Menyhért, Mirjam

Zene 720 m felett

2010.11.30. 14:30

Programkereső

A norvég Jan Garbarek szaxofonos az örök hó birodalmát varázsolja a hallgató elé.
Jan_Garbarek_foto_Dimitris Papazimouris_Wikimedia Commons.jpg
Jan_Garbarek_foto_Dimitris Papazimouris_Wikimedia Commons.jpg

Az örök hó határa az a magassági szint, amelyen felül a légköri csapadék mindig hó alakjában esik és soha nem olvad el. Ez a határ Norvégia északi részén 720 méter. Évtizedek óta zenei közhely, hogy a norvég Jan Garbarek szaxofonos zenéje az örök hó birodalmát varázsolja a hallgató elé.

Amikor az azonnal felismerhető és a másokéval összetéveszthetetlen szoprán- és tenorszaxofonhang nem gleccsereket, akkor sivatagokat vagy tundrákat idéz lelki szemünk elé, egyszóval tágas, de ember nem lakta vidékeket. Magányos elmélkedésre kitalált muzsika ez, igazából minden szerzemény zenei soliloquium, azaz magánbeszélgetés, s a muzsika hatása is ilyen, vagyis magammal folytatott néma beszélgetésre ösztönöz.

Ritka jelenség a jazzben, hogy egy nemzetközi sztár évtizedeken át hű maradjon egy lemeztársasághoz. Márpedig Jan Garbarek művészete olyannyira összekapcsolódik tudatunkban az ECM kiadóval, hogy nehéz eldönteni, vajon az ECM segített kialakítani a zenész soundját, vagy a muzsikus járult hozzá a kissé megfoghatatlan jelenség, az "ECM-sound" kialakulásához. S ugyan Garbareket az európai jazz egyik meghatározó személyiségeként tisztelik, pályájának csúcsát mégis többen az Officium megjelenéséhez (1993) kötik, mely paradox módon a Hilliard Ensemble-lal közösen készített crossover lemez, vagyis jazzként értékelni szinte lehetetlen. Az album példátlanul heves kritikai visszhangjában a rajongás és a teljes elutasítás egyaránt megszólalt, viszont előadójának és a német kiadónak jelentős anyagi és erkölcsi hasznot hozott. Ez a kolostori crossover zene a korábbi, tematikailag és célkitűzéseiben némileg rokon próbálkozásokhoz képest hatásosabban tudta megmutatni, hogy lehetséges a merev műfaji határok megnyitása, illetve az elkülönülő zenei műfajok újfajta viszonyba állítása. Ráadásul arra is felhívta a figyelmet, hogy a jazz képviselői se lehetnek kiutasítva a "szakrális zene" tartományából.

Garbarek korai lemezeit John Coltrane, sőt Albert Ayler multifonikus zenéje ihlette, s ezeken az első albumokon még nem mutatkozott meg az "impresszionista" zenész. Ezen albumok közül talán a legkésőbbi a legérdekesebb: a Triptykonon ugyanis a finn jazzlegenda, Edward Vesala dobolt, s némely kritikus szerint az ő játéka tette igazán feledhetetlenné a sessiont. A Red Lanta című, keveset emlegetett 1973-as duólemez vezetett át Garbarek "északi" korszakához, melynek a Witchi-Tai-To kvartettalbum lett első képviselője. A "nordikus" jelleg mellett ekkor még jól hallható szólam maradt az "amerikai" jazz is. A címadó számot például Jim Pepper, a fusion zene egyik úttörője írta.

A halk hangjával sokakat megragadó Danserét ismét egy zenei kuriózum követte: az 1976-os Disen a szaxofonost csupán Ralph Towner gitáros, egy fúvós szextett, valamint egy szélhárfa kísérte. Itt még esszenciálisabban volt jelen az "északi" atmoszféra, s ezen a lemezen regisztrálható először az a melankolikus, titokzatos, rejtvényszerű, alkalmanként gyászos hangú szopránszaxofon- és fafurulyajáték, amely későbbi Garbarek-produkcióknak is jellemzője lett. Ugyancsak a Dis nyitotta meg azon lemezek sorát, ahol a szaxofonos nyitottabb és többértelmű harmóniákkal-textúrákkal kezdett dolgozni. És ugyan a hetvenes évek derekán kidolgozott szaxofonstílusa kényszerzubbonynak bizonyult, melyet sosem sikerült igazán levetnie, mégis maradt művészi energiája időről időre új tematikákkal próbálkozni. Kétes sikerű kísérletnek bizonyult az évtized végi Aftenland szaxofon-orgona duója, viszont már a Dansere és a Dis is megmutatta, hogy Garbarek zenéjének sok lelki köze van a kortársi lírához, ezt az érzést nyomatékosította  az Eventyr és a Wayfarer. Előbbin bukkant fel először a későbbi kvartett állandó ütőhangszerese, a brazil Nana Vasconcelos. Ha a rastahajú muzsikus játéka mellől lekevernénk Garbarek és John Abercrombie gitáros hangját, kiderülne: Vasconcelos tulajdonképpen egyszemélyes zenekar, amely itt most trióformációban szólal meg. A lírizmus folytatódott az It's OK To Listen To The Gray Voice albumon, amely Tomas Tranströmer svéd költő egyik verséről kapta a címét.

A '80-as évek második felében erősödött fel Garbarek érdeklődése az északi népzene és mítoszok iránt. Ennek eredményeképp új lemezein feltűntek "világzenei" szerzemények is - ezek jó része a Garbarek-Vasconcelos kettősre épült. Teljes egészében világzenei produkció került ki a muzsikus műhelyéből 1988-ban, amikor Agnes Buen Garnås népdalénekessel duóban elkészítette a Rosensfole albumot, melynek közcíme ennyi: középkori norvég dalok. Itt azonban a szaxofonos csak asszisztált az énekesnő produkciójához, s a neve talán a jobb eladhatóság kedvéért került a borítóra. Szintén csak részben főszereplő Garbarek Charlie Haden két '79-es triólemezén (Egberto Gismonti gitárossal), valamint az indiai hegedűs, Lakshminarayana Shankar nevén kiadott Visionön (1983) és Song for Everyone-on (1984). A korábbin basszusszaxofonon is játszik. Az 1984-es album az évtized egyik jazz-sikerlemeze lett: fülbemászó melódiáival és az északi glaciális tisztasággal szembeállított keleti hangzással valószínűleg sok, korábban fanyalgó zenehallgatót nyert meg a műfajnak.

Garbarek mint "világzenész" a '90-es évek első felében jutott a csúcsra, amikor két albumot készített pakisztáni zenészekkel, majd újabb CD-t adott ki "etnojazz"-énekesnőkkel - a New Age jegyében. A korszak legsikeresebb Garbarek-lemeze az Officium lett. Teljesen egyedi produkció, melyben az a cappella énekegyüttes és Garbarek együtt szólaltatja meg a közel ötszáz éves dalokat. Felbuzdulva a lemez sikerén, öt évvel később elkészült a dupla Mnemosyne ugyanezzel a felálással, de sokkal tágasabb repertoárral, nagyobb teret biztosítva az improvizációnak.

A norvég jazzcsillag azóta is járja a világ színpadait, Budapesten szintén többször fellépett különböző formációkkal. Koncertzenekarában két régi kolléga, az ütős Trilok Gurtu és a billentyűs Rainer Brüninghaus mellett legutóbbi lemezén bemutatkozott brazil basszusgitáros,Yuri Daniel hallható. Ez az album, a Dresden  pedig arról árulkodik, hogy a muzsikus, zenéjének régi értékeit megőrizve, új horizontok, például a latin ritmika felé is kész nyitni.

December 6, 19:30 - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Jan Garbarek Group feat. Trilok Gurtu