Salamon

Transzhiány

2010.03.09. 10:30

Programkereső

Tunéziai és marokkói muzsikusoké volt a főszerep Anouar Brahem és az Archie Shepp Quartettet kísérő Dar Gnawa együttes hangversenyén. Egyik előadás sem azt bizonyította, hogy a jazz konfliktusmentesen integrálható a divatos világzenékbe. KRITIKA
Archie Shepp & Dar Gnawa from Tanger
Archie Shepp & Dar Gnawa from Tanger

Minthogy a koncertről szóló hírek nem voltak egyértelműek, többen úgy képzeltük, mindenki együtt zenél majd a színpadon: az ötvenhárom éves, tunéziai származású udművész, Anouar Brahem, akit magam csak a Le pas du chat noir című 2002-es ECM-lemezről ismertem eddig, valamint egyik kedvencem, Archie Shepp, aki viszont ezúttal - így a beharangozó - a Dar Gnawa elnevezésű arab zenekarral működik majd együtt. Fantáziánkban egzotikus hangszerekkel telt meg a Művészetek Palotája színpada, s elkezdődött valamiféle szufi szellemiségű transzzenei performansz, mely Shepp afro-amerikai gettósoundjával keveredve emelte a közönséget le nem írható misztikus magasságokba.           

A valóságban nem ez történt.

A színpadon egy afrikai-európai kvartett foglalt helyet, s csak az ud alakja-hangja, valamint Shepp hiánya jelezte, hogy Brahem zenekarával van dolgunk. A formáció akár érdekes is lehetett volna: az arab lant vitte a főszólamot két basszushangszerrel (klarinét és gitár), valamint ütőhangszerekkel (bendir, darbouka) körítve. Ám a láthatóan élvezettel játszó kvartett nem tudott egyetlen használható impulzust sem küldeni a közönségnek. Álmosító, ha rosszabb kedvemben volnék, azt mondanám: dögunalmas, bazári világzene szólt a színpadról, egy szerencsétlenül összeválogatott zenekar tolmácsolásában: Brahem virtuóz játékos, ez rendben is van. Khaled Yassine ütőzése szintén elfogadható; viszont Klaus Gesing (basszusklarinét) és Björn Meyer (basszusgitár) egyáltalán nem volt meggyőző. Utóbbi érdektelen gitárhangú effektekkel kezdett, s később kísérőként se mutatott többet a hangszeren, mint egy közepes képességű zeneiskolai növendék. Gesing rögzítette hangszerét (rossz jel!), majd egy kissé túlhaladott, kiüresedett ECM-formanyelvet kezdett használni, vagyis öncélúan szépelgett a hangszer felső regiszterében. John Surman muzikalitása és invenciózus játéka teljesen hiányzott az előadásából. A számok jórészt megkülönböztethetetlenek voltak, az efféle zenét csak nagyon halkan lehet elviselni, és akkor is csak annyi ideig, amíg a kairói szálloda liftjén felérünk az ötödik emeletre. Anouar Brahem tetszetős játéka önmagában kevés volt ahhoz, hogy feledtesse a társak seszínűségét. Mind Ahmed Abdul Malik, mind pedig Rabih Abou-Khalil sokkal érdekesebb és színvonalasabb formákat talált arab lantjátékához. A Brahemmel épp egyidős libanoni Abou-Khalil legjobb lemezein a jazz élő klasszikusaival vette körbe magát, s így a produkciói sokkal közelebb kerültek a jazz, mint a világzene - egyébként meghatároz(hat)atlan - műfajához.

Csak a szünetben vált világossá, hogy Archie Shepp koncertje sem marad el, csupán a második félidőig kell várni rá. A szaxofonosról nehéz új információkat adni: már sokszor leírták vele kapcsolatban, hogy Cecil Taylor és Bill Dixon oldalán kezdte pályafutását, s később John Coltrane vonzáskörébe került. Jellegzetesen rekedtes, sok dirty sounddal tarkított játékában ma is felfedezhetők a 1960-as évek stílusfordulatai. Művészete mélyen benne gyökerezik az afro-amerikai jazzhagyományban, és most, hetvenhárom évesen is elég csak egyetlen hangot fújnia, hogy drámát varázsoljon a színpadra. Énekstílusa, hasonlóan szaxofonozásához, szaggatott és drámai. Akár R&B-hangulatú melódiát, akár jazzesebb kompozíciót énekel, rendkívül expresszív az előadása, s a hallgatónak eszébe se jut, hogy kétségbe vonja a számok mögött feszülő szélsőséges érzelmek és szenvedélyek hitelességét. Archie Shepp az "igazi" jazzművészek egyike, akinek minden gesztusát mélyen átitatja a kultúra, melyet művel.

Amíg kvartettben játszott (két és fél számot), a hallgató önmagáról s a világról megfeledkezve gyönyörködött az eseményben. A változás akkor következett be, amikor Shepp a koncertjein rendszeresen játszott Mama Rose intrója után színpadra hívta a négytagú afrikai Dar Gnawa - "Gnawa ház" - elnevezésű csoportot. A zenekar élén Abdellah „Boulkhair" El Gourd áll, aki egy afrikai húros hangszeren (guimbri) játszik és énekel. Három társa ritmikus tánccal és csörgő hangot adó vaslapok összeütögetésével kíséri. A marokkói muzsikusok hagyományosan a zenével való gyógyítás mesterei. Nevezetesek zenei tisztító szertartásaik. Zenéjük azonban nem tekinthető tisztán arabnak, hiszen első képviselőik a 16. század elején rabszolgaként kerültek Maliból és Guineából északra. A gnawa muzsikusok többnyire ma is fekete bőrűek. Szerzeményeiket arab és bambara nyelven adják elő. Transzzenei spiritualitásuk összecseng azoknak a fekete amerikai zenészeknek a filozófiájával, akik újra meg újra Afrikához, a jazz bölcsőjéhez nyúlnak vissza ihletért. Ezt tette 1994-ben Randy Weston, amikor lemezt készített marokkói gnawákkal, illetve Pharoah Sanders a Maleem Mahmoud Ghania guimbriművésszel közösen jegyzett The Trance Of Seven Colors című albumon (Marokkó, 1994).

Ahogy Westonnak és Sandersnek, úgy sajnos Archie Sheppnek sem sikerült áthidalnia a jazz és az autentikus gnawa zene között tátongó űrt. Sőt: élőben még reménytelenebbek a hídépítési kísérletek, mint stúdiólemezeken. A Shepp hangversenyein elmaradhatatlan bluesos ritmika és életérzés különösen összehozhatatlannak tűnik az afrikai gyógyító zenével. Mihelyt bekapcsolódtak a marokkóiak a Shepp-előadásba, a koncert egyszerűen darabjaira hullott. Az afrikai táncosok fokozatosan átvették az irányítást a színpadon, és cirkuszi látványossággá fokozták le a szaxofonos kvartettjének produkcióját. A szellemi összefüggések elméletiek maradtak; magából a megszólalásból elmaradt minden, ami a katartikus élményhez szükséges. 

(2010. március 4. 19:30 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház - Anouar Brahem, valamint Archie Shepp és a Dar Gnawa koncertje)