Kelemen, Klementina

Ünnepel a legelegánsabb jazz-zenész

2009.02.19. 00:00

Programkereső

Deseő Csaba, a magyar jazz zenei értelemben is legelegánsabb figurája, február 23-án koncerttel ünnepli 70. születésnapját a Müpában. Zeneiskolai hegedűtanárként kezdte pályáját. 1967-ben az Állami Hangversenyzenekar brácsása lett, Ferencsik János és Kobayashi Ken-Ichiro pálcája alatt 33 évig szolgált. A hatvanas évek közepén, a Dália-korszakban már aktívan rész vett az akkor kibontakozó magyar jazzéletben, hamarosan nemzetközi ismertségre is szert tett.

Deseő Csaba

Első nagylemezét Four String Tschaba címmel a német MPS cégnél készítette, azóta további három LP-t és hat CD-t adott ki saját zenekarai élén, és legalább ennyit közreműködőként. 2007-ben megkapta a Köztársasági Arany Érdemkeresztet. A Fesztiválszínház pódiumára főleg fiatalokat hívott meg, de így is lényegi keresztmetszetét adja fényes jazz pályafutásának.

DCS: Ez egy válogatott csapat, amibe nálam lényegesebben fiatalabbakat hívtam meg, mert hosszú ideje velük szeretek a legjobban muzsikálni. Gyárfás Pisti a legfontosabb partnerem vagy tizenöt éve. Hiába van köztünk majd’ negyedszázadnyi korkülönbség, teljesen egyforma az ízlésünk, legfeljebb a fúziós zenéhez nem vonzódik különösebben, de ami a szvinget és mainstreamet illeti, abban kifogástalan. Ugyanezt mondhatom Cseke Gábor zongoristáról, akit hangszerén az egyik legnagyobb tehetségnek tartok. Jeszenszky Gyuri a kedvenc dobosom, és Oláh Péter lesz a bőgős, akivel pár évvel ezelőtt gyakran muzsikáltam. A próbákon már kiderült, hogy nagyszerűen bevált mindenki. A kitűnő vibrafonosról, Szaniszló Richárdról ugyan nem mondhatom, hogy én fedeztem fel, de borzasztóan támogatom, mert világraszóló tehetségnek tartom. A koncert sztárvendége szintén vibrafonos, a holland Hein de Jong, akivel Németországban sokszor játszottam együtt. Kifejezetten a Milt Jackson-i úton halad, ezért nagyon közel áll hozzám. Többször előfordult már a pályafutásom során, hogy két vibrafonnal játszom, például Bosko Petrovic és Kruza Richárd voltak kedves partnereim. Egyébként a hegedű–gitár–vibrafon hangzás erősen egyéni és elég ritka.

F: A Reinhardt–Grappelli-féle szvingnek Ön a legavatottabb magyar művelője. Szerepel-e Hot Club repertoár a koncerten?

DCS: Természetesen, a Nuages-t, az egyik legszebb Django-szerzeményt eljátsszuk. Igaz, hogy innen indultam, de azért ezen már túlléptem, nem ragaszkodtam mindvégig ezekhez a gyökerekhez, kivéve a Kovács Andorral közös korszakot, a három gitár, egy hegedű, egy bőgő felállást. Ez a fajta zene egyébként nagyon élő, Franciaországban és a Benelux országokban ma is népszerű formáció, itthon megint próbálkoznak vele fiatalok is.

F: Bár az előzetes műsorban szerepel, de még így is meglepetésnek számít, hogy itt lesz az öccse, akivel a pályáját kezdte.

DCS: Attila kitűnő szaxofonos, a hatvanas évek végén, amikor még itthon élt, fesztiválokon, klubokban, lemezeken szerepeltünk együtt is. A hetvenes években Németországba települt és iskolaigazgató lett, ahonnan egyébként éppen február elsején megy nyugdíjba.

F: A fia, Balázs, aki jó nevű producer a popszakmában, szintén közreműködik. Vele billentyűsként vett fel lemezeket, ketten egy egész zenekart reprodukáltak a stúdióban.

DCS: Balázs tíz évig tanult zongorázni, de már húsz éve bekerült a popvilágba, ahol elismert billentyűs, stúdiója van és lemezek sorát készíti közreműködőként, vagy hangszerelőként. Nagyon szereti a jazzt, de ritkán van rá ideje, viszont egy-egy ilyen alkalommal szívesen közreműködik, és megmutatja, hogy mit tud a szintetizátorokból kihozni.

F: Régóta szerkeszt és vezet rádióműsorokat a Civil budapesti közösségi rádióban a Harmónia műhely égisze alatt, valamint a Gramofon című szaklapnak is ír lemezkritikákat. Ezek jó alkalmat adnak arra, hogy figyelemmel kísérje a jazz legújabb fejleményeit. Kikkel foglalkozik a műsoraiban és kritikáiban a legszívesebben?

DCS: Akik a zenei attitűdömhöz amúgy is közel állnak, például Biréli Lagrène francia gitáros. Bár a jazz nem sportverseny, de azért léteznek – szubjektív – rangsorok, és az utóbbi években ő tette le a legjobb lemezeket az asztalra. Továbbá a szintén francia Didier Lockwood, hozzá fogható jazzhegedűs még nem volt a jazztörténetben. Mindketten otthon vannak minden stílusban. Lockwood már operát is írt, hegedűversenyét pedig Vengerov mutatta be.

F: És kire kell odafigyelnünk a jazzhegedűsök között itthon?

DCS: Ámulattal figyelem a magyar utánpótlást is, hogy itt mi minden történt, különösen az utóbbi húsz évben. A jazzoktatás gyümölcse mára beérett, és magas színvonalon muzsikáló zenészek léptek elő. A hegedűn ugyan nincsen felsőfokú jazzképzés, de a nyolcvanas évek közepétől kezdve már szép számmal van utánpótlás, akikről csak a legnagyobb elismeréssel tudok beszélni. Említhetném Frankie Látót, Antal Tibort, aki egy ideig a növendékem volt, és a fantasztikus jazzhegedű verseny nyerteseit, ami két éve zajlott a Rádióban, ahol szintén olyan tehetségek kerültek a felszínre, hogy az ember csak kapkodta fejét. Tehát szó sincs róla, hogy ez periférián levő hangszer lenne a műfajban.

(2009. február 23. 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Hétfő esti jazz a Cadillac-kel - Deseő Csaba 70, km.: Deseő Csaba (hegedű), Cseke Gábor (zongora), Gyárfás István (gitár), Oláh Péter (bőgő), Jeszenszky György (dob), Szaniszló Richárd (vibrafon), Deseő Attila (szopránszaxofon, basszusklarinét), Deseő Balázs (szintetizátor))