Huba

New York még mindig az a város…

2008.08.23. 00:00

Programkereső

Chris Potter, harminchét éves New York-i jazzmuzsikus, tenorszaxofonos. Sokszor hallhattuk már Magyarországon is, emiatt a hazai szaksajtó rendre kísérletet tesz arra, hogy „elhelyezze” őt valamiféle láthatatlan rangsorba – különösebb méltatás nélkül. Most javaslom a kollégáknak, hogy ezt talán mellőzhetjük a jövőben, több okból: Chris szinte már haza jár Budapestre, mivel nem rég magyar hölgyet vett feleségül, vagyis akár a „mi fiunknak” is tekinthetjük, továbbá (és ez a fontosabb ok) a ma élő legnagyobb jazz-ikonok partnere, évek óta. Vagyis utóbbiak közül, például Hancock pontosan tudja, hogy kit hív a zenekarába szaxofonozni – a korábbi kolléga, Michael Brecker utódjaként… Tudniillik Potter szakmai kvalitása a tavaly elhunyt mester tudásához mérhető, zenei irányultsága pedig egyszerűen és tisztán a jazzhez van – ahogy ez, az alábbi beszélgetésből is kiderül…

Chris Potter

Fidelio: Kik a jelenlegi partnereid, akikkel turnézol? A jazz mely irányzatához sorolnád jelenlegi zenédet?

Chris Potter: Herbie Hancock a zongorista, a nem kevésbé jelentős Dave Holland bőgőzik, Lionel Loueke gitározik és Vinnie Colaiuta a dobos abban a zenekarban, amellyel jelenleg turnézunk augusztus közepéig. (A Grammy-díjas formáció július 24-én Veszprémben is fellépett. /ML/) Még az idén egy másik koncertkörút is elkezdődik, de azt már saját zenekarommal tervezem, melyben Craig Taborn játszik elektromos zongorán, Adam Rogers gitáron és Nate Smith dobokon. Az elmúlt évek során sok-sok különböző formációban és stílusban is kipróbálhattam magam, de a meghatározó irányt, a gyökereket a hagyományos amerikai jazz jelenti számomra. Ezzel együtt nyitottnak tartom magam bármely más műfaj iránt; klasszikus, funk, rock, vagy akár hip-hop, sőt különböző népzenék is gyakran befolyásolják a játékomat. Ugyanis bármiből lehet modern jazz, mert ez a műfaj képes szinte bármit magába fogadni. A saját stílusomat pedig úgy találom meg, úgy tudom a legjobban érvényesíteni, ha a különböző zenei hatások között megtalálom a közös nevezőt, mely esetemben a személyes látásmódomat tükröző, egyéni hangvételű jazzt jelenti.

FS: Szerinted merre tart a mai jazz? Gondolsz-e új alternatívákra?

CP: Úgy gondolom, a jazz-zene egyik legnagyobb erőssége a rugalmasság. A lehetőségek végtelenek, csak a muzsikusok képzelete vagy szolgálatkészsége szabhat határt ennek a műfajnak, amikor beszűkülnek és képtelenek elmozdulni a sajátjuknak vélt keskeny útról. Pedig a világon szinte már mindenütt vannak jazz-zenészek, akik különböző stílusokban játszanak, miközben megpróbálnak valami újat is kitalálni. A mai jazz fontos jellegzetessége a hely – a hagyományok, a kultúra, a mentalitás – hatása és tükröződése a zenében. Ez teljesen egészséges dolog. Bár az is tény, hogy így sok helyi jellegzetességeket mutató zene nem kerül ki a nagy, nemzetközi színterekre, de legalább – szerencsére – életben marad. A jazz-rajongók sehol nincsenek túl sokan, de akiknek fontos ez a műfaj, azok szenvedélyesen ragaszkodnak is hozzá.

FS: Látsz esélyt arra, hogy magyar muzsikusokkal is dolgozz? Ismersz a magyar muzsikusokat?

CP: Néhány magyar muzsikussal már volt alkalmam együtt játszani, például a Szabó Dániel trióval vagy Dresch Mihállyal, és tervben van a közös munka Szakcsi Lakatos Bélával is. Valószínű, hogy lesz még jó néhány magyar zenész a partnereim között; amiatt is, mert nagyon sok tehetséges jazzmuzsikus van ebben az országban. Úgy érzem a hely energiája rám is hat, az itteni zenészek pedig olyan magas szintre jutottak ez által, hogy egyedülállónak mondható a zenéjük. A magyar zenekultúra története nagyon izgalmas, és szeretnék minél többen tanulni róla.

FS: Mennyire ismered a magyar mentalitást? Tervezed, hogy Magyarországon is fogsz élni?

CP: A magyar kultúra még mindig nagyon új számomra, s a nyelvet sem beszélem megfelelő szinten; úgyhogy nem mindig lehetek biztos abban, hogy az itteni benyomásaim helyesek. A közhangulatból ítélve úgy vélem, a magyar emberek nagyon értelmesek, emiatt rendkívül tudatosan, sokszor ironikusan viszonyulnak az élethez; bár néha kissé búskomornak is látom őket. Ezzel együtt, mindenképp vonzó számomra a Magyarországon tapasztalható emberi hozzáállás. Magyar feleségemmel egyelőre még csak tervezzük, hogy hol fogunk élni, s bár az időnk nagy részét New Yorkban töltjük, biztos, hogy a jövőben Magyarország nagy befolyással lesz az életemre, és sokszor fogunk időzni ott is.

FS: Fontos számodra a New Yorki jazzélet? Amerikában vagy Európában játszol szívesebben?

CP: New Yorknak olyan összetéveszthetetlen ritmusa van, ami miatt ez a város a jazz otthona. Az itteni, a világ minden tájáról származó emberek az afro-amerikai lüktetés hatása alatt élnek. A tudat, hogy Duke Ellington vagy John Coltrane csupán néhány háztömbnyire lakott attól a helytől, ahol most én élek, rendkívül inspiráló. És valljuk be, New York még mindig az a város, amely a világ legjobb jazzmuzsikusait vonzza – többségüknek otthona is. Azt pedig lehetetlen megmondani, hogy hol jobb játszani. Csodálatos élményeim vannak e tekintetben a világ minden tájáról. Azt hiszem, minden az aznap esti közönségen múlik: ha átjut hozzájuk a zene öröme, engem is magával ragad annak a felismerésnek az öröme, hogy nekik játszom!