Előd

Forgatja a habverőt

2008.11.13. 00:00

Programkereső

Előző A38-as fellépése hangos, tomboló sikert aratott, s azóta már nálunk is jól ismert tény: Jojo Mayer az a jazzdobos, akinek játékára táncolni lehet – ami valljuk be, egykoron az egyik fő jellegzetessége volt ennek a műfajnak. Jojo Mayer's Depart, A38

Depart: Jojo Mayer, Heiri Känzig és Harry Sokal  (fotó: Marc Dietenmeier)

Ahhoz, hogy megértsük Mayert, látnunk kell, honnan jött és milyen hatásokat szívott magába nem is oly rövid zenei pályafutása során. Dobos példaképe Buddy Rich volt, a csodagyerek, aki már egyéves korában képes volt precízen, ütemre dobolni egy kávéskanállal, és későbbi pályafutása során is maga volt a testet öltött virtuozitás. A történetek néha ismétlik magukat: a világjáró zenészivadék Jojo először kétéves korában ült dobfelszerelés mögé, háromévesen lépett fel először Hong Kongban, később autodidakta módon tanult meg olyan tökéletesen dobolni, hogy utóbb - többek között - Dizzie Gillespie-vel, Nina Simone-nal, Me'Shell NdegéOcello-val vagy éppen John Zorn-nal állhasson egy pódiumon. A hírek szerint Mayer ráadásul sokat okult a dobosok körében nagy becsben tartott úgynevezett Moeller-technikából, amelynek elsajátításával különösen gyors és technikás perkás lehet az emberfiából. (Akit az ostorcsapásra emlékeztető dobtechnika részletesen is érdekelne, annak számos oktató jellegű felvétel áll rendelkezésére a youtube-on). Amúgy maga Mayer sem bánik szűkmarkúan azzal, amit megtanult – amit csinál, az úgyszólván nyílt titok és mások számára is megtanulható – elég hozzá beszerezni Secret Weapons for the Modern Drummer című nagy sikerű dvd-jét.

Márpedig Jojo Mayer nagy kedvvel hasznosítja mindazt a kincset, amit a keze rejt magában – egyike azon (csekély számú) előadóknak, akik az eredetileg gépen írt, hipergyors jungle/drum and bass alapokat (amelyek amúgy maguk is jazz és funk/soul számokból kiszedett úgynevezett dobbreakek, azaz dobkiállások szekvenciái) precízen, hiba nélkül tudják feldobolni. Éppen az ilyen kunsztok miatt lehet Mayer oly megbecsült tagja a New York-i (ami jelenlegi lakóhelye) elektronikus tánczenei klubvilágnak. S pontosan efféle, sajátosan értelmezett fúziós zenei programról szól Mayer Nerve formációja, amellyel jó egy éve vendégszerepelt nálunk – de van egy másik, hagyományosabb jazzkombója is: velük élőben most ismerkedhetett meg a fővárosi publikum. A Depart voltaképpen egy ősrégi társulás: még a nyolcvanas években hozta össze az akkor fiatal, huszonéves Jojo Harry Sokal szaxofonossal és Heiri Känzig bőgőssel. Néhány éve újra összeálltak a régi zenésztársak és két lemezt is készítettek: előbb tavalyelőtt Reload, majd idén Mountain Messenger címén – javarészt ezek anyagára épült a csütörtöki budapesti koncert is.


Jojo Mayer

Az összeszokott, egymás rezdüléseit is érzékelő zenészekből álló trióformáció rögvest biztosítja a feszes hangzást és gyorsan kiemeli a hangsúlyokat. Először is a Depart jól hallhatóan a bőgős Känzig és Jojo összjátékára épít – az elektronikusan manipulált tenor- és szopránszaxofonokat fújó Sokal gyakorlatilag az alaptémákat adja meg, néha szinte csak jelzésszerűen mutat fel zenei mintákat, kicsit matat a dallamokon, hogy azután társai bontogatni kezdjék őket. És kapjuk sorra a vaskos basszusgroove-okat a gyomrunkba: az amúgy a mindenkori felső szomszéd Tibi bácsira emlékeztető (de amúgy a kompozíciók többségét jegyző) Känzig néha úgy játszik (akusztikus!) hangszerén, hogy ha nem néznénk oda, azt hihetnénk, egy funk/soul banda virtuóz basszusgitárosát halljuk. A fúziós zene hatása amúgy is letagadhatatlan - s ez nem csak a bőgőjátékra, hanem Mayer dobolására is igaz. Az elképesztő laza csuklóval elővezetett poliritmikus dobtémákkal, játékosan tanulságos szólókkal egyszerűen nem lehet betelni, ráadásul Mayer hangszerhasználatából kitetszik, mennyire hatottak rá a hetvenes évek legendás rock (leginkább jazzrock) dobosai, meg az első ízben ugyanekkor hódító afro-funk ritmusok. A lazán, mintegy fél kézzel kirázott dobszólók és bőgővarázslatok után rendre egy-egy balladisztikusabb darab következik, s a szaxofon ilyenkor úgy sír, mintha egy mulatóból hallanánk ki – ezek dallama is valahonnan a hetvenes évekből ismerős, de ez már a slágerparádék és tánczenei fesztiválok világa.

Némi utánjárás után kiderül, hogy Mayerék több tradicionális osztrák-délnémet melódiát is feldolgoztak (a Wenn min Schatz go fuetere goht illetve az Und wenn's e mol ober isch címűeket) – mondanunk se kell, ez a gesztus sokkal jobban érvényesül abban a közegben, ahol ismerik az eredetit is. A melodikusabb, esztrádszerűbb részek, s a szándékolt zenei tréfák sem vonnak le semmit a produkció értékéből, sőt a trió munkásságára oly jellemző ironikus-reflektív hozzáállás csupán méltó keretet biztosít egy jól sikerült zenés este számára.

(2008. november 6, A38 (Budapest) – Depart; tagjai: Harry Sokal (szaxofon), Heiri Känzig (basszusgitár), Jojo Mayer (dob))