Nándor

Vitrinben

2009.01.15. 00:00

Programkereső

Átlagosan félházat képező rokonok, ismerősök, s persze érdeklődők előtt is zajlott a Művészetek Palotájában az idei (második) Jazz Showcase. A Fesztivál Színházban tartott rendezvény jellegét, célját tekintve azonban főleg a meghívott külföldi szakemberek (producerek, koncertszervezők, újságírók) jelentették a célközönséget. Jelenlétük talán adhatott is némi reményt annak a harminc-negyven fiatal magyar jazzmuzsikusnak, akik még joggal várják a sorstól, hogy tehetségüket mielőbb értő és jól fizető közegben érvényesíthessék. Mert feltehetően már ők is sejtik, hogy hazai viszonyok között erre egyelőre alig több az esélyük nullánál…

Fábián Juli

Egyes vélemények szerint egy showcase nem más, mint kulturális eseménynek álcázott árubemutató, hovatovább piac. Az áru pedig - melyet ilyenkor leginkább viszonteladóknak próbálnak elsütni – fogyasztásra szánt valami; s mint olyan, elsősorban élvezeti cikk, azaz szórakoztatásra szánt termék. Az idei (és bárhol, bármelyik) Jazz Showcase apropóján így legfeljebb érintőlegesen merülhetne fel a művészet fogalma, holott úgy tudjuk, a műfaj képes ez utóbbi kategória magaslataira is feljutni… Feltehetően a pálya legelején álló fiatal jazzmuzsikusoknak is okozhat némi vívódást, hogy melyik irányt válasszák: színvonalas szórakoztatás, a korszellemnek köszönhetően több siker és pénz reményében, vagy művészet iránti elkötelezettség, mellőzöttséget és bizonytalan egzisztenciát kockáztatva. A dilemmát persze leginkább valamiféle természetes kiválasztódás (önismeret, lelki alkat, érdeklődési irány, elhívatottság stb.) dönti el, de félő, hogy ma már a trendi vagy anyagi szempontok is az alaposan megfontolandók közt vannak.

Viszont fel sem merülhetnének ezek a kérdések a fiatal magyar jazzmuzsikusokat illetően, ha nem lenne nagyon egyértelmű a szakmai perfektség, ami a többségüket jellemzi. Az embernek az a benyomása, hogy mindent tudnak; ami a kottában van, ami egyetemi szinten a jazzről, mint dialektusról megtanulható, amit szorgalmas gyakorlás árán tisztán és pontosan el lehet játszani stb. Vagyis a magyar fiatalok meglehetősen nagy létszámban tudnak valami olyan – nem csekély született készséget is igénylő – dolgot, aminek társadalmi felvevő képessége jóformán nincs, vagy csak alig-alig van Magyarországon. Tehát minden okunk meglehetne a büszkeségre, ha nem kellene tartanunk attól, hogy ezek a fiatalok bármikor úgy gondolhatják, eddig és nem tovább; tudniillik bárhol érdemesebb zenélni, mint itthon. És nemcsak azért, mert kevés a pénz, kevés a jazzklub, kevés a jó zongora, a méltó környezet és közeg, hanem mert itthon nagyon kevesen kedvelik a jazzhez sorolható improvizatív műfajokat. Bécsben, Berlinben, Prágában, Varsóban azért van sokkal több jazzklub, mert esténként megtelik közönséggel. Itthon pedig az élvonalhoz tartozó zenekarok koncertjén is alig van élő lélek – hacsak nem külföldiek.

Az eddigiek dacára a háromnapos Jazz Showcase tizenkét koncertje semmiképp sem hatott kirakat-eseménynek (legalábbis azok alapján, amennyit hallhattam belőle). A szó legjobb értelmében vehető bemutató produkciókat hallhatott a közönség, alkalmanként negyvenöt percben. A mustrajelleget szinte teljesen elfedte a Müpa decens, európai atmoszférája. (Kérdés, hogy a bemutatkozó fiatalok vajon mikor játszhatnak újra ilyen színvonalú színpadi, fény- és hangtechnikai körülmények között.)


Sárik Péter

Egyébként nemcsak a magamfajta szkeptikusok számára tűnhetett logikusnak, hogy egy ilyen eseménysorozattól legfeljebb másodsorban remélhetünk zenét. Vagyis senki nem csodálkozott volna azon, ha a fiatalok elsősorban saját személyüket, pontosabban tudásukat próbálják előtérbe hozni. A jazzre egyébként is jellemző a muzsikusok egyéni tündöklési ambíciója – a hangszertudást, a virtuozitást, az egyéniség varázsát illetően. Gyakran tapasztalhattuk azt is, hogy a zenészeknek fontosabb, hogy külön-külön jók legyenek, mint maga a produkció. Ez utóbbit már-már a jazzközönség is hajlamos elfogadni, pedig a zenei élmény mindig fontosabb és maradandóbb, mint annak megállapítása, hogy X vagy Y milyen ”jól játszik”.

Nos, ez utóbbi jelenség nem volt jellemző az idei Jazz Showcase bemutatókoncertjeire. A produkciók többsége zenei összhatásában érvényesült, többnyire egy ismert irányzat keretein belül. Talán kicsit több volt a konzervatív vonal, de innovatív, a mai friss irányok közt keresgélő zenékben is volt részünk. Ha pedig az összhatás alól kibújva egy-egy muzsikust külön is figyeltünk, bőven volt alkalmunk igazi egyéniségek ígéretében is bízni. Subicz Gábor, Lukács Gábor, Oláh Dezső vagy Fábián Juli könnyen lehet, hogy lazán folytatja azt a magyar hagyományt, hogy hazahozza a rangosabb külföldi jazzversenyek főbb díjait. Némely produkcióban, kísérőzenész poszton találkozhattunk olyan muzsikusokkal is, akik már sok éve az első vonalban bizonyítanak; Papesch Péter, Födő Sándor vagy Sárik Péter zenélése ezúttal is élményszámba menő volt. Ha tőlük sem ájultak be a nyugati producerek, akkor itt valami összeesküvés van a magyarok ellen…

(2009. január 8-10. Művészetek Palotája - Jazz Showcase)