Jenő

Benny Goodman és a big band aranykora

2009.11.16. 16:00

Programkereső

A jazztörténet több csipkerózsika-sztorit is produkált, Benny Goodman azonban minden bizonnyal a legcsodálatosabb főszereplője volt. Kattintson, és ismerje meg a jazz felemelő vagy éppen szívszorító pillanatait! A Fidelio új sorozata: Jazz-történetek.

A jazztörténet több csipkerózsika-sztorit is produkált, elég, ha a legnagyobb nyomorban született Louis Armstrongra gondolunk, aki a világ egyik legismertebb könnyűzenei előadójaként viszonylag gazdag emberként fejezte be életét. Sajnos ennek ellenkezőjére több példa van. Gondolhatunk az éhen halt egykori sztárokra, vagy az életük végére méltatlan körülmények közé került Gene Krupa vagy Woody Herman történetére. E két utóbbi zenész közvetlen kapcsolatban volt Goodmannel, aki minden bizonnyal a legcsodálatosabb történet főszereplője lett. A gyermekkori nyomorból milliomos sztárrá lett, és még a társadalmi felemelkedés sem kerülte el: egy polgárháborús tábornok unokáját vette feleségül, aki a másik ágon Cornelius Vanderbilt ükunokája volt.

Benny Goodman
Benny Goodman

Benny Goodman oroszországi zsidó emigráns családba született 1909-ben. Születésekor három tizenéves, valamint öt tíz év alatti (egy, kettő, három, öt és hat éves) testvére volt. Írástudatlan édesanyja élete végéig törte az angolt, édesapja pedig valamelyik chicagói vágóhídon zsírszalonnát lapátolt napi 10-12 órában. Benny szerint a zsír szaga a mosakodás dacára is érezhető maradt rajta. (Goodman később megpróbált édesapjának méltóbb körülményeket teremteni: vett neki egy újságos standot. Szegény papa nem sokáig élvezhette ezt, mert halálra gázolta egy villamos.)

Goodman szerencséjére a hitközség zeneiskolájába került, s korának talán legjobb tanára, Franz Schoepp lett a mestere. Schoepp olyan technikai alapokat biztosított számára, hogy korának kétségkívüli, de azt is megkockáztathatjuk, hogy minden idők legjobb jazz klarinétosává tette. Újabb szerencsés véletlen, hogy a mester tanította korai jazz egyik legkiválóbbját, Jimmy Noone klarinétost is, akit az ifjú Benny közvetlen közelről hallhatott, s aki így stílusára is hatott. Goodman 12 esztendősen már elkápráztatta a chicagói jazzhallgató közönséget és a szakmát egyaránt játékával.

17 esztendősen aztán meghívást kapott korának egyik legkiválóbb fehér nagyzenekarába, Ben Pollack együttesébe. Ezzel nem csak magát, de családját is el tudta tartani. Ebben a zenekarban Glenn Miller, Jack Teagarden, Jimmy McPartland, Bud Freeman és hasonlók játszottak. Közben New Yorkban Goodman keresett stúdiómuzsikus lett, akinek annyi munkája volt, hogy könnyedén megkereste a heti 400 dollárt, ami akkor egy autó ára volt.

A big bandek vagy nagyzenekarok a húszas évek elején kezdtek működni, ezek elsősorban tánczenekarok voltak. A korai kisebb jazz együttesekkel szemben itt rendszerint két trombita, egy harsona és három újdonságnak számító hangszer, szaxofon szerepelt a ritmusszekció mellett, amelyben zongora, gitár vagy bendzsó, egy basszushangszer (amely a hangerő kedvéért tuba vagy basszusszaxofon volt, csak később kezdték ritmikusabb játékra alkalmasabb bőgőt használni), és természetesen dobból állt. Egy ilyen nagyobb létszámú együttes nem játszhatott fül után, kellett valaki, aki előre megtervezte a szólamokat, és ezzel természetesen az is együtt járt, hogy ez a valaki a darabok formai lefolyására is hatással volt. Az első hangszerelők értelemszerűen olyan emberek voltak, akik egyaránt jártasak voltak a komoly- és a könnyűzenében. A komolyzene egyszerűbb többszólamú megszólalásait átemelték a könnyűzenébe, és megtanulták, hogyan kell „a melódia szüneteit ellenmelódiákkal kitölteni", amint egy korabeli kritika említette. Ezek a korai nagyzenekari megszólalások minket ma egy kissé a Tom és Jerry filmek zenéire emlékeztetnek.

Valamivel később színesbőrű zenekarok is megpróbálkoztak a nagyzenekari tánczenével. Fletcher Henderson zenekara, és annak hangszerelője Don Redman megpróbálta a fehér zenekarok „titkos módszerét" alkalmazni. Eleinte problémát okozott a nagy létszámú együttes nehézkes megszólalása. Henderson ennek orvoslására szerződtette korának legígéretesebb jazz muzsikusát, Louis Armstrongot. Ez nem járt közvetlen sikerrel, inkább Armstrong volt kénytelen „szél ellen" trombitálni, de társai lassanként ráéreztek ritmikájára és eltanulták tőle. Talán még nagyobb segítség volt az, hogy Redman hangszereléseiben megtalálta a riffeknek nevezett ismétlődő, egyszerű, inkább ritmikus, dallamrészletek célszerű alkalmazását, valamint a rézfúvós és a szaxofonszekció dialógusszerű használatát. (Redman egyébként napjaink kiváló szaxofonosa, Joshua Redman édesapja, és a szintén kiváló Dewey Redman nagybátyja.) Henderson, aki később maga is eltanulta a hangszerelés tudományát, remek felvételeket készített a húszas évek második felétől, amelyek azonban - színesbőrű zenekarról lévén szó - nem túl nagy port vertek fel. Ez az egyszerűbb, hatásosabb, jobban táncolható stílus azonban bizonyos fehér együttesek, a Casa Loma zenekar, vagy a Dorsey fivérek közös együttese révén a fehér, főként diák hallgatóság körében egyre népszerűbbé vált.

Logikus lépésnek tűnt, hogy a fennálló igényt kihasználva Benny Goodman is alakítson egy ilyen zenekart. A dolog természetesen nem ment ilyen könnyen. Mindenesetre összeállt a zenekar, és Benny hamarosan bekerült egy szombat esti reklámműsorba, melyet országosan sugárzott a rádió. A műsor címe Let's Dance volt, és egy ropi-készítményt volt hivatva reklámozni. Goodman hangszerelőként alkalmazta az éppen zenekar nélkül maradt Fletcher Hendersont, aki a friss slágerek feldolgozásai mellett a már említett, 7-8 évvel korábbi partitúráit is elővette. Fél év után a cég dolgozói sztrájkba fogtak, ezért leállt termék gyártása, a műsor pedig megszűnt. Goodman munka nélkül maradt, de közben egy remek ügynökre talált, aki turnéra küldte a zenekart. A turné vegyes sikerrel folyt, és Goodman már arra gondolt, hogy bedobja a törölközőt, de a körút utolsó állomásán, 1935 augusztus 21-én a Los Angeles-i Palomar Ballroomban akkora volt a siker, hogy néhány napon belül lett tele vele a sajtó. A visszaút már diadalmenet volt, és ezt még megtetézte az 1936. márciusi Paramount színházbeli fellépés. Itt a fiatalok a széksorok között táncoltak, megrohanták a színpadot autogramokért, és még lovasrendőröket is be kellett vetni.

A swingkorszak elkezdődött. Benny Goodman olyan nagy sztár lett, amekkorát a könnyűzene addigi története nem ismert. Sikere Elvis Presley, Frank Sinatra, a Beatles vagy Michael Jacksonéhoz mérhető. Mindez köszönhető volt Henderson és a mások az ő általa lefektetett stílus alapján készített hangszereléseinek, a zenekar tökéletes, újszerű swinges együttjátékának, és persze a mester hibátlan klarinéttudásának. A jazzmuzsika egy olyan kegyelmi pillanatát élte meg, amikor annak aktuális stílusa megegyezett a nagyközönség ízlésével. Közben csodálatos kiszenekari felvételeket is készített, melyek szereplőivel élőben is fellépett, ezzel óriási lépéseket tett a faji korlátok eltűntetésében.

Goodman sikereinek csúcspontja az 1938-as Carnegie Hall-beli fellépése volt. A Manhattan központjában álló, az Egyesült Államok bizonyára legpatinásabb hangversenyterme 1891-ben épült, számtalan remekmű premierjének színhelye, csupán néhányat említve: Dvorak - Új Világ Szimfónia, Richard Strauss - Symphonia Domestica, Gershwin - F dúr Zongoraverseny, Bartók - Kontrasztok (Goodman közreműködésével), valamint több Sztravinszkij darab, köztük az Ebony Concerto. A koncertről hangfelvétel is készült, amely 1950-es első kiadása óta folyamatosan kapható, és az egyik legnagyobb példányszámban eladott hanglemez.

1934 és a zenekar 1942-es ideiglenes megszűnése között Goodman 400-nál több felvételt készített, melyek többé-kevésbé megírt hangszereléseken alapultak, és ebbe a számba nem tartozik bele a száznál több repertoáron tartott, de lemezre nem vett darab. Ilyen nagyszámú hangszerelést Fletcher Henderson egyedül nem tudott biztosítani. Foglaljuk tehát össze, kik voltak Benny Goodman fő hangszerelői! Spud Murphy Goodman mellett a Casa Loma zenekar számára is dolgozott a harmincas évek második felében. Edgar Sampson Chick Webb vezető hangszerelője is volt. Jimmy Mundy Earl Hines számára is dolgozott. Joe Lippman később Artie Shaw számra is hangszerelt, végül pedig Deane Kincaide és Fletcher testvére, Horace Henderson. Ezek az alkotók kétségkívül sikeres hangszerelésekkel járultak a zenekar repertoárjához, de a már kialakult Redman-Henderson nyelvezetet nem fejlesztették tovább. A későbbiekben további vezető hangszerelők is dolgoztak Goodman számára: Claude Thornhill, Mary Lou Williams, Harry James valamint Eddie Sauter és Mel Powell. De ez már egy másik történet kezdete.