Tekla

Herczku Ágnes Bartók-népdalfeldolgozásai

2010.07.16. 17:50

Programkereső

Herczku Ágnes a győri VII. Magyar Táncfesztiválon június 28-án szerepelt három Bartók ciklussal, Djerdj Tímea, Pál István „Szalonna” és bandája, valamint táncosok közreműködésével. KRITIKA
Herczku Ági, Djerdj Tímea
Herczku Ági, Djerdj Tímea

Egy véletlenül kínálkozó alkalmat felhasználva hallottam először Herczku Ágnest Bartók-dalokat énekelni 2006 novemberében Kolozsvárott. Addig csak arról a szakmai vitáról tudtam, mely az ő merőben új, alternatív Bartók-interpretációja kapcsán lángolt fel. Ugyanis nem hagyományos bel canto technikával, hanem a népi adatközlők természetes hangképzésével közelített Bartók népdalfeldolgozásaihoz. Érhető, hogy ezzel szelet vetett és vihart aratott. Engem azonban meggyőzött, amit hallottam. Ágnes akkoriban Kelemen László irányításával dolgozott Bartók-CD-jén, mely egy évvel később jelent meg a Hagyományok Háza gondozásában (Bartók Béla: Magyar népdalok énekhangra és zongorára, 2007)

Aztán tavaly júniusban következett a második felvonás: Bognár Szilvia és Herczku Ágnes közös koncertje a Művészetek Palotájában, ahol Ágnes autentikus népzenei betétek, Ligeti- és Bartók-zongoraművek, valamint kötetlen konferanszié-szöveg közé ágyazva énekelt Bartók-dalokat. Mi tagadás, ezt a világzenei revüműsort nem éreztem átütő erejűnek. Azonban június 28-án Győrött, a VII. Magyar Táncfesztivál keretében hallhattam Herczku Bartók-estjének legújabb verzióját. Ezt a harmadik felvonást (mert bizony egy egyfelvonásos drámáról van szó) ihletetten átgondolt, maximálisan kiérlelt produkciónak tartom. Megmaradt ugyan néhány zseniális ötlet a tavalyi műsorból, példának okáért a 7. Bolgár tánc, azaz Ligeti György Hungarian Rock című zongoraművének gardon(!)-kísérete, de alapvetően megváltozott az immár az egyik Bartók-dal címét (Pár-ének) viselő előadás koncepciója és műfaji formátuma. Utóbbiról a Táncfesztivál műsorfüzetében ez áll: táncszínház Bartók népdalfeldolgozásai és eredeti népdalok alapján.

Herczku repertoárján - és ez CD-felvételére ugyanúgy érvényes, mint az említett élő produkcióira - három Bartók-ciklus szerepel: az Öt magyar népdal, mely nem más, mint az 1906-ban Kodállyal együtt komponált Magyar Népdalok egyes tételeinek 1928-as átdolgozása, a Nyolc magyar népdal (1907-1917) és persze az 1929-es Húsz magyar népdal, mely a zongora-kíséretes szólóénekre írott népdalfeldolgozás műfajában az érett Bartók-stílus legnagyszerűbb megvalósulása. Része annak a zenetörténeti jelentőségű programnak, amely a népdalt a koncertpódium teljes jogú szereplőjévé tette. Nos, Herczku Ágnes ennél úgyszólván egy lépéssel tovább ment: nála Bartók népdalfeldolgozásai a zene, szöveg és tánc ősi egységén nyugvó zenei-drámai folyamattá forrnak össze. Műfajelméleti fejtegetések helyett szabadjon megjegyeznem: Bartók maga enciklopédikus szellemben, valamennyi népzenei stílus-réget, a szöveget illetően pedig az összes léthelyzetet (mondhatnám úgy is: átmeneti rítust) felvonultatva állította össze dal-sorozatait. Mivel azonban a dalok kiválasztását és sorrend meghatározását az előadóra bízta, az interpretáció a műsor-összeállításnál kezdődik és az előadó beleérző képességének, egyéni invenciójának határáig terjed. Szerencsés esetben az előadó egy Herczku Ágnes-kaliberű, nem mindennapi kísérletező-kedvvel megáldott művész, akihez az estet rendezőként jegyző Silló Sándor csatlakozik.

Kettejük víziójában a győri előadáson elhangzó tizenhat Bartók-dal ha nem is cselekmény, de szimbolikus mozzanatok hordozójává válik. Az előadás első fele (durván az első nyolc dal) szinte kizárólag nyomott hangulatú. A letargikus, a reménnyel csak elvétve (például a A tömlöcben című dal lezárásában) szembesülő szomorú nóták hallatán kénytelen vagyunk szembenézni a ténnyel: igen, mint tudjuk, „nekünk a legszebbik estét, fekete színűre festették...". De a második részben felizzik az érzékiség („Hatforintos" nóta, Székely „lassú"), a „Ne búsuljon komámasszony" szövegkezdetű Székely „friss"-ben pedig sikerül egy olyan élőképpel záruló imbroglio-jelenetet varázsolni a színpadra, amely vígoperák zárójeleneteként is megállná a helyét. Az alkotók becsületére legyen mondva, nem ezzel, hanem egy lírai lekerekítéssel fejezik be az előadást: a győri est a Müpában még a műsor elején szereplő Juhászcsufulóval ér véget. Telitalálat! Hisz ezzel a paradoxonokon merengő szöveggel a finálé színpadi látványosság szintjéről filozofikus magasságokba emelkedik.

Herczku Ágnes partnerei között vannak zenészek: a dalokat kísérő, valamint a Hungarian Rockot és Az éjszaka zenéjét jutalomjátékként megszólaltató igen kiváló zongorista, Djerdj Tímea; valamint Pál István „Szalonna" öttagú együttese. Az ő érdemük, hogy a műzenei és a mellettük megszólaló népzenei számok egyetlen hatalmas - és főleg: koherens - egységgé ötvöződnek. És ez nem semmiség: manapság Magyarországon a két műfajt néha még a legnagyobbaknak is csak didaktikus módon sikerül egymás mellé helyezni, ami nehezen szerethető, hibrid végterméket eredményez, még ha a kiindulási pont zseniális is a maga nemében... És persze nem feledkezhetünk meg a hat táncosról sem (Horváth Zsófia, Makovinyi Tibor, Gera Anita, ifj. Zsuráfszky Zoltán, Nagy Dorottya, Bakó András; közülük hárman - Horváth, Gera és Zsuráfszky - koreográfusaként is közreműködnek). Ha csak egy szóval kell jellemezni: kongeniális teljesítményük során modern, stilizált táncművészettel (helyenként egyenesen akrobatikus elemekkel) ötvözik a néptáncot. Több síkon, látványosan és nem utolsó sorban: sikerrel. Kiváncsian várjuk Herczku Ágnes Bartók-estjeinek következő felvonásait. Katartikus élményre számítunk.