Jácint

Tzumóval Mehldauékról

2010.11.29. 17:53

Programkereső

Brad Mehldau és Joshua Redman koncertjéről Oláh Tzumó Árpád mondta el benyomásait a Fideliónak.
Brad Mehldau
Brad Mehldau

Az amerikai jazz élvonalához sorolt Brad Mehldau (zongora) és Joshua Redman (szoprán- és tenorszaxofon) ritka duófellépéseinek egyikét hallhattuk november 25-én, turnéjuk zárása volt a Müpa-beli koncert. Oláh Tzumó Árpád egyik első benyomása az volt, hogy elég világos tónusban szólaltak meg, sok páratlan ritmusban, dúr hangnemekben, például A-ban és E-ben. A jazz az utóbbi 5-10 évben erősen támaszkodik klasszikus gyökereire, erősebben hat mostanában a klasszikus zene a jazzre, mint régebben, legalábbis Tzumó ezt így érzékeli mostanában, és a koncert után a Müpában is ezt emelte ki. A jelenséget Tzumó a Wayne Shorter Quartet megszületéséhez köti, most is hatása alatt van annak, amikor először hallotta őket élőben.

Ennek a jelenségnek Brad Mehldau szinte pályája eleje óta egyik legfontosabb képviselője, de a Müpában Tzumó azért így is felkapta a fejét például a Brahms-jellegű hangzásoknál, az erősen kontrapunktikus szerkesztésre, vagy amikor háromszólamú improvizációt hallott. Ugyan saját szerzeményekből álló repertoárjukat kiegészítették néhány standarddel, de ezek kevésbé győzték meg az Amerikában, a Monk-intézetben mesterdiplomát szerzett magyar zongoristát.

Ellenvetésünkre, hogy az első ráadás, ami szintén örökzöld volt, a jazz lényegébe vágóan elképesztő szépségű és sűrűségű improvizációt vonultatott fel és mindezt eredeti stílusban, direkt és újabb klasszikus zenei hatás nélkül is, Tzumó elismerte, hogy ez így van, hiszen mindkettejükben mélyen, zsigeri szinten érezni az ősi blues-felfogást. De például Mehldau billentése, ütemen belüli ritmikája kiegyenlítettebb, szimmetrikusabb, mint a jazzben szokásos, és sokkal jobban hasonlít a klasszikus zenére.

Tzumó mindezzel együtt a legnagyobb elismerés hangján méltatta a duó produkcióját, azt, hogy ilyen hihetetlen összeszokottak, mert hogy húsz éve játszanak együtt. Szinte egymásra nézés nélkül is tudják, hogy mikor váltanak hangnemet, mikor állnak ki, egyszóval a kollektív improvizáció lényegét. Tzumónak erről is Herbie Hancock és Wayne Shorter (tanárai a Los Angeles-i művészképzőben) jutottak eszébe, akik annyi évtized után már szinte próba nélkül tudtak ilyen szorosan együtt mozogni egy-egy koncerten, mindenkit elkápráztatva a színvonallal.

Mehldau technikája előtt Tzumó mélyen megemeli a kalapját, mégha a Nirvana- és Jeff Buckley-feldolgozások, amik inkább hozzá, mint Redmanhez köthetőek, Tzumó számára nem adnak különösebb pluszt: "Ez csak rock and roll" - mondta mosolyogva. Szerinte ezeket ugyanis csakis a nagyobb népszerűség kedvéért tűzik műsorra, ez csak a hab a tortán.

Tzumó kiemelte, hogy a zongorista határozta meg inkább a koncert jellegét, már csak hangszerének többszörös funkciója miatt is. De Redman soundjáért is nagyon lelkesedik Tzumó, akinek nagyívű, körlégzésre épített szólói eszméletlen nehézségi fokot mutatnak. Egyszóval nagyon tudnak muzsikálni, összegzett csettintgetve Tzumó.