Vendel

Metastabil

2008.11.05. 00:00

Programkereső

Gitárvirtuóz. Tréfamester. Iskolateremtő. Posztmodern jazzikon. Minden lemezével és fellépésével még nem hallott minőségeket létrehozó újító.

A példátlan kreativitással és termékenységgel a tapogatózó identitáskeresését, magába fordulását, sebezhetőségét álcázó művész. Mindez elmondható Bill Frisellről, de mégis mindegyik állítás elvéti az igazságot. A gitáros-zeneszerző sokágú tevékenysége szinte meghatározhatatlan. Bill Frisellt saját nevével jellemezhetjük a legpontosabban.

Frisell avantgard zenei, jazzes, zajzenei vagy éppen filmzenei és populáris műfajokkal kacérkodó, egyszóval rendkívül sokféle művészi szerephez és stílusirányzathoz köthető munkásságát talán a romantikus iróniának azzal a jellegzetességével írhatjuk le, miszerint maga a művész ad tartalmat a valóságnak, melynek formáit szabadon váltogatja, hogy minél tisztábban szemlélhesse – önmagát.

A formák váltogathatósága és az alkotói korlátok visszavétele kell ahhoz, hogy a művészet a szabadság átélésévé változzon. Frisell egyszerre merül el választott tárgyában s marad mégis érintetlen tőle. Ez az ironikus kettősség még csak-csak érzékelhető, ám további, sokkal nagyobb problémát okoz az, hogy megértésében nincs megnyugtatóan definiálható viszonyítási pontunk, azaz csak közelítő fogalmaink vannak a "billfrisellség"-ről. A friselli magatartásmódot Sartre kifejezését kölcsönvéve metastabilnak mondhatjuk: Frisell olyasvalaki, aki soha nem képes (vagy hajlandó) magát egészen komolyan venni, ugyanis a tevékenységét leíró fogalmak állandó változásban vannak, "nyelve" és személye esetleges, illékony, törékeny.

b67f6b51-64a6-4856-919e-e93ec6e56da6

Stíluseklekticizmusa a kollázstechnikára emlékeztet. Ami Robert Rauschenberg festményeinek felületén az újságkivágás és egy-egy odaragasztott használati tárgy, az itt a country, a kvázi-heavy metal, a noise és a blues. Az artisztikus kompozíciók kombinálása a gyakran banális country-fogásokkal (és a szánalmasan közhelyes dalszövegekkel), valamint a mandolinos-bendzsós-dobrós-szájharmonikás kíséret (Nashville) felhívja figyelmünket, hogy a két, sokáig egymást kölcsönösen kizáró tradíció – "klasszikus" és "populáris" – megkülönböztetése mind problematikusabb. Frisell darabjai gyakran pastiche-ként hatnak, vagyis jelen van bennük valamiféle parodisztikus szál, ami nem zárja ki bizonyos kötődését-nosztalgiáját a parodizált stílus iránt. Az eklektikus lemezein tetten érhető heteronóm minőségek arra kényszerítik a hallgatót, ő adja meg e zenék összefoglaló, mégis szubjektív magyarázatát, ami legfeljebb egy óvatosan megfogalmazott lehetséges olvasat igényével léphet fel. A Nashville (1997) esetében például ezt írta a Frisell iróniáját jól értő magyar recenzens: "Frisell … a pengetős hangszerek iránti szeretetét öntötte CD-be". A lemez borítóját mindenesetre érdemes összehasonlítani Bob Dylan 1969-es Nashville Skyline-jáéval: mindkét zenészt alulról, gitárral a kezében fotózták. De míg a műfaját az új lemezzel alaposan megújító, s egy súlyos baleset után ismét ép és egészséges Dylan optimistán mosolyog a kamerába, Frisell arca zárt, nem ad semmi támpontot zenéje értelmezéséhez, csupán a borítók közötti allúzió egyértelmű. (Frisell szereti újra meg újra elővenni régi témáit: már az 1992-es Have A Little Faithen megmutatkozik a Dylan-inspiráció, mint egy a sok árnyalat között).

Frisell már hosszabb ideje elsősorban komponál, illetve komplett zenekarok, vagy fúvós hangszerek gitáros imitációja, nem pedig a szigorúbb értelemben vett gitártechnika izgatja. A filmzene-komponálás gondolata talán azóta foglalkoztatta, amióta kísérőként játszott John Zorn Ennio Morricone-adaptációkat tartalmazó The Big Gundown (1984-85) című lemezén. A kritika által sokat magasztalt Frisell-filmzenék (Buster Keaton, Gary Larson, Daniele Luchetti, újabban Bill Morrison és Jim Woodring alkotásaihoz) azonban szintén a zeneszerző énjét járják körbe. A filmképeken látható anarchia, káosz, dadaista effektusok és szürreális víziók (Morrison) mind visszamutatnak a metastabil zeneszerzőre, aki a jazzt sem műfajként, hanem a zenéhez való egyfajta viszonyulásként éli át, s ezt filmzenéi is jól tükrözik.

(2008. november 7. - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 19:30 - Bill Frisell Trio; tagjai: Bill Frisell (gitár), Tony Scherr (bőgő), Kenny Wollesen (dob)