Orsolya

Aki azt hitte, Duke Ellington rokona

2009.05.18. 06:00

Programkereső

A billentyűs George Duke negyven éve közreműködőként, szerzőként, és Grammy-díjas producerként egyaránt ott van a csúcson, ami a jazz, a soul és a köztes műfajok lemezlistáit és fesztiváljait illeti. Debrecenbe május 20-án saját együttesét hozza lemezbemutató turné keretében, másnap pedig a Müpa nagyszínpadán egy régi ígéretét teljesíti: a Budapest Jazz Orchestra szólistája lesz.

George Duke
George Duke

Fidelio: Ilyenkor hogyan egyezteti össze a különböző zenei dolgait?

George Duke: Nos, különböző kalapokat teszek fel, de attól én még ugyanaz vagyok, hiába vagyok más ruhában... Debrecenben nemcsak az új lemezünk, a Dukey Treats számait mutatjuk be, hanem olyanokat is játszunk, amelyek az egész pályafutásomat átívelik. Szeretek a koncertjeimen zenei utazást tenni a közönséggel, ezért a Dukey Treats anyagát a Clarke-Duke Project repertoárjából egészítjük ki, és Frank Zappa tiszteletére is eljátszunk néhány számot, hiszen sokáig tagja voltam a zenekarának. Annál is inkább, mert Frankkel is jártam már Magyarországon, sőt, Cannonball Adderley zenekarával is, még a hetvenes években.

F: Az előző hasonlatnál maradva mondhatjuk azt, hogy a Dukey Treatsszel mintha a régi kalapját vette volna fel, de új szalagot tett volna rá?

GD: Hmm... Tulajdonképpen igen. A legjobb dolgokat akartam megtartani a hatvanas és hetvenes évek zenéjéből, mint a Sly and the Family Stone, az Earth, Wind and Fire, James Brown, vagy a Funkadelic, meg a többiek. Ezek a zenék nem kizárólag szórakoztató zenék voltak, ezért a mai, aktuális dolgokat társítom hozzájuk, hogy élővé tegyem őket. A hatvanas és hetvenes évek életérzését, az akkori kedvenceim számait maivá alakítom, hogy 2009-ben is mondhassak velük valamit. Erről szól a Dukey Treats című lemez. Fel akartam turbózni néhány olyan számot, amik akkoriban igazán nagy sikerek voltak.

F: Ha már feldolgozásról esik szó, néhány éve vette fel az In a Mellow Tone című CD-t, amelyen természetesen Duke Ellington szerzeményeit játssza. Igaz, hogy egy Ellington-koncert volt az első, sorsdöntő találkozása a jazzel?

GD: Így van. Az édesanyám néhány koncertre elvitt gyerekként, talán Lionel Hampton együttesét láttam először élőben, de Ellington tette rám a legnagyobb hatást. Már azzal is, amilyen megjelenése volt, amilyen ember volt. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy a zenéjét igazán értékelni tudjam, de az egész jelenség lenyűgözött, nagyon vonzónak találtam. És az emberek mosolyogtak, mikor ő játszott! Meg vadul tapsoltak, nagyon tetszett nekik, amit láttak és hallottak. Teljesen oda voltam. És ráadásul Duke-nak hívták!

F: Sejtettem, hogy kisgyerekként a névazonosság szöget ütött a fejébe!

GD: Persze, azt hittem, hogy rokonunk. De az anyukám felvilágosított, hogy nem az, ráadásul a valódi neve Edward.

F: Művészi céljait tekintve talán akár a követőjének is nevezhetnénk túl azon, hogy Ön is zongorista lett.

GD: Leginkább abban mutatott példát, hogy tágítani kell a határokat. Nem akartam soha utánozni, annyira nagyok köztünk zeneileg a különbségek. De igenis fontosnak tartom, amit tőle is meg lehet tanulni, hogy mindig a legtöbbet próbáljam kihozni abból, amit csinálok. Szerintem teljesen irreleváns, hogy valaki milyen stílusban játszik, nem számíthat, mi a kedvence. Ha valaki többféle stílusban is képes játszani, akkor tegye, és építse be a különböző forma- és stílusjegyeket a saját fegyvertárába. Nem lenne szabad, hogy a stílushatárok bármilyen formában akadályozzák egy zenész útját. A debreceni és a budapesti koncerteken is ez fog vezérelni: a fehér lapra olyan színeket rakunk majd fel, amihez éppen akkor kedvünk lesz. Igyekszem mindig teljesen bevonni a közönséget, úgyhogy rajtuk is sok múlik.

F: A BJO vezetője említette, hogy már kottákat is cseréltek, ők is nagyon készülnek.

GD: Ezt az alkalmat már évek óta próbáljuk összehozni a bigbanddel, nagyon boldog vagyok, hogy végre most összejön.