Gyöngyi

Búcsú könnyek nélkül – Sziget, 5. nap

2008.08.18. 00:00

Programkereső

Az utolsó nap az idei Sziget Fesztiválból, a látogatókon mégsem érezni a vége-hangulatot. Mindenki teszi a dolgát, pont mint eddig. A Luminárium és a Tarot Labirintus előtt álló sor sem lett rövidebb, ahogyan a programkínálat sem.

Jól bevált pihenőhelyem, a Vándor Vurstli felé araszolok. Körülöttem tömeg, és valahogy mindig mindenki szembe jön az úton. Fél négy magasságában feketeruhás, gumicsizmás "néni" jelenik meg a színpad bejáratánál. Kocsit tol maga előtt, rajta három ezüstfedő, amik, bizton remélem, hogy meglepetést rejtenek. Az álruhás fiatalember, aki egyébként elképesztően csúnya, zsémbes vénasszonynak van öltözve, közelebb ér hozzánk, leparkolja járművét. És lekerül a legnagyobb fedő: egy élő sellőfejet rejt – legalábbis az ezüstösre maszkírozott, úszósapkás lányt magamban sellőként azonosítom. A második tálcán szőlő van, amelyet szegény éhező hableányunk nem ér el. A feladat egyszerű, bár a tantusz csak nagy sokára esik le a közönségnek, el kell terelni a zsémbes kofa figyelmét, és megetetni a lányt. Hosszas várakozás után valaki végre megszánja a hableányt, elcsen számára egy szem szőlőt, de nem elég ügyes. És itt jön a képbe a harmadik fedő, amely alatt szig' szalag rejtőzik. A zsémbes vénasszony ugyanis könyörtelenül összeragasztja a kezét, lábát, annak, aki segíteni próbál. Másik fenyítési eszköze egy légycsapó, amellyel úgyszintén kioszt pár ütést. És mikor megunja a játékot, egyszerűen továbbáll a szekerével. A fesztivál legszórakoztatóbb és legeredetibb ötleteként raktározom el magamban az ausztrál Kynetic Theatre emlékét. S ezzel, gyanítom, nem vagyok egyedül.

 
 
 
 

Az utolsó délutánon az Magyar Nemzeti Galéria workshopjában elvileg meghívott művészek és szigetlakók közösen alkotnak új dolgokat szemétből, de csak két-három ember dolgozik folyamatosan. A többiek az árnyékban heverésznek, talán várják, hogy jöjjön a múzsa. A passzivitás a végeredményen is látszik, csupán tíz alkotás kerül ki a sátor elé. Ráadásul az egyiket egy fesztiválozó – számomra érthetetlen okból – még fel is rúgja, így csak kilenc marad: a beazonosíthatatlan mestermunkáktól, a repülőn át a műanyag söröskorsóvirágig terjed a kínálat. Úgy érzem nem ez volt a Nemzeti Galéria legjobban sikerült programja.

Nem úgy, mint a Roma Sátor Parno Graszt-koncertje. A fél 10-re beharangozott fellépés előtt öt perccel még olyannyira üres a helyszín, hogy nemhogy táncolni lehet kényelmesen, de akár egy tollaslabda-mérkőzést is lejátszhatnának. Aztán előkerül a zenekar, a húszperces beállás alatt megtelik a sátor és már a próbaszámot is végigtombolja a közönség. A koncert első percétől kezdve fergeteges a hangulat, mindenki belefeledkezik az autentikus cigányzenébe, és önfeledten táncol. A színpadon csupa hagyományos hangszer: kanna, kanál, tambura, gitár, nagybőgő, szájbőgő. Az énekesnők is megmutatják, hogy igazi roma vér folyik az ereikben: egyikőjük olyan vérpezsdítő táncot lejt a színpad elején, hogy öröm nézni. Tanulhatunk tőle.

 
 
 
 

A hangulat egy percre sem hagy alább, mindenfelé kipirult arcú fiatalok lihegnek, mintha csak az életükért táncolnának. Látványuk, az a színes kavalkád feledhetetlen. Igazi – könnyek nélküli – búcsú a Szigettől, hiszen ez az öt nap a szórakozásról szólt.

(A fotókat Csizmadia Tamás készítette.)