István, Vajk

Dave Brubecktől John Zornig

2011.06.04. 10:00

Programkereső

A jazzeseményeken gyakran felbukkanó fotós, Sánta István Csaba gondolt egyet, és megnézte, milyen a jazzélet New York-ban. Beszámolóját a Fidelio teheti közzé. Kétrészes GALÉRIÁVAL

A Föld egy adott szegletén az embernek lehetősége van, hogy bármikor minőségi jazz zenét hallgathasson, az óriási kínálatból kedvére válogatva. New York City különböző, híres jazzklubjaiban a jazzvilág nagyjai lépnek fel nap mint nap. Nincs még egy hely, ahol ilyen mértékben koncentrálódna a műfajt képviselők száma.
Az ötlet, hogy Dave Brubecket élőben láthassuk és halhassuk, minket is iderepített  az öcsémmel, de az ötletből több hetes koncertsorozat lett. Március 30-án éppen hogy megérkeztünk New Yorkba, és elfoglaltuk a szálláshelyünket, máris rohannunk kellett, hogy odaérjünk a New York-i Állami Színházban megrendezett John Zorn Masada Marathon bő három órás koncertjére. Itt kezdődött számunkra a szűk három hetes jazz maraton.

Az utazást megelőző kevés alvás miatt és mivelhogy a nap 24 + 6 órából állt (az időeltolódás miatt), kissé fáradtan ültünk be a több mint két és félezer férőhelyes, de teltházas terembe. A zenészek viszont gondoskodtak arról, hogy véletlenül se aludjunk bele a koncertbe. Ez a különleges maratoni hangverseny 12 különböző felállásban vonultatta fel a zenészeket, melyekből csak párat sorolok fel: a Masada Quartet (John Zorn, Dave Douglas, Greg Cohen, Joey Baron), a Medeski, Martin and Dunn (John Medeski, Billy Martin, Trevor Dunn), a Masada String Trio (Mark Feldman, Eric Friedlander, Greg Cohen) és az Electric Masada (John Zorn, Marc Ribot, Jamie Saft, Trevor Dunn, Kenny Wollesen, Joey Baron, Cyro Baptista, Ikue Mori, illetve Mike Patton mint vendég). A skála tehát igen széles és színes volt. John Zorn egyébként a jazztől a hardcore-ig punk, rock, klezmer és rock zenét is játszik. Szépen felépített kompozíciókat hallhattunk végig, a lebegést jól ellensúlyozták a fajsúlyosabb részek. Viszont elszabadult a pokol, amikor az utolsóként fellépő Electric Masada zenészeiből előtört a skizofrén depresszió. Az előttünk ülő két idősebb hölgy ugyan nem menekült ki a teremből, de a fülüket mindaddig bedugták, míg véget nem ért a hardcore-os hangzavar.
Április 2-án a híres Birdland Jazz Clubban Kevin Eubanks lépett fel kvartettjével a következő felállásban: Kevin Eubanks (gitár), Marvin "Smitty" Smith (dob), Bill Pierce (szaxofon) és  Rene Camacho (nagybőgő). Eubanks klasszikus gitárján gördülékeny játékával szépen vitte magával zenésztársait. Bill Pierce - akiről tudható, hogy Bacsó Kristóf egyik tanára volt a bostoni Berklee College of Music-on - fergeteges szólóiból nagy energiák szabadultak fel.
Másnap a Jazz Standard-ben az SF Jazz Collective nyolc kiváló fiatal zenésze, köztük Kevin Eubanks bátyja, Robin Eubanks szórakoztatták a közönséget. Bár külön-külön mind nagyszerű játékosok, közös játékukban nem éreztem az átütő erőt, azt a szikrát, ami izgalmassá tette volna a produkciót. Viszont az este második felében, amikor átmentünk a The Kitano-ba, felejthetetlen élményben volt részünk. A legendás 82 éves Barry Harris Peter Washington és Kenny Washington kiséretében játszott.

Barry Harris játékát leginkább Bud Powelléhoz hasonlítják. Ő egyike a klasszikus jazz élő legendáinak. Idős kora ellenére tele van energiával, sugárzik belőle a jókedv, a koncert alatt a közönséget is bevonta a játékba.
A nagy meglepetést számomra az általam eddig nem ismert Johnny O'neal okozta. Nem csak a zsenialitása, ahogyan zongorán játszott a Smalls Jazz klubban, hanem az egész személyisége, kisugárzása is magával ragadott. Eddig Chick Corea volt a kedvenc zongoristám, de most már Johnny O'neal is ott van mellette. Kíváncsian rákérdeztem a koncert után, hogy neki ki a kedvenc zongoristája, amire azt felelte, hogy sok van, de Oscar Petersont és Art Tatum-ot különösen kiemelte. Talán az sem véletlen, hogy a „Ray" című filmben őt kérték fel, hogy Art Tatum szerepét játssza, hiszen egyesek szerint ő napjaink Art Tatum-ja. Az éjszaka kezdődő koncert hajnalig tartott és a végén már jam session lett belőle, örömünkre néhány szám erejéig Roy Hargrove is beugrott. Johnny O'neal-t megelőzően a kiváló szaxofonos, David Schnitter szolgáltatta a zenét.

Következő nap Johnny O'neal  a Zinc Bar-ban lépett fel, természetesen ezt sem hagytuk ki. Egyszemélyes zenekarával lenyűgöző koncertet adott, a Saving all my love for you  című darab egy különleges változatát is hallhattuk tőle.

Következő állomásunk a BB King Blues Klub volt. Lee Ritenour kicsit popos, kicsit rockos játékával kellemes hangulatot varázsolt a közönségnek. A ráadásban Bob Marley Get Up, Stand Up-ját játszották nem egészen szokványos változatban.
New York legelegánsabb jazzklubja a Lincoln Centerben lévő Dizzy's Club Coca Cola. A színpad az ablakok elé van helyezve, így a fellépő zenészek mögött ott pompázik a fénnyel elárasztott éjszakai város. Ehhez a képhez a zenei aláfestést a Vista All Stars-tól kaptuk a legendás Huston Personnal.  A további zenészek: Ken Peplowski, Dee Daniels, Shelly Berg, David Finck, Ernie Adams és Wycliffe Gordon voltak. Bár úgy éreztem, Dee Daniels túlságosan előtérbe került, ebben a felállásban nekem elég lett volna egy-két szám a vokálból, de összességében remek játékot hallhattunk. Az előre jól megszervezett programunkból sajnos kimaradt a betegség miatt lemondott, a Blue Note-ba szervezett Toots Thielemans koncert.

Április 8-án viszont nagy napnak néztünk elébe. A New Yorktól körülbelül 350 kilométerre fekvő State Collegebe utaztunk, hogy egy nem mindennapos koncerten vegyünk részt, amely így volt meghirdetve: „Egy színpad, két legenda". A kilencvenegyedik éveiben járó Dave Brubeck és nemsokára 76-ik életévét betöltő Ramsey Lewis léptek fel a 2500 férőhelyes Pennsylvania Állami Egyetem Eisenhower auditóriumában, természetesen telt ház előtt.

Egyetemi városról lévén szó azt lehetett volna remélni, hogy sok fiatal eljön erre a nagy eseményre, de leginkább a középkorúak voltak jelen. A bejáratnál egy idősebb úr kérdezte ismerősét: ma egy fantasztikus esténk lesz, igaz? A választ nemsokára megkaptuk, az idős úr nem tévedett, aki ide eljött, olyan élménnyel távozott, amit ezután örökké megmarad.
Dave Brubeck szűk egy órás koncertet adott quartettjével. Tiszteletre méltó és csodálatos, hogy idős kora ellenére ekkora energiával és lendülettel tud a közönségnek zenei örömet szerezni. A nagy sláger, a Take Five is elhangzott, amit lassan vezettek fel. A koncert végén maga Dave Brubeck konferálta fel Ramsey Lewist. A felfelé ívelő hangulatot egyre csak fokozták, s a koncertnek akkor lett vége, amikor az a legmagasabb pontján volt.
Visszatérve New Yorkba a jazz egyik nehézsúlyú tenorszaxofonosa, George Coleman és régi zenésztársa, Harold Mabern a Smoke Jazz Klubban, Harlem szívében ontották magukból a zenét, majd Johnny O'neal hajnalig ütötte a zongora billentyűit.
A Miles Cafét kissé nehezen lehet megtalálni és inkább próbateremre emlékeztet, mintsem egy jazz klubra, amit még az is erősített, hogy a Ralph Peterson koncerten hatan voltunk összesen, viszont az összes közül talán ez a legolcsóbb.
Ha valaki a nagyoktól szeretne tanulni, egy jó lehetőség a Jazz Gallery-ben kínálkozik. Többek közt Steve Coleman tart itt rendszeresen nyílt workshopot fiatal, kezdő zenészeknek. A Zinc Barba visszatérve a sokoldalú Eddie Allen trombitás, zeneszerző zenéjét hallhattuk. A There is no greater Love című standarddel kezdtek, és a Hulló falevelekkel zárták a koncertet. Számomra továbbra is a cseh Jiri Stivin őszi levelei a legszínesebbek.
A Village Vanguard szokatlan, háromszög alaprajzú terme a színpadnál csúcsosodik, ez az egyik leghangulatosabb New York-i jazz klub. Martial Solal algériai származású zongorista, a franciák büszkesége (aki Szabó Dánielt ajánlotta annak lemezén meleg szavakkal), Francois Moutin bőgőssel adott duó koncertet, nem is hiányzott más hangszer a színpadról. Solal virtuóz játékával annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy kétszer is visszatapsolták.
Utolsó állomásunk az Iridium Jazz klub volt. Wallace Roney, Miles Davis követőjének szextettjével az egyik legmaradandóbb élményt nyújtotta számunkra. A hat, többnyire fiatal, energikus zenész kitett magáért, külön-külön és együtt is nagyot alkottak. Wallace Roney-nak úgy látszik sikerült mestere szellemét átvennie, és remélhetőleg lesz is kinek továbbadnia. Másnap újra elmentünk, hogy megduplázzuk az élményt. Összességében a New Yorkban töltött idő intenzív zenei feltöltődést jelentett számunkra, a város kimeríthetetlen zenei kínálata minden várakozásunkat felülmúlta.