Ilona

A sors dala

2008.12.08. 00:00

Programkereső

A fado (ejtsd: fádu) – szokták mondani – maga a portugál lélek. Bár sok portugál kikéri magának ezt az általánosítást, mondván életfelfogásuk összehasonlíthatatlanul derűsebb e sajátos zene világánál. Egy biztos, a fado lett Portugália fő "zenei exportcikke" a huszadik század közepén.

Pedig nem lehet rá táncolni, nem másznak olyan könnyen a fülünkbe a dallamai, mint akár az ugyancsak városi zeneként született tangóé. Talán pont ez a "távolságtartás" az, ami kíváncsivá teszi a más kultúrájú, melankóliára nyitott zeneszeretőket. A fado ugyanis leginkább egy szóra/kifejezésre/lelkiállapotra épül, ez pedig a saudade, az egy szóban egyetlen nyelvre sem lefordítható fogalom, amely a hiányérzet, a vágyódás kifejezője. Ugyanerről énekelnek Brazíliában számtalan bossa novában és a Zöldfoki-szigeteki morna dalok (legismertebb megszólaltatójuk Cesaria Evora) is a sodade (ott így mondják) érzést adják vissza.

S bár a saudade a portugál nyelvű kultúrkör sajátja, "valami hasonlót" mindenki érzett már az életben, s így ha nem is értjük a fado-k szövegeit, a sokszor csontig hatoló énekhangok és dallamok mindenkiben felidéznek valami személyeset, valami hiányzót. A tradicionális fado ugyanis teátrálisnak ható előadásmódja és kicsit túlénekelt, hangos stílusa miatt nem annyira könnyen befogadható egy avatatlan fülnek főleg a nyelv ismerete nélkül. Akiktől pedig a koncerttermekben külföldön – szerencsére itthon is sokszor – hallhatjuk a portugál nemzeti zenét, mind fiatal, nyitott zenei ízlésű művészek, akik nem félnek a hagyományok továbbörökítését egy-egy új hanggal, stílussal elegyíteni. Mariza, a mozambiki származású énekesnő például nem riad vissza a jazztől vagy a bossa novától, vagy ott van Joana Amendoeira, az egyik legifjabb fado-énekesnő, aki például magyarországi szereplésein magyar dalokat "fadosít" – így énekelte el az Ünnepet, vagy akár a Ha én rózsa volnék-ot.

8b6f7cfb-b875-49b1-a3e0-ccc4c69ba4c7

Hatalmas tisztelet övezi (és életében is övezte) a fado-királynő Amália Rodriguest, 1999-ben elhunyt fado énekest és emlékét. Halála után három napos nemzeti gyászt rendeltek el. Az ő érdeme volt, hogy a fado-t világszerte megismerték és megszerették, számos dalában nagy költők verseit énekelte meg. A fado „átmentése” a fiatal generáció ízlésvilágába nemcsak a portugálok nemzeti kötelessége, hanem legalább olyan fontos a világ zenei öröksége szempontjából. Modern fado-énekesek pedig szép számmal vannak. Mariza mellett, a fado kultúra egyik mai idolja Mísia (aki ugyancsak ismert a magyar közönség előtt), de nagyon népszerű az újító fiatalok közül Cristina Branco, Ana Moura, Carlos Carmo, Camané vagy Mafalda Arnauth. Az ő zenéjüket ismerve azonban akár meg is lepődhet a Portugáliába eljutó utazó, amikor Lisszabon egy-egy éttermében vagy kávéházában egy fado-előadásba ütközik, nem is beszélve a stílus másik fővárosa, az északabbra fekvő Coimbra diákjainak koncertjeiről.

Eredetére több magyarázat is létezik, mivel Portugália területén a történelem során sok nép megfordult, otthagyva zenei kultúrájuk nyomait. Az egyik elképzelés szerint a fado (a szó a latin fatum, azaz sors szóból ered) alapját a mór dalok adják – a mór uralom több mint négyszáz évig határozta meg az ott élők sorsát. Mások szerint a Brazíliából érkező rabszolgák zenéje, a lundum a fado őse. Őket az 1800-as években hozták hosszú hajóutakon a lisszaboni kikötőbe, s így nemcsak a messziről visszatérő tengerészek gondjai-bajai, hanem a fekete rabszolgák távoli hazájuk iránt érzett honvágya is megszólalt az idők során átformálódott stílusú dalokban. Egy harmadik elmélet szerint a fado eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, abban is az úgynevezett cantigas de amigo, vagyis a "baráti dalok" formáig, amelyekben szerelemről énekeltek.

Bármilyenek is a zenei gyökerek, egyet biztosan tudunk: a fado Lisszabonban alakult ki. Mégpedig annak akkori szegény negyedeiben: ma is Alfama és Bairro Alto városrészekben szól a legtöbb fado-muzsika. Férfiak és nők egyaránt éneklik a lisszaboni stílust; a fado legnagyobb korai alakja Maria Severa volt, akibe énekén keresztül beleszeretett egy gróf, s a szenvedélyes szerelem egyben elérte, hogy a munkások dala a felsőbb osztályok életébe is beszivárogjon.

A lisszaboni (és a portói) fado-t minden esetben éneklik, az énekes fekete sálban lép fel, és két hangszeren kísérik: klasszikus (spanyol), és a fado-nak jellegzetes hangulatot adó portugál gitáron (guitarra Portuguesa). A lisszaboni fado fő témáit a hétköznapi élet kisebb-nagyobb gondjai, apró történetei adták és adják ma is, s jellegzetes megénekelt téma volt a bikaviadal is. Ezeket még az 1968-ig tartó Salazar diktatúra sem tiltotta meg, szemben a kifejezetten tragikus, féltékenységről, olykor erőszakba torkolló szenvedélyekről szóló, véres témájú dalokkal.

Kétszáz kilométerrel északra, az egykori főváros, Coimbra egyetemén a fado sorsa más irányba kanyarodott. Itt diákok kezdték el szerenádokon énekelni a többnyire szerelmi témájú dalokat, egyszerre több hangszer kíséretében, nagy fekete köpenyben. Ez mind a mai napig így van: a fado az egyetemi élet fontos eleme. A tanulóévektől való búcsú éjszakáján ma is estére összegyűlik a város apraja-nagyja az összes diák mellett a legrégebbi templomnak helyet adó téren, és pontban éjfélkor a diákok belefognak az ismert dalokba.

A fado-dalokban ma is a szerelemről, társadalmi és egyéni problémákról énekelnek, gyakran a klasszikustól eltérő hangszerelésben, például hegedű vagy cselló kíséretében. És ahogy változik a világ és elmosódnak az egyes zenei formák és stílusok határai, úgy változik a fado is. De talán az összes stílus közül az egyik legerősebben kötődve a zenei hagyományokhoz, ezzel erősítve a "portugál lelket" is egyben.

(2008. december 14. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Mariza)