Nándor

Visszaszámlálás újraindul

2008.11.12. 00:00

Programkereső

A jazzkedvelésből is ki lehet nőni, azt is meglehet unni, vagy bele lehet fásulni; főleg ha azt tapasztaljuk, hogy ebben a műfajban (sem) történik jó ideje semmi különös. Aztán amikor az ember már-már ott tart, hogy éppen megtagadni készül valamit – jelen esetben a jazzt –, ami valaha fontos volt neki, egyszer csak kap egy olyan dózist belőle, amitől újraindul a visszaszámlálás. Ez történt most Szegeden – feltételezhetően nem csupán velem. Szegedi Jazz Napok ’08

Randy Weston (fotó: Matisz László)

A műfaj iránt sokunknál tapasztalható szkepszist leginkább a vélt főcsapás felé törekvő, intézményesen kiképzett hamisítók, személytelen utánzók tömege okozza, akik szerint a sikerhez elég alaposan begyakorolni valami olyasmit, ami ötven évvel ezelőtt revelációt okozott... De szintén az ártatlan jazz-szerelem ellen dolgozik a szellemi tartalom termékké, áruvá degradálódása, az ”igényes szórakoztatást” célzó álságos, valójában a jazz fogyaszthatóbbá tételét szorgalmazó populáris hígítás szándéka, az itt is nélkülözhetetlennek tűnő PR-marketing szemlélet, és még sorolhatnánk – míg ki nem derülne, hogy valójában ez az egész, úgynevezett világ van a mi egykoron kedvenc műfajunk ellen.

Vagyis nincs különösebb csodálkoznivaló azon, hogy a négyzetgyök rétegnek szóló, amúgy vonzó, igazi jazzikont sem nélkülöző program ellenére átlagosan kétszázötvenen lehettünk a szegedi IH Rendezvényközpont négyszáz fős termében, november 8-án és 9-én. A műfajban járatosabbak tudják, hogy Székesfehérvár, Nagykanizsa, Debrecen mellett Szeged az a hely, ahol nemcsak alkalmi, vagy tiszavirág-életű jelene, de igen tiszteletreméltó múltja is van a jazznek. A hetvenes évek elején megkezdett fesztiválsorozat időközben háromszor szakadt meg – természetesen politikai okokból. A negyedik periódus öt éve tart, újfent a legtekintélyesebb hazai jazz-promóter, az eredetileg szegedi Drienyovszky András szervezése alatt.

Feltételezhető, hogy jazzfesztiválok látogatására ma is a műfaj elevenségébe vetett hit készteti az embereket, és nem a nosztalgiázás. Ezt pedig szerencsére a mai muzsikusok többsége is tudja – a szegedi fellépők közül is csak egy-két kivételt említhetnénk... Az egykor természetesnek számító elevenség mellett kisvártatva egy másik jellemző is fontossá vált a jazzben: a szellemi alappontok; vagyis ha úgy vesszük, az állandóság. Tehát mi, a közönség, elsősorban az imént említetteket várhatjuk el egy ilyen rendezvénytől, s legfeljebb mellesleg szórakozást, vagy múltba révedő nosztalgiázást (korszerűtlen műfajról lévén szó); még ha a cirkuszjelleg, az unalmas mainstream, vagy az öncélú frázisáradat veszélyét nem is zárhatjuk ki teljesen.


Alex Blake (fotó: Matisz László)

Szegeden kiderült, hogy a jazz ma is képes az elevenségre és olykor még a szellemi alappontok is meg-megcsillantak. Úgy tűnik, a szvingelő főcsapást, mely a közfelfogás szerint még mindig egyet jelent a jazzel, már jó ideje csak azok a zenészek követik (kissé durcásan), akik képtelenek túllépni a hatvanas éveknél elakadt jazziskolai tananyagon. Ami pedig ma – a jelek szerint – lehetséges ebben a műfajban, és ami Szegeden is volt, az gondosan megkomponált és meghangszerelt témák, vagy könnyedén felvillantott párhangos alapmotívumok között hallható szellemes hangszerszólók. (Vagyis még nem egészen a szó progresszív értelmében vehető kortárs improvizatív zene.)

Az előbbieket tükrözte már az első, Nagy János nevéhez köthető produkció is. A remek zongorista-szerző sok éve sikeres free style koncepciója ezúttal szextett formában szólalt meg, melyben az alap jazz-trió felállás két hegedűvel és egy tekerőlanttal bővült. A produkció megírt, rögzített részei rendkívül színesek, ötletesek voltak, melyekkel a különböző irányzatokhoz tartozó szólisták nem sokat tudtak kezdeni. Nagy Jancsi kivételével gyakorlatilag mindenki azt a szólót játszotta, amit általában szokott, saját, számára otthonosabb zenei közegében; azt viszont imponáló magabiztossággal.


Neil Clarke (fotó: Matisz László)

A program szerint következő Magyar Jazz Quartet helyett váratlanul másodikként lépett színpadra a headliner, a kétnapos rendezvény legnagyobb neve, vagyis a Randy Weston African Rhythms Trio. A kortalannak ható – egyébként nyolcvankét éves – mester fellépésének híre bizonyára sok régi jazzbarátot felvillanyozott, de amit itt élőben kaptunk tőle, arra nemigen számíthatott senki. Pedig semmi különös nem történt, nem voltak bombasztikus szólók, lehengerlő hatáselemek, csak a lényeget tudták... A trió megszólalása után néhány perccel már sejthető volt, hogy jobb, ha félretesszük a jazzkoncerteken szokás szerint működő kritikai beidegződéseinket, mert most itt nem efféle mérce szerint zenélnek. Vagyis nem számít a hangszeres teljesítmény, az improvizációk, szólók ötletessége, nincsenek leleplezendő artisztikus hatáselemek, öncélú virtuozitás meg ehhez hasonlók.


Randy Weston

Három öreg fekete mágus van, akik megkérdőjelezhetetlenül hisznek a hangok, a zene univerzális és spirituális kapcsolatteremtő erejében és gyógyító hatásában. Ennek fényében zenélnek olyan magától értetődő természetességgel, mintha ez a játék lenne számukra a létezés adekvát állapota. Emiatt, továbbá ősi kultúrájuk szellemiségét vállaló alázatosságuk miatt is minden hangjuk tiszta, pontos és időtlen. Ha a trió két tagja lecsendesült, a harmadik nem szólózott, hanem tovább zenélt egyedül. (Talán érzékelhető a különbség.) Randy Weston a zongorán, Alex Blake nagybőgőjével és Neil Clarke ütőhangszereken nem csupán egy fesztiválprogram produkciójával állt elő, hanem a közönség bizalmas megszólításával, a legjobb szándékú mágia erejével. Külön öröm, hogy a három fekete bölcs zavarba ejtő bizalmasságára teljes befogadó készség volt a közönség részéről – feltehetően műfaji orientáltságtól függetlenül. Az ilyesminek nem szakmai, pláne hangszeres felkészültség a háttere, hanem emberi és szellemi készenlét. (Talán sok tehetséges muzsikusnak át kellene gondolnia a gyakorlási, felkészülési módszerét, ha az iméntihez hasonló szintre vágynak.)

Ezek után nem voltak irigylésre méltó helyzetben a Magyar Jazz Quartet tagjai. Hálátlan feladat ilyenkor színpadra lépni – vallotta be Szakcsi Lakatos Béla –, mert az előző zenekar ”sajnos nagyon jól játszott”. Pedig a nagy múltú, igen tapasztalt muzsikusokat felsorakoztató reprezentatív formáció általában sikerre van ítélve, bárhol játszanak is. Ennek sajnos most ők maguk sem adtak igazán esélyt. A késői órában megszólaló MJQ produkciója a bizonyítási vágy dacára kurta és ”csak” élvonalbeli jazzkoncert maradt. De legalább visszajutottunk az eredeti kerékvágásba.

Az éjjeli jam sessionre már gyakorlatilag regenerálódott a közönség, és kellemesen oldott állapotban adta át magát a legfiatalabb hazai jazztitán, Bolla Gábor ötvenes-hatvanas éveket idéző szaxofon-szeánszának.

A vasárnapi koncertek sorát Kőszegi Imre együttese nyitotta. A hazai jazzélet ”nagy öregjének” számító dobos-zenekarvezető mostanában remek érzékkel választja meg partnereit, méghozzá a legfiatalabb generációból. Előbbieknek, azaz Rozsnyói Péter zongoristának és Bacsó Kristóf szaxofonosnak nem csekély mértékben érdeme, hogy a formáció határozottan színvonalas, hamisítatlan jazzel rukkolt elő.


David Sánchez

Az est sztárja a Puerto Ricóban született amerikai tenoros, David Sánchez és kvartettje volt. A negyvenéves, Grammy-díjas szaxofonos kitűnő lemezeiről már sejthettük, hogy a latin jazz nem feltétlenül egyenlő az erotikus csípőmozgást gerjesztő banánérlelő ritmusokkal, de hogy ilyen tiszta és intellektuális zene is lehet, most derült ki igazán. Az a telt, karakteres sound szólt Sánchez hangszeréből most is, amit a lemezekről ismerünk, de kontroláltabb, elmélyültebb, kifinomultabb zenei struktúrákban. Egyébként Sánchez tónusa mára ugyanúgy vakon azonosítható, mint a legnagyobb szaxofonos mestereké. Talán ez is jelent valamit, de a zenéje – akár párhangos motívumok keretei között is – magával ragadó, tudatos, frázisoktól mentes improvizatív zene; ha úgy tetszik nyilvános zeneszerzés. Nem véletlenül arat zajos sikereket a világ bármely részén.

A Carl Palmer Band produkcióját inkább nem minősíteném. Semmiképp sem szeretném rombolni a legendát, melyet joggal ápolnak töretlenül az egykori Emerson, Lake & Palmer nevű trió föltétlen hívei. A Szegeden hallható formáció fellépése is bizonyára sokaknak volt élmény. Egyébként is az utóbbi tíz, tizenöt év trendjének megfelelően ma már a világon minden jazzfesztiválra meghívnak egy-két világzenei együttest, folk- vagy rock-sztárt is. Vagyis a jazz ilyen rugalmas, a szervezők meg jófejek.

Az viszont Szegeden is fényesen beigazolódott, hogy az ominózus műfaj élőben az igazi – tehát él...