Emma

A nyomasztó szabadság

2009.02.05. 00:00

Programkereső

Szájtátiság különösnek vagy furcsának nevezni egy zenei produkciót, de nincs mit tenni: az alsó állkapcsunk mindig le fog billenni, ha egy reménytelenül ismeretlen zenekar lép fel nálunk. Ilyenből pedig van sok, a jazz területén a fősodor mentén hajózó és annak mellékhullámaival egyáltalán nem érintkező törekvések innen szemlélve mintha nem is léteznének. A helyzet azért komikus, mert az ilyen, népszerűségre egyáltalán nem törekvő előadók pontosan tisztában vannak az irántuk mutatkozó érdektelenséggel, ám jobb helyeken valamiféle kultusz mégis kialakul körülöttük.

A Barbez a Trafóban

A Trafó évtizednyi működése nem hiábavaló, a várható gyér érdeklődés ellenére bátran mutat be megalkuvásmentes produkciókat. A folyamat persze nagyon lassú, és minden cinizmus nélkül azt kell mondanunk, a New York-i Barbez koncertjére összegyűlt 20-30 ember nem kevés, pláne, hogy a pince-kocsma sarkába sokkal többen nem is fértünk volna el. Az avantgárd egyes válfajai ekkora helyre valók; otthon, Brooklynban sem jut nekik tágasabb színpad (a Barbeznek is van az azóta megszűnt apró Tonic Clubban rögzített felvétele). John Zorn a mai útkereső jazz tótumfaktumaként keresi az eltökélt muzsikusokat, akiknek a zenén keresztül közvetített mondandó mindennél fontosabb és nem foglalkoznak további tényezőkkel. Nem mondom, jókora gőg is társul e mindenek felett átlépő céltudatossághoz, cserébe viszont letisztult szándékokat kapunk. Zorn Tzadik kiadója nem titkoltan a radikális zenekultúra letéteményese, a Barbez legutóbbi Force of Light című lemeze is itt jelent meg. A Tzadik elsősorban a modernkori zsidó gyökerű műzenét igyekszik a halhatatlanságig emelni, de a katalógusban ott sorakoznak az utolérhetetlen japán radikálisok és ezen lokálisan különböző, de szellemiségében rokon szcénák közös munkái is. A Force of Light a zenekarvezető gitáros Dan Kaufmannak a román holokauszt túlélő költő, Paul Celan iránti elkötelezettségéből született. A megidézett versek úgynevezett spoken word (hasonló a sprachgesanghoz) formájában tűnnek fel a kompozíciók közben Fiona Templeton skót költőnő előadásában. Talán mondani sem kell, a jelenlévők előzetesen még nem találkoztak Celan verseivel, és most sem az irodalmi érték, hanem a zenébe ágyazott, felvételről bejátszott szavalás húzhatta magával a hallgatót. A ráadásokkal együtt 70 percnyi koncert egy másik részében video installációk kísérték a Barbez öt muzsikusát, amelyhez hasonlót a 40 Labor filmes műhely és a Pop Ivan zenekar közös munkájaként már itthoni alkotóktól is láthattunk.


Pamelia Kurstin

Az önálló darabok kétségkívül nyomasztóak voltak, feloldódásra semmiképpen nem alkalmasak. Gyötrődés, szomorúság, meg nem értettség és az ebből következő vívódás határozta meg a dinamikailag hullámzó zenét. A kvintett vezérszólamát a Kaliforniából származó Pamelia Kurstin játszotta thereminen. Az aurális hangszer Ausztriában reneszánszát éli, ezért Kurstin Bécsbe költözött és egyéb zenekari szereplései, illetve önálló estjei a világ kevés jelentős theremin játékosai közé emelték. Lefegyverző, ahogyan ezen a nehezen intonálható hangszeren tökéletes pontossággal vezeti dallamait, amelyeknek külön nehezítés a Barbez kísérletező hangvétele. A hangszerből sugárzó modulált szinusz-hang a sírás tónusát tükrözte az atonális, kavargó alapok felett: ennek eredményeként vált az utolsó ráadásként eljátszott Erik Satie-féle, közismerten érzelemmentes és tárgyilagos III. Gnossienne átdolgozása a sanyarú sors himnuszává. Kurstin kimagasló előadói képességei mellett a többiek némileg kontrasztba kerültek, és bár az avantgárd jól viseli a kijelölt útról való letérést, Kaufman énekhangja ennek tudatában is élvezhetetlenül hamis volt. Nem igazán működtek Peter Hess edénydobáló-csörömpölő aktusai az első ráadás Schnittke-jazzesítésben; amikor klarinétozott (normál- és basszusklarinéton) jobban szolgálta az olykor spirituálisan örvénylő zenét. Az emelkedő-ereszkedő hangulatbeli fokozást a basszusgitáros Andrew "Paranoid" Jones és a dobos John Bollinger megbízhatóan biztosította.

Az egyik dal a felkonferálás szerint arról szólt, milyen New Yorkban élni. Az USA országimázs központja (ha van ilyen) biztosan nem ezt fogja reklámzenének választani, mi viszont testközelből megtapasztalhattunk valamit egy jóléti társadalom művészeti szempontból is lehetőségekkel teli világának nyomasztó és örökösen vívódó, ilyenformán paradox hétköznapjaiból.

(2009. február 3. 22:30 Trafó (Budapest) - Tzadik Night − Barbez; tagjai: Dan Kaufman (gitár, ének), Pamelia Kurstin (theremin), Peter Hess (klarinét, harangjáték, ütősök), Andrew Jones (basszusgitár, sampler), John Bollinger (dobok)