Gyöngyi

Zenei határátlépők

2008.09.10. 00:00

Programkereső

Amikor 1946-ban Igor Stravinsky New Yorkba ment, hogy egy big bandet, nevezetesen Woody Herman zenekarát vezényelje, a klasszikus zene és a jazz műfajok közeledésének már az első próbán markáns jelei mutatkoztak. A zenekar csak az összesűrűsödött fellépések között tudott próbálni, így az első találkozás előtt az öltözőbe siettek, hogy a mester tiszteletére sötét öltönyre és nyakkendőre cseréljék a "jazzruhát". A komponista is úgy gondolta, hogy az alkalomnak megfelelő külsőt vesz föl: a próbára sportcipőben és pólóban, nyakában törölközővel érkezett...

A Herman klarinétjára és zenekarára szabott Ebony Concerto című Stravinsky-mű az egyik jelentős állomás lett a komolyzene és a jazz közös történetében. Azóta – és azelőtt – is sok klasszikus zeneszerző és zenész csábult el a jazz ritmusainak és harmóniáinak, és sok jazz-zenész és -komponista választotta a komolyzene szigorúbb szabályait. A két műfaj "összjátékából" így sok emlékezetes koncert és stúdiófelvétel született.

A kezdetekről szólva a múlt század első feléig kell visszatekinteni. 1922-ben Darius Milhaud francia zeneszerző az Egyesült Államokba ment, ahol nem mulasztotta el első kézből megismerni a jazzt, így ellátogatott a Harlembe. A találkozás olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy rá egy évre megírta A világ teremtése című művét, amely a szimfonikus jazz egyik előfutára lett. Milhaud egyébként nemcsak a jazz, hanem a legkülönfélébb zenékre is nyitott volt: így a brazil, az indiai vagy a héber dallamok is megjelentek műveiben.
A következő évben, 1924-ben komponálta George Gershwin a Kék rapszódiát, amelyet a premier programfüzetében csak "kísérletezés a modern zenében" megjelöléssel illettek. Az úttörő mű a Paul Whiteman Zenekar előadásában "hivatalosan" is a koncerttermekbe vitte a jazz zenét, és az ugyancsak amerikai Aaron Copland és a francia Maurice Ravel is el-elkalandozott a jazz ritmusai és harmóniái felé.

De nemcsak a jazz hatott a koncerttermek komponistáira, az impulzusok a másik irányban is megtermékenyítőnek bizonyultak. Debussy, Schönberg és Bartók művein – még ha nem is sorolhatók egyértelműen a szimfonikus jazzt komponálók közé – sok-sok jazz zenész nőtt föl.
Ami a jazz történetét illeti, mindjárt az elején ott volt Art Tatum, aki gondosan kidolgozott imrpovizációival külön kompozíciókat alkotott, és szinte új darabot formált Dvorák Humoresque-jéből utánozhatatlan virtuóz stílusával. Tatum Bachot is gyakran játszott.

A nagyzenekarok, vagyis a szving korszaka éppen azt a lehetőséget adta meg a zenekarvezetőknek és a komponistáknak (sokszor a kettő ugyanaz volt), hogy éljenek a szimfonikus hangzás lehetőségével, kibővítve a big bandek klasszikus hangszerösszeállítását.
Így tett Duke Ellington is, aki például a Tone Parallel to Harlem című darabjában egy hangot sem hagyott a véletlenre és az egész művet lekottázta, improvizációs részek nélkül.

A szimfonikus jazz fogalma leginkább mégis Stan Kenton nevéhez kötődik, aki progresszív jazzel igyekezett koncert- és nem tánczenét játszani. Először 1941-ben alakított saját zenekart Artistry in Rhythm névvel, ám igazán kísérletező hangzásait az 1950-ben alakult Innovations in Modern Music Orchestra nevű zenekar játszotta, amelyben 39 zenész játszott: 16 vonós, fafúvósok és két franciakürtös. A repertoár főleg Bob Graettinger műveiből állt, melyek közül legnevezetesebb a City of Glass című monumentális mű. A tragikusan fiatalon elhunyt szerző Stravinskyhoz, Coplandhez, Schönberghez nyúlt vissza zenei kalandozásaiban. Kenton rendhagyó zenei próbálkozásai azonban kudarcba fulladtak, s úgy tűnt, hogy ez a zene eleve bukásra van ítélve. Pár év múlva kénytelen volt ismét "csak" 19 zenésszel játszani.

Az ötvenes évekre kialakuló "cool" stílus alatt a klasszikus zene a kisebb, kísérletező jazz zenekarok munkáiban is éreztette a hatását, ilyen volt a Modern Jazz Quartet (MJQ), vagy a Dave Brubeck Quartet. A vibrafonos-dobos-bőgős-zongorista összetételű MJQ az úgynevezett kamarajazz alapjait fektette le, amelybe belefértek barokk szvitek és fúgák sémájára írt jazzdarabok és bluesdallamok is.

9ae2926c-6ea7-4f47-98c2-ce8487b83472

Dave Brubeck életművében a klasszikus zene majdnem olyan fontos szerepet játszott, mint a jazz. Milhaudtól és Schönbergtől tanult, 1959-ben fellépett Leonard Bernsteinnel és a New York-i Filharmonikusokkal. Kórusműveket és szimfonikus darabokat egyaránt komponált, és mi sem mutatja jobban a komolyzene iránt érzett tiszteletét, mint az, hogy nyolcvanadik születésnapján a Londoni Szimfónikusok egy egész estén át Brubeck szerzeményeket játszottak vele és négy fiával együtt.

A hatvanas évekre a fúziós láz elérte a legtöbb zenei stílust. A jazz keveredett a rockzenével, a népzenével, és "hivatalosan" a klasszikus zenével is. 1957-ben Gunther Schuller, amerikai zeneszerző a klasszikus és a jazz zene fúzióját Third Stream, vagyis harmadik áramlat elnevezéssel illeti, amelyben az improvizáció fontos szerepet kapott a klasszikus zenei elemek mellett. Schuller hosszan felsorolta, mi nem jellemzi a Third Streamet: nem vonósokkal játszott jazz-zene, nem klasszikus zene jazz-zenészek előadásában, nem be-bop egy kis Ravellel vagy Schönberggel fűszerezve, és így tovább… Jellegzetes felvételek ebből a Gil Evans hangszerelte Miles Ahead, Miles Davissel, vagy Stan Getz és Eddie Sauter lemeze, a Focus, továbbá Dizzy Gillespie és J.J. Johnson Perceptions című albuma, melyeken mind komponált zenét ötvöztek improvizatív zenével.

Sok jazz-zenész és -zeneszerző a kísérletezés kedvéért feladta a jazzben megélt nagyfokú szabadságot, hogy megtapasztalja a komolyzene kötöttségeit. A folyamat azóta is tart, Chick Corea például saját műveiben visszanyúlt a klasszikus zenéhez, ahogy a rockhoz is, csakúgy, mint Wayne Shorter, Joe Lovano vagy a 2000 után alakult Classical Jazz Quarter, amely nevével is jelzi a két műfaj egybemosását. Itthon többek között Oláh Kálmán érte el, hogy egy ilyen fúzió minden erőlködés nélkül tudjon megszólalni a Concerto for Symphony Orchestra and Jazz-Band című művében.

A zenei műfajok és stílusok keveredését nem lehet, és persze nem is érdemes elkerülni. A fúzió kritikusai szerint ez sokszor csak erőltetett műveket szül, amelyben sem az egyik, sem a másik hangzás nem elég jó, mások szerint pedig pont az ilyen "határátlépések" teszik izgalmassá a zene fejlődését bármelyik műfajban. Az idő és a közízlés úgyis meghozza a maga ítéletét. A Klazz Brothers és Edson Cordeiro operaénekes közös koncerten kérik majd ki a közönség véleményét a jazz és a komolyzene átjárhatóságáról. Eddigi sikerük azt mutatja, meglehetősen sima az út egyik műfajtól a másikig.

(2008. szeptember 19. 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Klazz Meets The Voice – a Klazz Brothers és Edson Cordeiro koncertje; km.: Edson Cordeiro (ének), Tobias Forster (zongora), Kilian Forster (nagybőgő), Tim Hahn (dob)