gondolhatjuk ugyanakkor, hogy a zenekarvezető, Dave Binney meg akarta viccelni a közönséget és a már-már a ”lenni vagy nem lenni” filozófiai mélységeit közvetítette a nagyérdemű felé.

A koncert egyszerűen rideg hangulatot árasztott: a New York-i jazznek a legrosszabb arcát mutatta, amely tojásfejének az állát ugyan felfelé tartja, de az ebből sugárzó értelmiségi felsőbbrendűségi tudatot nem helyezi kontextusba. Nesztek, itt van a mi halálerős repertoárunk, ha felfogod jó’van, ha nem, magadra vessél! Minden részlet nagyon pontos volt, elképesztő zenészi teljesítmények találkoztak az agyonkomponált szerzeményekkel. De nehéz azzal mit kezdeni, ha még a rossz hangoknak, a reccsenő nádnak is helye van, és a jazz sava-borsa nem a pillanat hatására bújik elő. A kimódoltság hamar elvezet az unalomig, ha valaki nem szakmázni jön, és nem annak örül, hogy például a dobos Brian Blade a piano és pianissimo között is ezer árnyalatot képes megkülönböztetni. Azt hiszem, a jazzben van helye a finomkodásnak, mégsem lehet arra bazírozni, hogy az ingerküszöb alatti világ nagyszerűségét bemutassuk, ugyanis az nem nagyszerű. Nem mondom, hogy a hullámzásból nem bukkant ki olykor csúcsos szigeteket alkotva a zenefolyam, de a koncert első része mintha kifejezetten a halk motoszkálásra épített volna. Ezt alátámasztandó a koncert Scott Coley halk bőgő-ostinatójával indult, amire a zongora egy igen bonyolult ritmusképletet húzott rá. Duolák, triolák, pentolák mellett némi brazil ízű lüktetés – és ez a halk szöszmötölés mellett már nehezen emészthető: keveredik, hogy mire is érdemes figyelni és melyik bontakozó szál milyen viszonyban áll a másikkal. Craig Taborn nemrégiben a David Torn Prezensszel lépett fel (ugyancsak a Trafóban): akkor a Fender pianón és a theremin-kontrolleres hangmoduljain a halk, effektszerű játék nagyszerűen szolgálta a zenefolyamot. És valójában most sem mondhatnánk mást zongorajátékáról, ha a zenekari arányok nem estek volna szét az ő kárára. Különleges futamai hanglepelként funkcionáltak, talán még a mezzoforte dinamikai szintet sem érte el a két órás koncert során, a szolgalelkűség helyett azonban jó lett volna néha előtérbe is kerülnie. Mert a két szaxofonos méltánylandó teljesítménye bizony hol lebegve lógott a levegőben, hol pedig egymás tökéletes ellentéteiként gurultak le az alapról. De hangsúlyozom: az öt muzsikus erre vállalkozott, érezhetően a kétórányi program szellős megtöltésére törekedtek és mintha a zenei gondolatokat nem kibontani, hanem inkább lefojtani akarták volna – ebből adódott a különös, rideg hangulat. Persze ez is a művészi feszültségkeltés egyik eszköze.

f594e8d1-2479-47e4-af87-8b830b1971f3

Binney és altszaxofonja mellé a budapesti koncert erejéig Chris Potter csatlakozott tenoron (aki Magyarországon alapított családot). Minden stiláris különbözőséggel együtt remekül megértik egymást, a kevés közös próbalehetőség ellenére összeszokottnak mutatkozó teljesítményt nyújtottak. Az alt és a tenor unisonója közben a leheletnyi interferencia különbség miatt markáns hangzás alakult ki, a koncert legjobb részei határozottan a két dudás közös tülkölései voltak. Skizoid helyzet volt viszont, hogy esetenként a Binney Group Binney nélkül játszott hosszasan, más szólistát és más habitust szolgálva. Így akarva-akaratlanul azon kezdett töprengeni a hallgató, hogy melyik szaxofonos játéka tetszik neki jobban, miközben az alapvető kérdés nem ez volt. Potter népszerűbb soundjával nem versenghet Binney hezitáló, a mélység irányába nyitó, a figuratív elemeket nélkülöző, és ennek folytán szűkebb réteget megcélzó hangzása; pláne, ha az elhangzó hat szerzeményt négy részre bontva játsszák, és ebből a második, 50 perces monumentális hangépítménybe kettő korszerű, ám absztrakt törekvések irányába hajló darab is beleolvad (itt Potter nélkül) – ekkor néhányan tüntetően kivonultak. Tudom és érzem, hogy a koncert jó volt, talán csak szeretni lehet kevésbé a Binneyék által a Trafót megtöltő hangulatot. A koncert után inkább fontolgató tekintetekkel találkoztam, semmint mosolygó arcokkal: és még erre is nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy eredmény.

(2008. május 17. Trafó (Budapest) - Dave Binney Group és Chris Potter koncertje; km.: Dave Binney (altszaxofon), Chris Potter (tenorszaxofon), Craig Taborn (zongora), Scott Coley (nagybőgő), Brian Blade (dob))