Gyöngyi

Dzsessz nélküli dzsessz

2008.10.14. 00:00

Programkereső

Ez volna hát a dzsessz új irányvonala? Az az igazság, hogy amit Bugge Wesseltoft a dzsessz megújhodásaként igyekszik eladni, nem más, mint egyszerű, fantáziátlan céges hakni, ami ráadásul már megszületése pillanatában is ósdi közhelygyűjteményként hatott. New Jazz Update – Millenáris, Őszi Fesztivál, október 10.

Wesseltoft második magyarországi fellépésén sem történt más a Millenárison, mint két éve a Trafóban: kiadójának, a Jazzland Recordsnak négy produkcióját hozta el, amelyekből amolyan fesztivál-szerűséget kerekített, ezzel is erősítve a látszatott, hogy itt bizony tendenciózusan rángatják meg a dzsessz ősz bajuszát. Ennek akár örülhetnénk is, az új lendület sosem árt, csakhogy a dolog vége csúnya mellényúlás – ugyanis nem lehet a dzsessz örvén mindent megcsinálni. Például nem lehet dzsessznek nevezni azt, ami nem az, mert könnyen lelepleződünk. Nem is nagyon vesztegetném a szót a nyitó- és záró koncertre, mert azoknak a dzsessz-revivalhez aligha van közük, pop-, illetve party-DJ produkciónak pedig igencsak másodvonalbeliek voltak. Így Wesseltoft szólóelőadása és a Humcrush nevű duóformáció Sidsel Endresennel kiegészülve maradt, de ezekre is inkább az érdekes jelzőt aggathatjuk, ha már mondani kell valamit.

Elég bugyuta kifejezés a ”nu jazz”: talán nem véletlen, hogy az 1994-ben megjelent New Conception of Jazz című lemeze után az ál-műfajmeghatározás kitalálója ma már az egy fokkal értelmesebb, igaz a hallottak alapján a valóságot szintén meg nem közelítő ”New Jazz Update” címen utaztatja pereputtyát. Képességei révén Wesseltoft kiemelkedik a gárdából, a szóló pedig, mint szimpatikus, és magában komoly kihívásokat rejtő megnyilatkozási terület még jól is állna neki – csak hát egy 45 éves embertől ez a bólogatva laptopozó muki figura nagyon nevetséges. Előadása jól demonstrálta, hogy a számítógépes zeneszerkesztés mit adott hozzá a dzsesszhez, de a szűk órácska szólt arról is, hogy a technikai vívmányok hogyan telepedhetnek rá a zenére. Hiába remek pianista Wesseltoft, ha nem kísérletezik tovább a loopokkal, a resamplinges hangokkal és megreked azon a szinten, ahonnan tulajdonképpen másfél évtizede elindult. A már említett korábbi trafós koncerten hajszálpontosan a most felsorakoztatott elemekből építette fel szólóját, csupán éppen egy másik taktusnyi ostinató lüktetett a fejében. Az egyetlen rogyásig ismételgetett taktus azonban kevés, a különféle vezérlőeszközökkel, filterekkel és effektekkel széjjelcsavargatott alaplüktetés legfeljebb arról árulkodott, hogy maga Wesseltoft is annyira unja az egészet, hogy több energiát sajnálna belefektetni a puttyogásba. Persze az a közönségről is árulkodik, hogy a digitális hangmintavételezés feltalálása után harminc és annak az élő elektronikában való meghonosodása után húsz évvel is képes azon hangosan álmélkodni, hogy az addig hallottak akkor is folytatódnak, ha a zenész elfordul a hangszertől. A zongora páncéltőkéjén kopogni és a húrokat pengetni nem új találmány, ám az tagadhatatlan, hogy norvég emberünk ebbe legalább finoman hullámzó dinamikát tudott belecsempészni. A mentsvár az eljátszott három improvizációs darab közül az utolsóként elővezetett Take 5, pontosabban a (szintén mintavételezéssel megidézett) közismert alaplüktetésre folytatott témavariációk és azoknak elektronikusan modulált rögtönzése volt. Wesseltoft így indokot teremtett magának: lám, a hagyományos dzsessz-zenék is az általa modernnek mondott törekvések mentén építkeztek. Íme a létjogosultság alapja, nem kellett más akkor sem, csak a jól kitalált alap! És még hozzátehetjük, hogy a húzós téma, az okos hangszerelés, a remek hangszeres szólisták és persze a szellem – na, a Millenárisból ezen az estén mindez hiányzott.

ec8d93eb-de7e-4aaa-9bd1-e170153672a9

Akkor is ezt mondom, ha a norvég sámánének királynőjével felvértezett Humcrush negyvenpercnyi koncertecskéje szolgált néhány mellbevágó epizóddal. Sidsel Endresen többször járt Magyarországon, rettenetes szólók emlékeit hagyva maga után. A katatón rángatózás enyhe kifejezés annak leírására, amit ő ezen alkalmakkor művelt, miközben értékelhető hang alig hagyta el száját. Pedig igazán finom lemezeket hallhattunk tőle, és most kiderült, hogy hangszeresek közé leültetve becsülnivaló együttműködési képesség lakozik az asszonyban. Pedig a Humcrush nem akármi, csupán egyetlen biztos pont van zenéjükben, mégpedig az olyan hangok lejátszása, amelyek később nem ismétlődnek meg. Stàle Storløkken szintetizátorokon, Thomas Strønen pedig különféle áramkörökön átfuttatott dobokon – mondjuk így – muzsikált. A KFT. együttes egykori Bábu vagy című dalának az ismert TV felvételén mozogtak így a zenészek, csak ez most úgy is szólt, mintha a finomműködésért felelős agyterületek nem állnának kapcsolatban a végtagokkal. A blokkszerű, retro-futurisztikus űrhangzások önmagukban nem kínáltak izgalmat, Endresen maximum fonémákig jutó nyögve éneklő stílusa azonban komplex összekötő kapocsként működött a két hangszer között. Az előadásnak ereje és misztikus hatása volt, a közhelyszerűen rémesnek tartott hosszú északi sötétségek varázsos világából tényleg megérezhettünk valamit. Dzsessznek ugyan ezt sem nevezhetjük, de legalább itt valami történt a három rövid poszt-dada spontán kompozíció közben, ami négy koncert mérlegét megvonva édeskevés.

(2008. október 10. Millenáris Teátrum (Budapest) – New Jazz Update; Km.: Beady Belle (tagjai: Beate S. Lech/ének, Marius Reksjø/basszusgitár, Erik Holm/dobok), Humcrush (tagjai: Stàle Storløkken/billentyűs hangszerek, Thomas Strønen/dogok, elektronika) feat. Sidsel Endresen (ének), Bugge Wesseltoft (zongora); Mungolian Jet Set feat. Bugge Wesseltoft)