Erzsébet

Grencsó István: "Nem preferálom az ipari jazzt."

2011.02.04. 10:10

Programkereső

Alig pár hét telt el 2011-ből és máris itt gurul az év egyik potenciális hazai jazzalbuma, a februárban megjelenő Local Time. A szakma vérbeli veterán különutasa, Grencsó István és aktuális csapata, a Grencsó Open Kollektíva jegyzi, újfent az amerikai költő-szaxofonos Lewis Jordannel kiegészülve.

Grencsó István
Grencsó István

- A BMC évek óta ereszt össze egymást sokszor alig ismerő, de kellőképp kreatív külföldi és hazai jazzmuzsikusokat, általában egyetlen nagylemez és hozzá kapcsolódó koncertek erejéig. 2008 végén Szőttes fekete-fehéren címmel nektek is jelent meg közös albumotok Lewis Jordannel. Ezúttal azonban lett folytatás. Ennyire egymásra találtatok?

- Esetünk annyiban más, hogy mi a kilencvenes évek vége óta ismerjük egymást. Hartyándi Jenő, a Mediawave vezetője hozott össze bennünket, Rábapatonán adtunk közös koncertet, elég hasonló a habitusunk, a zenei gondolkodásunk, így hamar egymásra találtunk. Lewis felesége magyar, s bár kinn élnek San Franciscóban, két-három évente hazajárnak rokonlátogatóba. Így futottunk össze 2008 nyarán a Múzeumok éjszakáján, mindketten fellelkesedtünk a találkozástól, s mivel pár napig még maradt, zenéltünk is. Ezt követően vetettem fel Jenőnek, mi lenne, ha megint elhívná a Mediawave-re. Ő meg beajánlotta a projektet a BMC-nek. Így született az előző lemez, melynek hallatán a kiadó felvetette, készíthetünk másodikat is. Tavaly szeptemberben rögzítettük a Local Time-ot.

- Az előző album bemutatóján, a Trafóban eléggé indiszponáltak voltatok, a koncerten gyakorta hiányoltam az egészséges együtt lélegzést, a kellő közös rezgést. Ami viszont mindkét lemezen, de különösképp a mostanin, nagyon megvan. Mi történt?

- Lewis közvetlenül a koncert előtt érkezett, amúgy is fáradt volt, ehhez jött az időeltolódás. Nem volt túl erős koncert, minket is elbizonytalanított. Aztán stúdióba vonultunk, és az ott történtek mindent feledtettek. Én is úgy érzem, a felvételek alatt nagyon együtt mentek a dolgok. Döntően a szerzeményeimet rögzítettük, hiába kértem Lewistól több kompozíciót, végül egyet hozott. A kottákat előzetesen elküldtem neki, így voltak támpontjai. Alapvetően nem túlkomponált, szabad zene a miénk, belekezdünk, nyomjuk, és persze koncentrált figyelem egymásra, az improvizáció kínálta zenei lehetőségekre. Két és fél nap alatt kész lettünk a felvételekkel.

- Úgy tudom, hogy közvetlenül a felvételek után, amolyan ráadásként vagy levezetésként - bekapcsolt magnó mellett - bő egy órát kollektíven improvizáltatok. Ezt is szeretnéd megjelentetni?

 - Régi elképzelésem ez a munkamódszer. Amikor 2006-ban a Zum Zoo-t készítettük, ugyanezt csináltuk, csak akkor fél óra után leállítottam, mert úgy éreztem, nem működik. Hetekig vissza sem hallgattam. Aztán, amikor igen, téptem a hajam. Hogy miért kellett leállítanom, amikor nagyon jó lett. Az alig fél órás anyagot Four Open Ballads címmel a Zum Zoo-val párhuzamosan magánkiadásban kihoztuk, koncerteken árultuk. Most megint nekiszaladtunk. Amikor befejeztük a hivatalos lemezfelvételt, ittunk egy kávét, kiszellőztettük a fejünket, visszamentünk, lenyomtuk a felvétel gombot és improvizáltunk. Gyakorlatilag úgy jó, ahogy van, miként utána beszéltünk róla, megírni sem lehetett volna jobban. Ötvennyolc perc, jelenleg keresek hozzá kiadót. Tudod, sokan értenek, kijelentenek, írnak a dolgokról, ámbár, fogalmuk sincs, mi történik. Majd meglátjuk.

- A CD hanghordozóként gyakorlatilag halott. Művészeti formaként azonban időtálló. Te miként látod?

- Nagyjából hasonlóan. Fontos, hogy ami friss, azt időnként rögzítsük. Ha másért nem, dokumentumnak, hogy mi történt a felszín alatt, hogy mikor hol tartottunk. Ehhez a nagylemez, a maga negyven-ötven-hatvan perces terjedelmével az egyik legalkalmasabb forma. Még ha valóban hanghordozóként egyre inkább jelentőségét veszti. De nekem változatlan örömet okoz, ha CD-n publikálhatom az anyagainkat. Főleg úgy, hogy köztudottan nem kötök kompromisszumokat, nem preferálom az ipari jazzt. Ezért külön méltányolom, hogy a BMC se a zenébe, se a koncepcióba nem szólt bele. Pedig vannak benne merészebb megoldások.

- Jársz koncertre? Hallgatsz lemezeket?

- Koncertekre egyre ritkábban. Túl sokszor csalódtam. Túl sokszor érzem úgy, hogy jobb lett volna otthon maradni. Inkább albumokról próbálok tájékozódni. Főként az avantgárd európaiak érdekelnek, mint a svéd Mats Gustafsson, a holland Ab Bars vagy a szintén holland Tobias Delius. Kortárs amerikaiakat egyre kevésbé hallgatok. Ahogy magyarokat is ritkán. Az egyik ismerősöm nemrég tizenöt friss hazai kiadvánnyal lepett meg. Gondoltam, na, végre lesz a szakmáról valamiféle keresztmetszetem. Egymás után tettem fel a lemezeket. S valójában egyiket sem tudtam végighallgatni. Persze akadtak köztük szépek, de számomra izgalmasak nem. Nyilván bennem van a hiba. Én nem azért hallgatok zenét, hogy teljen az idő meg hogy szórakoztassam magam, hanem inspirációt, pozitív erőt keresek, többek között.

- A fiatalok? Tőlük sem kapsz impulzusokat?

- Ritkán. De azért előfordul. Mindenekelőtt Hock Ernőt említeném, aki szerepel a lemezen és Miklós Szilvesztert, aki jó ideje a Kollektíva tagja. Épp a múltkor beszélgettem egyik ismerősömmel arról, olyan zenei műhelyt, muzsikusi közösséget kellene létrehozni, amely folyamatosan éltetné ezt a fajta szabad zenét, zenei gondolkodást. Olyat, amilyet anno Szabados György próbált létrehozni a Makuzzal. A fiatalok közül sokan érdeklődnek, sokan nyitottak. S ha egyesítenénk az erőinket, a kreativitásunkat, a kapcsolatrendszerünket, talán nem csak az ipari improvizátorok osztanák az észt.

Szerzőnk cikkeinek gyűjteménye: www.jbsz.hu