Gyöngyi

Vakrepülés Váczi Eszterrel

2008.09.29. 00:00

Programkereső

A ”Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A ”Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Váczi Eszter

Váczi Eszter Budapesten született. Zenei tanulmányait a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában végezte, ahol hét évet tanult klasszikus zongorát, és mindvégig tagja volt az iskola kórusának, amely az ország egyik legkomolyabb énekkara. Gimnáziumi évei alatt már megszületett benne az a feltétlen vonzalom a jazzmuzsika iránt, amely végül egyenes irányt mutatott számára, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz-ének tanszakára jelentkezzen. Itt 2001-ben szerzett művész/tanári diplomát. A főiskola első évének nyarán választották be a mindössze két évig futó, de annál nagyobb sikereket magáénak tudható Jazz+Az nevű formációba, ahol egy színpadon állhatott a magyar jazzélet számos kiemelkedő alakjával. Szintén a főiskolai évek alatt ismerkedett meg azokkal a zenészekkel, akik meghatározó kollégái lettek két fő formációjában, a Váczi Eszter Quartetben, és a Váczi Eszter és a Szörp

ben.

A két fő formáció mellett számos egyéb előadó együttesében, valamint különböző zenekarokban is közreműködött, illetve közreműködik a mai napig: Cserháti Zsuzsa, ESP, Budapest Jazz Orchestra, Modern Art Orchestra, Fernk, Hárshegy, Hatok zenekar. Jazzkvartettje jelenlegi formáját kb. 4 éve nyerte el, korábban többféle felállásban is létezett a zenekar, ahol olyan kiváló zenészekkel játszott, mint pl. Juhász Gábor, Fekete-Kovács Kornél, Horváth Balázs, Révész Richárd, Kovács Zsolt, Váczi Dániel, Oláh Szabolcs, Hárs Viktor, Mester Dániel... A Váczi Eszter Jazz Quartet jelenlegi tagjai: Gátos Iván(zongora), Gátos Bálint (basszusgitár), Mike Zsolt (dob) és Váczi Eszter (ének). A Váczi Eszter és a Szörp tagjai: Gátos Iván (zongora), Gátos Bálint (basszusgitár), Fehér Géza (gitár), Barbinek Gábor (pozan), Weisz Gábor/ Szatmári Zoltán (szaxofon), Magyar Ferenc /Puskás Csaba (trombita), Mike Zsolt (dob), Weisz Nándor (ütőhangszerek) és Váczi Eszter (ének). A ”Vakrepülés” felvétele 2008. szeptember 15-én készült. Szerkesztette és készítette: Máté J. György.


June Christy

1. JUNE CHRISTY: Swingin' On Nothin' (a Big Band Specials című lemezről, Capitol, 1962. Christy: ének; nagyzenekar, arranzsőr: Bill Holman).

Shirley Bassey? Mindenesetre Sarah Vaughan ”és körének” stílusában énekelt az énekesnő. Teátrális, nagy vibratós, bővérű előadás szólt. Ez volt a jazz operakorszaka. Nagy amplitúdók, a téma variálásánál nagy ívű, szemben a mai énekesnők, például Diana Krall minimalizmusával. Hogy őszinte legyek, az utóbbi megközelítés közelebb áll a lelkemhez, de nagyon szeretem a régi, nagy dallamíves tolmácsolásokat is. A szakdolgozatom egyik témája is a régi és új jazzéneklés összehasonlítása volt. (June Christy nevének elhangzása után:) Őt még nem hallottam énekelni, csak a nevét ismerem. Úgyhogy kitalálni se tudtam volna. Ismétlem, nagyon tetszett, de csillagokat se neki, se a többi énekesnőnek nem fogok osztogatni, végül is ki vagyok én, hogy osztályozzam őket? A reakcióimból úgyis kiderül majd, hányas osztályzatot adnék az egyes felvételeknek.


Nnenna Freelon

2. NNENNA FREELON: Superstition (a Tales Of Wonder című lemezről, Concord, 2002. Freelon: ének; Gerry Niewood: fuvolák, szaxofonok; Ronnie Buttacavoli: trombita; Brandon McCune: zongora; Dave Samuels: vibrafon, marimba; Chuck Loeb: gitár; Gerald Veasley: bőgő, basszusgitár; Woody Williams: dob; Bashiri Johnson: ütőhangszerek).

Nem tudom, ki énekelt. Nagyon kevés énekest hallgatok mostanában, úgyhogy ez nem is lehet meglepő. De nagyon tetszett. Maga az énekstílus kicsit régies volt, ami mégis remekül harmonizált a funky kísérettel. Érdekes társítás, amikor a popos lüktetéshez egy efféle ”dívás” énekstílus járul. Ennek az énekesnőnek ráadásul nagyon szép a hangszíne. Egyébként Stevie Wonder-feldolgozásról van szó, ugye? Kerülte a túlzott hajlítgatást, a ”tipikus” fekete éneklés patternjeit, amik elég unalmasak. Nnenna Freelon nevének elhangzása után:) Nem hallottam még róla. Mentségem, hogy inkább instrumentális zenét vagy Chet Bakert hallgatok, mert nem szeretném, ha rólam is megmondható lenne, szabadidőmben melyik énekesnők lemezeit búvárlom.


Nancy Wilson

3. NANCY WILSON: In The Heat Of The Night (a Welcome To My Love című lemezről, Capitol, 1967. Wilson: ének; nagyzenekar, arranzsőr: Oliver Nelson).

Ez az előadás viszont nem tetszett. Nagyon modoros volt. Sokan azt hiszik, hogy a blues-t agyon kell figurázni. Szerintem épp az egyszerűség a megragadó. Nem szeretem a túldíszítettséget. Tanácstalan vagyok, ki lehet az énekesnő, ráadásul – gyakorlás híján – a régi előadókat már keverem is egymással. Persze az, hogy nem tetszett, nem jelenti azt, hogy technikailag gyöngébb volna az előzőeknél. (Nancy Wilson nevének elhangzása után:) Érdekes, pedig egykor vele szerettem meg a Love Dance című számot, amit szinte rubatóban adott elő, úgy emlékszem, vonósokkal, nagyon lágyan. Az az előadás nem volt ennyire túlvariálva.

 
 
 

Madeleine Peyroux

4. MADELEINE PEYROUX: Dance Me To The End Of Love (a Careless Love című lemezről, Rounder, 2004. Peyroux: ének, gitár; Dean Parks: gitár; Larry Goldings: zongora; David Piltch: bőgő; Jay Bellerose: dob, ütőhangszerek).

(Néhány taktus után:) Madeleine Peyroux! A hangja híres arról, hogy Billie Holidayéra emlékeztet. Ez az a bélyeg, ami nem biztos, hogy használ egy előadóművésznek. Vagyis, hogy a hangját mindig valaki máséhoz, egy nagy elődéhez hasonlítják. Nagyon jó énekes, én is nagyon szeretem a lemezeit, csak hát… Billie Holiday. Nem tudom, tudatos-e nála ez a törekvés, elképzelhető, hogy így akarja visszahozni Holidayt a köztudatba. Mellesleg ez a felvétel technikailag is remek, az énekes és a kíséret akusztikailag ugyancsak tökéletesen balanszírozott.


Rebekka Bakken

5. REBEKKA BAKKEN: Say Goodbye To What Is Gone (a The Art Of How To Fall című lemezről, EmArcy, 2003. Bakken: ének; Takuya Nakamura: trombita, billentyűs hangszerek; Roberto Cipelli: zongora; Dieter Ilg: bőgő; Jojo Mayer: dob; Eivind Aarset: gitár).

Ismerős ez a hang, de nem jövök rá, ki lehet. Ez a szám nekem nem jazz, inkább pop és soul keveréke. Szépen indult a darab, de később elcsépelt fordulatok következtek. Aki sok zenét hallgat, s aztán maga is megpróbálkozik énekléssel vagy hangszeres zenével, nehezen tudja elkerülni a közhellyé vált patterneket, s azt is tapasztalhatja a színpadon, hogy a közönség viszont legtöbbször épp ezeket a kliséket várja el tőle.

6. MONICA ZETTERLUND: Come Rain Or Come Shine (a Waltz For Debby című lemezről, Philips, 1964. Zetterlund: ének; Bill Evans: zongora; Chuck Israels: bőgő; Larry Bunker: dob).

Ahhoz képest, hogy régi előadás, egyáltalán nincs elnagyolva, egyszerű eszközöket alkalmaz az énekes. Nagyon szeretem ezt a standardet, és az előadás is remek: az énekhang vitte előre a számot.

7. ASTRUD GILBERTO: Call Me (az A Certain Smile A Certain Sadness című lemezről, Verve, 1966. Gilberto: ének; Walter Wanderley: Hammond-orgona; Joao Gilberto: gitár; José Marino: bőgő; Claudio Slon: dob; Bobby Rosengarden: ütőhangszerek).

(Néhány taktus után:) Astrud Gilberto? Őt aztán tényleg imádom. Tipikus példája annak, hogy egy énekesnő hogyan képes hatni pusztán a stílusával. Gyakran hamis, mégis: a számai hangulatával mindig lehengerel. Egyszeri és megismételhetetlen. Olyan ő a bossa novában, mint Chet Baker a jazz-standardek tolmácsolásában. Az atmoszféra hat a hallgatóra. Eszembe sem jut szakmai bakikat számon kérni rajta, mert Astrud Gilberto úgy jó, ahogy van.


Dianne Reeves (fotó: Christian Lantry)

8. DIANNE REEVES: Comes Love (a Quiet After The Storm című lemezről, Blue Note, 1994. Reeves: ének; Roy Hargrove: trombita; Gary Grant: trombita; Ron Blake: tenorszaxofon; Everette Harp: altszaxofon; David Torkanowsky: zongora; Chris Severin: bőgő; Billy Kilson: dob; Luis Conte: ütőhangszerek).

Ismét valaki, akit biztosan ismerek, de nem tudom kimondani a nevét. Leginkább a magas hangjai tűnnek ismerősnek. (Dianne Reeves nevének elhangzása után:) Nagyon jó és ízléses előadás volt, de nincs mit kiemelni. Talán annyit, hogy visítozás és visítozás között is nagy különbség van: az egyik énekesnőnek jól áll (ilyen Dianne Reeves), a másik előadásában viszont ízléstelennek hat.


Anita O'Day

9. ANITA O'DAY: Sing Sing Sing (az Anita O'Day Sings The Winners című lemezről, Verve, 1958. O'Day: ének; Russ Garcia and his Orchestra).

Fehér bőrű énekest hallottunk. Nagyon régi felvétel, én egy ilyesfajta zenéből – és itt a hangszerelésre is gondolok – képtelen lennék odafigyelve egy egész lemezt meghallgatni. Ha választanom kellene, ezt a számot inkább Fitzgeralddal hallgatnám meg.

10. KAREN MANTLER: The Flu (a Karen Mantler and Her Cat Arnold Get the Flu című lemezről, Watt, 1990. Mantler: ének, Hammond-orgona; Eric Mingus: ének; Steven Bernstein: trombita; Pablo Calogero: baritonszaxofon, fuvola; Marc Muller: gitár; Steve Weisberg: billentyűs hangszerek; Jonathan Sanborn: bőgő; Ethan Winogrand: dob).

Meglehetősen progresszív irányultságú felvétel. A hangszerelési ötletek igen modernek. Az énekesnő hangszíne is szép. De ez így együtt tud csak ennyire jó lenni, az énekes és a zenekar kölcsönhatásában rejlik a szám ereje. Nevet találgatni meg se próbálok, biztos vagyok benne, hogy még soha nem hallottam ezt az előadót.