Jenő

Az év jazz/világzenei koncertje 2010

2010.12.29. 11:30

Programkereső

Melyik volt Ön szerint 2010 legjobb koncertje? Idézze föl a Fidelióval a legemlékezetesebb idei világzenei és jazzhangversenyeket, majd szavazzon!

A Fidelio idén tágítja azt a kört, amelyből válogatva olvasóink megszavazhatják, kit, kiket helyeznek legmagasabbra az év koncertjeinek rangsorában. Az év során közölt kritikáink, figyelőink és ajánlóink nyújtanak támpontot ehhez. Az alábbi felsorolás tehát remélhetőleg tartalmazza legtöbb olvasónk személyes kedvencét. Felidézzük természetesen az év néhány elismerő kritikáját, és azokat a jazzfigyelőket, amelyekben a hazai jazzélet kiválóságai nyilatkoztak nekünk egy-egy világsztárról. De hogy ne mondhassák, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz (ennyi hangversenykritikát és figyelőt közölt a rovat idén), ezért kikerekítettük listánkat 24-re, hátha éppen ezek lesznek olvasóink kedvencei.

A Fidelio rovatszerkezetéből adódóan a két improvizatív műfaj, a „world music" és a jazz ezúttal egy kategóriában szerepel. De akik esetleg túl sűrítettnek érzik ezt a beosztást, megoszthatják szavazatukat a szintén az év végén, december 30-án induló szavazásunkon, az év jazz és világzenei személyiségére. Kellemes böngészést! 

Wayne Shorter
Wayne Shorter

SZEMELVÉNYEK 2010-ES KRITIKÁINKBÓL

Máté J György: Az új Garbarek
Jan Garbarek Group, Müpa,  december 6.

Az évtizedek során Jan Garbarek több hajlandóságot mutatott zenéjének megújítására, mint az ECM kiadó másik nagy sztárja, Keith Jarrett. Ráadásul időről-időre sideman-szerepeket is vállalt (például Gary Peacock, Charlie Haden, L. Shankar, Zakir Hussain és Manu Katché lemezein) - ezek szintén öregbítették megérdemelt hírnevét. Változtatásai azonban saját stílusát nemigen érintették. Napjainkban is a jól ismert északi mélabú határozza meg darabjait, s az újabb kompozíciók introvertáltságán az se változtat, hogy a zenészek némi humort is csempésznek az előadásba - egy olyan minőséget, amely korábban szinte teljesen hiányzott Garbarek előadásaiból. Ám úgy tűnik, a szaxofonos stílusmágiája mára részben hatástalanná vált. A zene se bűvöli el annyira a hallgatót, mint évtizedekkel ezelőtt, de a funky ritmustöredékek beszüremlése ebbe a skandináv hangzásvilágba végképp megtöri a varázst.

Párniczky András: N6N7 2.0
Bester Quartet, Negyed6Negyed7 fesztivál, Wesselényi utcai Masoret Avot Amerikai Alapítványi Iskola zsinagóga-terme, december 1.  

Erősen indult a koncert, az első szám hegedű szólója néhány perc után eljutott az üveghangokig, amit a kíséret egy crescendóval honorált. Sajnos később beigazolódott a bennem azonnal felmerülő kérdés: hova lehet még ezt fokozni a következő bő egy órában? Az általában oscinato bőgő alapokra felhangzó hegedűszólók azzal emelkedhettek volna még magasabbra, ha jobban eltérnek az eredeti hangnemektől annak érdekében, hogy izgalmasabb dallamok szülessenek. Az erre való törekvés viszont egyértelmű volt a zenekarvezető sokszor kromatikát és disszonanciát is tartalmazó izgalmas játékában. Ő az, és talán kevésbé a zenekar egésze, akinek a személyes fejlődése egyértelműen meghaladta a klezmer által biztosított kereteket.

Tzumóval Mehldauékról  (Zipernovszky Kornél)
Brad Mehldau és Joshua Redman duófellépe, Müpa, november 25

Tzumó mindezzel együtt a legnagyobb elismerés hangján méltatta a duó produkcióját, azt, hogy ilyen hihetetlen összeszokottak, mert hogy húsz éve játszanak együtt. Szinte egymásra nézés nélkül is tudják, hogy mikor váltanak hangnemet, mikor állnak ki, egyszóval a kollektív improvizáció lényegét. Tzumónak erről is Herbie Hancock és Wayne Shorter (tanárai a Los Angeles-i művészképzőben) jutottak eszébe, akik annyi évtized után már szinte próba nélkül tudtak ilyen szorosan együtt mozogni egy-egy koncerten, mindenkit elkápráztatva a színvonallal.

  

H. Magyar Kornél: Digizaccból jazz-jövőt...
Bugge Wesseltoft az Elektronikus Zenei Napokon, Müpa, november 5

Persze Bugge bizonyult igazán merésznek a társaságban - de talán a legkomolytalanabbnak is. Unalmas és jó - jellemezte találóan a mellettem ülő magyar jazzművész a produkciót. Az volt a baj, hogy az izgalmasnak induló zongoratémákat minden alkalommal elaprózta az, amikor a zenész egyszer csak felugrott a billentyűktől és átfordult a keverőhöz vagy a laptophoz. Még egy iPadet is kézbe vett olykor - nem lehet azzal elmarasztalni, hogy ne követné szorosan a fejlődést. Ekkor rendszerint a zongora utolsó groove-ját kezdte kevergetni, amiben szemmel láthatóan nagy élvezetet talált. Mi inkább sajátos higanymozgásában, amivel a feltörő hangzásképeket lekövette... Ám mindez egészében inkább a kísérletezés vagy itt-ott akár a bohóckodás benyomását keltette, ami szórakoztatónak nevezhető, de művészi igényű teljesítménynek kevésbé.

Németh G. István: Rost Andrea bemutatkozása népdalénekesként
Rost Andrea: Pannon dalok. Dohány utcai zsinagóga, október 17.

Ha mindehhez még hozzávesszük a koncepciót a megjelenése pillanatától meghatározó multietnikus jelleget, illetve a végeredmény egyértelműen szerves koherenciáját, talán már tudjuk mire vélni a koncertet bevezető Frölich Róbert főrabbi bölcs szavait, aki a magyar kultúrát a több száz éve békében-bajban egymás mellett élő nemzetiségek egymásba olvadt [tehát külön-külön csak töredékesen felmutatható] mozaikjának értelmezte. Ezt a manapság ismét időszerűvé vált kiterjesztett identitást megvilágosodott zeneszerző-elmék éppenséggel már rég felismerték. Egyetemes léptékben Beethoven (alle Menschen werden Brüder), Magyarországra vonatkoztatva Bartók, aki a népek testvérré-válásának eszméjétől vezérelve hozta létre a maga népzenei fogantatású mozaikját. Azóta sajnálatos módon csak keveseknek sikerült olyan elemi erővel és a legszélesebb közönség számára is olyan könnyen átélhető módon felmutatni ezt az alapigazságot, mint a Pannon dalok kitalálóinak-előadóinak. Jujujujuj és of of of of - énekelte Rost Andrea a zsidó zenei blokk egyik legsikerültebb számában, az erdélyi zsidó népzenére alapozott Doinában. Románul is of, szlovákul is joj, magyarul is jaj.

Matisz László: A Jazzfesztivál
A Jazzforum Budapest koncertjei a Művészetek Palotájában, szeptember 8, 12

A záró koncertet két magyar és két amerikai muzsikus adta a Müpában: Dresch Mihály, a zongorista Lafayette Gilchrist, Szandai Mátyás és a magyar muzsikusok körében egyre otthonosabban mozgó dobos, Hamid Drake. Közös produkciójuk nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás (ahogy ez az előbbi trióról is elmondható). Szintén meglehetősen különböző vérmérsékletek, zenészkarakterek kerültek egy csapatba, melyről nem lehetett azonnal tudni, hogy legalább a koncert közepére sikerül-e igazán egymásra hangolódniuk. Persze sikerült - igen tapasztalt, érzékeny zenészekről lévén szó. Némiképp késleltette a muzsikusok közti összhangot az a körülmény is, hogy feltehetően nem mindenki viszonyul azonos hőfokon például a meditatív hatású improvizációkhoz, vagy mondjuk az örömzenéléshez.

 

Jávorszky Béla Szilárd: A pillanat delejében
Pulcinella+Dzsindzsa, ill. Ozone Trio feat. Lukács Miklós, Jazzforum Budapest, Trafó, szeptember 9.

A Dzsindzsa viszonylag ritkán fellépő hazai csapat, tagjai - Weisz Gábor (szaxofon), Hock Ernő (bőgő), G. Szabó Hunor (dob) - azonban más formációkban már kellőképp bizonyították, hogy mennyire kreatív jazzmuzsikusok. Tavaly május óta pedig azt is tudjuk, hogy mennyire jól kommunikálnak a Pulcinella hasonszőrű, hasonló zenei felfogású zenészeivel (Ferdinand Doumerc - szaxofon, Florian Demonsant - harmonika, Jean-Marc Serpin - bőgő, Frédéric Cavallin - dob). A mostani közösködésük legfontosabb eleme változatlanul a merészség, a kalandvágy, a játékosság és az a néha groteszkbe hajló zenei humorizálás volt, amely szerencsére sosem lépte át azt a bizonyos határt, sosem vált öncélúvá, netán karikatúrává. Ellenben mérhetetlen lendületet, folytonos pulzálást és szabadságérzetet adott az egész produkciónak.

Matisz László: A művelt nyugat játéka
Jacques Loussier Trio, Budapest Kongresszusi Központ, augusztus 24

Tehát arra kérdésre, hogy a Loussier Trio produkciója tud-e az eredeti értelemben vett zeneiség tükrében több, vagy azonos szintű zenei élmény lenni, külön-külön az ötvözött műfajokhoz is viszonyítva, inkább nemleges a válasz. Viszont intellektuális értelemben, azaz a zenét vájt fülű, tájékozott, zeneelméleti alapismeretekkel bíró zenehallgatóként figyelve mindenképpen. Emiatt nem állíthatunk kevesebbet, mint hogy Loussier zenéje a klasszikus európai zenekultúrán nevelkedett, művelt nyugati embertípus nemes játékainak remek példája.

Szabó Dániel: Nem aggódik, boldog
Bobby McFerrin, SYMA-csarnok, augusztus 22.

Bobby a jazz, az R&B és a klasszikus zeneirodalom számos slágerét végigénekelte, ezt ágyazta körbe néhány autentikus afro dallal, spirituáléval. Utóbbiakból egy egész estet is végig tudtam volna hallgatni. Az előbbiekre azt mondhatnám, ha pályáznék az elvetemült kritikus címére, hogy Bobby rendkívül tehetséges, de nem egyszer hatásvadász. Számomra azonban nem ez a kiindulópont, ugyanis nála sokkal fontosabb a hogyan a mit-nél. A titok a koncert végére tárult fel teljes egészében: mintegy mellékesen hagyta abba az előadást, hiányoztak „Az utolsó darab előtt engedjék meg..."-jellegű konferansz-fordulatok, Bobby egész egyszerűen elköszönt tőlünk és elegánsan kisétált a végén. Ez az informális viszony a ráadásokban is érvényesült. Nem a jól felépített, hatásos műsor volt a cél, hanem sokkal inkább az együttlét, ezúttal velünk, magyarokkal. Személyes megítélésem szerint Bobbynál szinte szakrális szintre emelkedik a zenélés közösségi jellege: nemcsak közölni szeretne, de kapni is, éppen tőlünk. Nemcsak megénekelteti a közönséget, de ő is inspirálódik általunk.

 

Bori Viktor Chick Coreáról (Jazzfigyelő)
Chick Corea Freedom Band, Veszprémi Ünnepi Játékok, július 29

 „Ha jobban végiggondolom, legfőképpen azért a különleges képességéért tartottam mindig is elsőszámú példaképemnek Chick Coreát, ahogy a zenét egészében kontrolálja bármelyik projektjét is nézzük és Veszprémben a Freedom Bandben nem ez történt, ami igen meglepett, viszont ő láthatóan rendkívül felszabadult volt és egyáltalán nem bánta ezt. Szinte kívülállóként hallgatta látható élvezettel McBride egyszemélyes bőgőprodukcióját vagy a nagy „kisöreg" dobshow-ját."

Matisz László: A jazz sztár
Pat Metheny Group, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 30

Kisvártatva azonban a Group mozdította ki az előadást az addigi kissé álmosító kulisszazenei hangulatból; előbb a basszusgitáros-bőgős Steve Rodby invenciózus szólója, majd egyre gyakrabban a rendkívül muzikális Lyle Mays remek billentyűjátéka által. (Bár akadnak olyan jazzkedvelők is, akik szinte rosszul vannak attól a szintetikus hangfüggönytől, amit akkord-kíséret gyanánt szintetizátorral játszanak a szólista mögé.) Idővel Metheny is magára talált, és mind a négy ismert gitárját használva egyre inkább hozta a tőle joggal elvárható varázslást. Nem csekély mértékben köszönhető ez a nagyon hálás és inspiratív budapesti közönségnek.
A zene a továbbiakban sem lett sokkal cizelláltabb, a könnyed hangvétel bizonyára koncepció volt egy nyári turnén, és alapvetően nem is tükröződött belőle több, mint a világ boldogabbik felének hol felhőtlen, hol romantikusan lírai életérzése. A közönség által érthető módon vágyott, talán irigyelt és csodált világ ez, amit a Pat Metheny Group valóban testközelbe hozott aznap este.

  

Németh G. István: Herczku Ágnes Bartók népdalfeldolgozásai
VII. Magyar Táncfesztiválon, Győr, június 28

Nos, Herczku Ágnes ennél úgyszólván egy lépéssel tovább ment: nála Bartók népdalfeldolgozásai a zene, szöveg és tánc ősi egységén nyugvó zenei-drámai folyamattá forrnak össze. Műfajelméleti fejtegetések helyett szabadjon megjegyeznem: Bartók maga enciklopédikus szellemben, valamennyi népzenei stílus-réget, a szöveget illetően pedig az összes léthelyzetet (mondhatnám úgy is: átmeneti rítust) felvonultatva állította össze dal-sorozatait. Mivel azonban a dalok kiválasztását és sorrend meghatározását az előadóra bízta, az interpretáció a műsor-összeállításnál kezdődik és az előadó beleérző képességének, egyéni invenciójának határáig terjed. Szerencsés esetben az előadó egy Herczku Ágnes-kaliberű, nem mindennapi kísérletező-kedvvel megáldott művész, akihez az estet rendezőként jegyző Silló Sándor csatlakozik.

Matisz László: Négy alázatos főnök
Gwilym Simcock-Mike Walker-Steve Swallow-Adam Nussbaum, Müpa, június 5.

Kevés jazzkoncerten érződik ilyen tisztán az összes színpadon lévő muzsikus egyéni karaktere, szinte „portréja" (pedig ez utóbbi is a műfaj hagyományos értékének számító jelenség lenne). Jó dolog, amikor ennyire egyértelmű, hogy a dobos finom, pontos, dinamikus és érzékeny, a basszusgitáros letisztultan elegáns, muzikális és alázatos. És nem kevésbé jókat mondhatunk a virtuóz, helyenként a blues, vagy a progresszív rock finomságait is fel-felvillantó gitárosról, és a csillogó hangzásokkal, érzékien zongorázó zenekarvezetőről sem.
A kvartett egyébként a zenekari tagok saját, harmónia-gazdag kompozícióit játszotta, koncentráltan, kitűnő improvizációkkal. A produkció összességében talán nem volt okozott revelációt, nem feszegette a spirituális magasságok kapuit, de szinte minden olyan zenei elemet megidézett, ami az elmúlt ötven évben számított a jazz, vagy jazzközeli műfajokat illetően; a kifinomult, balladisztikus harmóniafűzésektől, a felszabadult örömzenéig.
Vagyis erősítette a reményt, hogy a jazz még messze van attól, hogy múzeumi műfajként kezeljük.

Máté J György: Kozmosz és mítosz
Sun Ra Arkestra under the Direction of Marshall Allen, A38, április 11.

Marshall Allen egy tizenkét fős Arkestrával lépett az A38-as hajó színpadára. A hagyományos „Arkestra-jelmezekben", vagyis csillogó lebernyegekben és fejfedőkben játszó, vagyis egy futurisztikus, a jövőből visszatért „primitív" törzs tagjainak küllemét idéző zenekar már az első pillanatokban világossá tette: előadásában és repertoárjában hű akar maradni a névadó szelleméhez. Allen csapatában a szaxofonosok alkotják a frontvonalat, majd a rézfúvósok, végül a ritmusszekció vonala következik. A mintegy két és fél órás műsor számtalan lehetőséget adott a hallgatónak arra, hogy külön-külön szemügyre vegye a multiinstrumentalista (a legtöbben congákon és más kézidobokon is kísérnek) zenekartagok tevékenységét. Túlzás nélkül állítható, hogy az Arkestrának egyetlen gyenge pontja sincs.

Felejthetetlen kagylózás (Zipernovszky Kornél)
Jim Hall Trió, Trafó, április 8

A Jim Hall koncert kapcsán Juhász Gábornak az jutott eszébe, hogy sokat beszélnek a megemelkedett ingerküszöbről, pedig ő azt vette észre magán, hogy egyre alacsonyabb az ingerküszöbe, egyre hamarabb lesz ingerült. A harsányság olyan talmi dolog, amit agresszív kereskedelmi célokból használnak. A művészetről Juhász úgy gondolja, hogy hatnia kell, mégpedig erősen, megrázóan, de semmiképp sem a reklámok harsányságával. Erre a felismerésére volt tökéletes válasz és igazolás ez a koncert. Jim Hall triója olyan halkan játszott, hogy a harmadik sorban is hegyezni kellett mindenkinek a fülét, de érdemes volt pisszenés nélkül végigülni.

Réz György: Kennedyről Bach és Ellington ürügyén
Nigel Kennedy Plays Bach and Ellington, Müpa, március 26.

A siker mégis kirobbanó volt, mert Nigel már az első percekben rögtönzött stand up comedy-jával kilóra megvette a közönséget. Pontosan tudta, hogy nemzetközi környezetben nagyon kevés közös témáról lehet poént gyártani, így maradtak a filmsztárok és a sport. A MüPa színpadán valószínűleg először hangzott el Bruce Willis és Michael Schumacher neve, innen már nem lehetett veszteni. Ráadásul az első két darab után a hangosítás is összeállt és Bach is kibékült a dzsessz hangszerekkel. Amúgy sem lehet haragudni valakire, aki ennyire élvezi, amit csinál. Reméljük, a BTF szervezői nem fizettek Kennedynek, mert akkor átverték őket. Ez az ember akkor is hegedülne, ha ingyen kellene fellépnie, hatalmas szenvedéllyel játszik, amikor zenélni kezd, eltűnik a hideg profizmus, és ezt értékeli a közönség is.

Máté J. Görgy: Transzhiány
Anouar Brahem, valamint Archie Shepp és a Dar Gnawa, Müpa, március 4

Amíg kvartettben játszott (két és fél számot), a hallgató önmagáról s a világról megfeledkezve gyönyörködött az eseményben. A változás akkor következett be, amikor Shepp a koncertjein rendszeresen játszott Mama Rose intrója után színpadra hívta a négytagú afrikai Dar Gnawa - "Gnawa ház" - elnevezésű csoportot. A zenekar élén Abdellah „Boulkhair" El Gourd áll, aki egy afrikai húros hangszeren (guimbri) játszik és énekel. Három társa ritmikus tánccal és csörgő hangot adó vaslapok összeütögetésével kíséri. A marokkói muzsikusok hagyományosan a zenével való gyógyítás mesterei. Nevezetesek zenei tisztító szertartásaik. Zenéjük azonban nem tekinthető tisztán arabnak, hiszen első képviselőik a 16. század elején rabszolgaként kerültek Maliból és Guineából északra.

Matisz László: Lajkó duóban: csak zene
Lajkó Félix és Brasnyó Antal koncertje, Müpa, február 2

De mielőtt bárki valami borzasztó lilaságra gondolna, sietve jelzem, hogy a zene a legegyszerűbb dolgokról sem banálisan szól. És hát ezen a ponton kerülhetünk közel Félix zenéjéhez... Vagyis, ha ráismerünk, hogy ez a zene a boldogságkeresés öröméről szól, s mint olyan, nagyon érzéki, és természetes módón dolgozik az érzelmekre. Szilajság, szenvedély és szabadság a közege, és így főleg érzelmi reakciót vált ki a fogékony lelkekből, melyről egyszerű eldönteni a szeretem, vagy nem szeretem kérdést. Szeretni jobb - általában. Vagyis így érthető, hogy miért ilyen egyértelmű a közönség viszonyulása; de lássuk be, nem csupán Lajkó zenéjéhez, hanem a színpadon álló, kortalan hatású, családfőként is örök fiú benyomását keltő ember iránt is...

Szabó Bálint: Az egocentrum körüljárása
Szirtes Edina Mókus szerzői estje, Müpa, január 22

Innentől kezdve tulajdonképpen egy sokkal intimebb és személyesebb világ tárult fel előttünk, mint az est első felében: belekóstolhattunk Mókus legutóbbi TessékLássék című albumának sajátos ízvilágába, melyben a magyar, a balkáni és a roma hagyomány egészen unikális módon keveredett (helyenként afrikai és egyéb világzenével fűszerezve). Elhangzott a Szabó Balázzsal közösen írt Arabella viszontagságai és a Fázik a szívben az aranyág,  majd József Attila megzenésített verse, az Egyedül. A koncert legszívhezszólóbb perceit élhettük át, amikor a Nem tudja azt senki című népdalfeldolgozást játszották el, melyben a magyar és a roma zene egymásba karolva táncolt, és így tett a színpadon egy magyar népi ruhába öltöztetett pár is, akik megállás nélkül ropták, függetlenül attól, hogy éppen roma, balkáni vagy magyar zene szólt. De hasonló érdekességként említhetjük Sárik Péter és a Fabula Rasa nélkülözhetetlen énekese, Balogh Guszti fájdalmas duóját, melyben Sárik zongorajátékával érdekes cimbalomszerű kíséretet hozott.

Melyik volt Ön szerint 2010 legjobb jazz/világzenei koncertje? Szavazzon!