Lukács

Rögtönzött kompozíciók

2009.01.16. 00:00

Programkereső

Legkevesebb húsz, nemzetközi szinten is kiválónak minősíthető magyar jazz-zongoristát sorolhatnánk fel, különösebb agyalás nélkül – s további húszat, akik ”csak” jók. Ezekkel a számokkal nem tudni hányadik helyezettek lennénk a világon a népességarányos jazz-zongoristák számát illetően, de gyanítható, hogy valahol nagyon elöl. Mégis alig akad kettő-három közülük, akik egészestés szólózongora-koncertre vállalkoznának (vagy képesek lennének). Talán ehhez többre van szükség, mint a kiváló hangszeres képesség? Binder Károly szólómunkáinak bizonysága szerint ez nagyon valószínű…

Binder Károly

Január 9-én, a délutáni Jazz Showcase-koncertek után, az esti külön főprogramban volt alkalmunk erről újfent meggyőződni; ekkor ült ugyanis a zongorák közé a tanszékvezető egyetemi tanár, lemezkiadó, zeneszerző, zongoraművész, Binder Károly. A ”zongorák közé” nem elírás, ugyanis a színpadon két, egymással szembefordított hangversenyzongora látványa fogadta az érkező közönséget. A magyarázat egyszerű: a Müpában van két jó minőségű hangszer, melyek közül az egyiket némiképp preparálni is lehetett a koncert előtt.

Tudniillik Binder Károly sok éve él ezzel a lehetőséggel is (vagyis régen túl van a kísérleti fázison), de hallani (eddig) jobbára csak rekord számú lemezfelvételeinek némelyikén volt alkalmunk. A koncert előtti felkonferálásból azt is megtudhattuk, hogy a művész leginkább improvizálni fog. Ez utóbbi bejelentés nem okozott különösebb meglepetést azoknak, akik hosszabb ideje figyelemmel kísérik Binder zenéjét. Akik pedig először szembesültek az improvizáció, mint egészestés koncertprogram tényével – s ez nem lehetett annyira ritka azokra nézve, akik csakis a kellőképpen reprezentatív Müpában hajlandóak élő zenét hallgatni –, talán valamelyest meglepődhettek. Létezik ugyanis némi előítélet az improvizatív zenét illetően, mely szerint az bizonyosan kissé lila…

Az előítélet cáfolata azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, ahogy elkezdődött a koncert. Remélhetőleg mindenki számára világossá vált az is, hogy a műfaji sztereotípiákat, illetve elvárásokat jobb lesz gyorsan félretenni ezen az estén; mert ami itt szól, az már régen nem jazz-zongorázás, nem pózoktól terhes, artisztikus interpretáció, és nem valami ultramodern atonális blöff. Egyszerűen ”csak” zene, sok-sok dallammal, ritmussal, játékos ötlettel, motívummal, érzelmi és érzéki töltéssel. Mindez adekvát időegységek keretein belül, zenei struktúrákba rendezve, bevezetőkkel, alapos középrészi feldolgozásokkal, idézetekkel, és éppen megfelelő pillanatban visszatérő témával, reprízzel. Az előbb sorolt tiszta megoldásokat viszont eddig, nagy mesterek jól átgondolt, előre megírt darabjaiban tapasztalhattuk; főleg klasszikus, legalábbis komolyzenei, esetleg alaposan meghangszerelt jazz-zenei területeken.

Az improvizatív zene, emlékeink szerint kissé hektikus, olykor parttalan, gyakran bizonytalankodó, keresgélő hatású. Ezzel szemben, ”improvizációk” címszó alatt olyan egységes, karakteres és kerek kompozíciókat kaptunk, melyek gyakorlatilag az ellentétét is jelenthetnék a beharangozott programnak. A nyolc-tíz zenedarab nem sugallt semmiféle különállást; sem a múlttól, sem az emberektől, sem a világtól. Pedig alkotójuk többnyire egyedül van, koncentráltan, lélekjelenléttel kommunikáló ”magányos hős”, aki akár különc is lehetne. Viszont egyáltalán nem mondhatjuk különcnek azt a muzsikust, akinek zenéjét átjárja a múlt és a jelen, mely zenéből egyértelműen átsejlik, hogy alkotója pontosan tisztában van közlendőjének tartalmával, s aki nem titkolja szellemi rokonai, Bartók Béla, Keith Jarrett nyilvánvaló hatását sem.

Végezetül muszáj néhány szóval kitérni magára az előadásra is. Az ugyanis a közönségnek szólt – ami manapság nem annyira egyértelmű minden muzsikus részéről. Lehet, hogy ehhez olyan fokú magabiztosság kell, amit ezen az estén Binder Károlytól tapasztalhattunk? Erre más magyarázat nem lehet, mint a tudatosan felépített, kiérlelt és letisztult értékrend és szakmai biztonság. Valószínűleg csak ilyesmivel felvértezve lehet képes valaki arra, hogy egyedül, egyféle hangszerrel tartalmat és értelmet adjon egy egészestés koncertnek. Az előadást persze színesítette a preparált zongora elvarázsolt – marimbára, fadobra, cimbalomra és sok másra is hasonlító – hangja, a gyakran csillogó virtuozitás, az egyszerre megszólaltatott két zongora – látványnak sem utolsó – hatása, de ami itt igazán különleges volt, az szinte triviális. Binder Károly szólózongora-koncertje az időtlen muzikalitás jelentőségét emelte ki, meglepően dallamos, ritmusos előadásával. Biztosan voltak olyanok, akinek ez a zene szinte már konzervatívnak számított, persze olyanok is, akiknek az ilyesmi túlságosan modern, de abban valószínűleg minden jelenlévővel egyetérthetünk, hogy ennyire érzéki zongorázás nagyon ritkán hallható – bárkitől is.

(2009. január 9. Művészetek Palotája, Fesztivál Színház (Budapest) – Binder Károly szólózongora-estje)