Erzsébet

Maradjatok együtt!

2009.11.23. 13:16

Programkereső

A Dave Douglas Quintet első budapesti koncertjén – az este minden esetlegessége ellenére – olyan formációt hallottunk, amelyre a „Maradjatok együtt!”-szlogen alkalmazása elenyészően kevés lenne. - KRITIKA

Bevallom, hadilábon állok a koncertkritika műfajával. Ha már, akkor inkább az "ismertetőben" hiszek. Pláne zenészként,  aki maga tudja a legjobban, hogy a jazzben a pillanat szabta határokon belül bármi történhet, és ennek megfelelően vannak frenetikus koncertek és vannak kevésbé vagy semennyire "egetverőek" is, és ez utóbbiak sem feltétlenül kérdőjelezhetik meg az illető zenészek tudását és rátermettségét...

Dave Douglas
Dave Douglas

Először 2003-ban, a bostoni Regattabar jazzclubban hallottam a Dave Douglas Quintetet. Akkor még Chris Potter szaxofonozott és James Genus bőgőzött a zenekarban, a nálunk is fellépő Uri Caine (billentyűk, zongora) és Clarence Penn (dob) mellett. Potter és Genus helyett az itteni koncerten Donny McCaslin és Matt Penman játszottak. Az a koncert, annak idején, döbbenetes élmény volt számomra. Szellemes, ötletes darabok hangoztak el, élvonalbeli muzsikusok fantasztikus tolmácsolásában. Őszintén szólva, ez a sok évvel ezelőtti koncert olyan magasra tette a mércét számomra Douglas-ékkel kapcsolatban, hogy most is nehezen tudom függetleníteni magamat tőle.

November 10-én öt kiváló jazz-muzsikust hallottam, akiknek a tudásához és tapasztalatához kétség nem fér. Douglas zenéjéről általánosságban elmondható, hogy azok közé a zeneszerző-előadók közé tartozik, akik valami pluszt adtak és adnak hozzá a világ zenei palettájához: zeneszerzői vénájuknak köszönhetően lassítják a sajnos egyre inkább burjánzó, kompozíciós sekélyesedés folyamatát. És ezúttal szívesen hallottam volna többet ezekből a különleges hangvételű kompozíciókból.

Az est első részében több ilyen darab is elhangzott, amelyeket végtelenül élveztem. Különösen a szabadon kezelt, egyszólamú témákat, rubato improvizációkat, kötetlen párbeszédeket. Nagyon tetszik az a megoldás, ahogy Douglas ötvözi a tradicionális vagy modern jazz, esetenként a free, és az egyéb zenei források (pl. klezmer) elemeit: mindenfajta erőltetettség nélkül találja meg a saját hangját, miközben innen is, onnan is gyűjti az inspirációt. Ebből a testes, egyéni hangból lehetett volna több a koncert második felében is, ahol úgy éreztem, nagyon eltolódott a hangsúly a „straight ahead" irányba. Ez nem lenne önmagában baj, mert azt is szeretjük nagyon, csak talán nem ez az irány áll a legjobban a zenekarnak. Ez utóbbi karaktert is jól játsszák szinte mindannyian, és itt külön kiemelném a dobos és bőgős kollégát, akik mindegyik karaktert - beleértve az egyénibb és a hagyományosabb szerkezeteket is - félelmetes kreativitással és összhanggal formálták meg. Mégis, a Dave Douglas-produkció mint „egész" szemszögéből, lehetett volna több a rá jellemző színvilágból.

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy Uri Caine zongorázása mély nyomot hagyott bennem. Eddig mindig Fenderezni hallottam, és az tetszett. Tetszenek a darabjai is a saját lemezeiről. De a mostani zongorázás számomra túl sok volt és szedett-vedett. Sok tűz volt benne, de kevés átgondoltság. Donny McCaslin fantasztikusan játszik, ez nem vitás, bár nem a kedvencem. Dave Douglas viszont az egyik kedvencem, és nem csak az enyém... Ahogy most is játszott, az magáért beszél.

Sajnos az egész koncertre rányomta a bélyegét a hangosítás, és az, hogy pár szám után elhangolódott a zongora. A trombita és a zongora extrém hangos volt, ez a szólók élvezetét - még Douglasét is - sokszor megnehezítette. A dobos Penn példamutatóan alkalmazkodik a mindenkori akusztikai környezetéhez, ezért abszolút fölöslegesnek éreztem a hangerőt érintő túlkapásokat. Ám a fentiekkel együtt, és azoktól eltekintve is egy olyan formációt hallottunk, amelyre a „Maradjatok együtt!"-szlogen alkalmazása elenyészően kevés lenne...

Néhány nappal budapesti koncerjük előtt Amszterdamban játszott Dave Douglas csapata

Dave Douglas Quintet
2009. november 10. Budapest Jazz Club