Bertalan

Kennedyről Bach és Ellington ürügyén

2010.03.31. 12:00

Programkereső

Világsztár nem attól leszel, hogy az egész világon ismernek. Popsztárnak születni kell. Nigel Kennedy például ugyanúgy viselkedne egy dublini cipőbolt eladójaként, mint az egész világ zenerajongóit megosztó hegedűművészként. KRITIKA
Nigel Kenedy fotó Hajdú D András
Nigel Kenedy fotó Hajdú D András

Igazi extravagáns csodabogár repült be a Tavaszi Fesztivál jóvoltából a MüPába, aki nemcsak Bach és Ellington műveit ismeri behatóan, hanem a közönségről is mindent tud, ahogy az egy popsztártól elvárható. Éppen ezért a show (és maga Nigel) legalább olyan fontos, mint a nagy zeneszerzők és műveik. A keltákról mondják, hogy mindig hősiesen küzdenek a tények zsarnoksága ellen, Nigel Kennedy az a ritka kivétel, aki nemcsak lázadt, hanem le is győzte a szikár tényeket. Bach és Duke Ellington műveit keverni elsőre ugyanis biztos bukás. Egyrészt dzsessz zenekart rakni a barokk zene törékeny harmóniái mellé veszélyes vállalkozás, másrészt cserélgetni az akusztikus és elektromos hegedűt egy koncerten belül megnehezíti a zene élvezetét a hallgatónak.

Meg is lepődtünk, mert azt még mi se gondoltuk volna, hogy Bach E-dúr hegedűversenyéből jazz zenekari segítséggel hangzásra gyakorlatilag a kultikus svéd diszkó zenekar, az ABBA egyik száma lehetne. Az elektromos hegedű hangja pedig annak rendje és módja szerint eltűnt az első Duke Ellington műnél, így kézmozgás alapján következtethettünk egy briliáns szólóra.

A siker mégis kirobbanó volt, mert Nigel már az első percekben rögtönzött stand up comedy-jával kilóra megvette a közönséget. Pontosan tudta, hogy nemzetközi környezetben nagyon kevés közös témáról lehet poént gyártani, így maradtak a filmsztárok és a sport. A MüPa színpadán valószínűleg először hangzott el Bruce Willis és Michael Schumacher neve, innen már nem lehetett veszteni. Ráadásul az első két darab után a hangosítás is összeállt és Bach is kibékült a dzsessz hangszerekkel. Amúgy sem lehet haragudni valakire, aki ennyire élvezi, amit csinál. Reméljük, a BTF szervezői nem fizettek Kennedynek, mert akkor átverték őket. Ez az ember akkor is hegedülne, ha ingyen kellene fellépnie, hatalmas szenvedéllyel játszik, amikor zenélni kezd, eltűnik a hideg profizmus, és ezt értékeli a közönség is.

Nigel Kennedy istenadta tehetség, nagy művész, nem előadóművész, hanem szimplán művész. Amikor hegedülni kezd, nincs többé a showman: a testtartása, arckifejezése, a személyisége megváltozik, transzba esik. Nigel egyszerűen túl sok, ezért nem is nagyon tiszteli a műveket, kizárólag magát fogalmazza meg a zenén keresztül. Amikor virtuóz részeket játszik, egyszerűen felrobban, ha pedig komolyra fordul a zene, olyan lélektani mélységekbe ereszkedik, hogy félő, keszonbetegséget kapunk, amikor felemelkedünk. Ennek persze ára van. Bach zenéjéből bármikor lenyeseget holmi felesleges hajlításokat, ha úgy kívánja helyzet, mert csak a végletekkel játszik. Ezért, aki Bach muzsikát akar hallgatni, az ne menjen Nigel koncertjeire. Nigel Kennedyt az hallgasson, aki Nigel Kennedyre kíváncsi, mellette úgyis el fog tűnni mindenki más.