Erzsébet

Lélekképek Csík módra

2011.11.13. 07:22

Programkereső

Lassan negyedszázada léteznek, de csak az utóbbi öt-hat évben váltak országos ismertségű koncertzenekarrá. Főként annak köszönhetően, ahogy kezdeti autentikus népzenei világukba szépen és ízlésesen beintegrálták a kortárs rockzenét. Előadásukban a Quimby-féle Most múlik pontosan a világháló leghallgatottabb magyar dala, e karakterek lepötyögéséig több mint hét és fél millió alkalommal kattintottak rá.

Csík Zenekar
Csík Zenekar

Legújabb, november elején a Fonó Budai Zeneházban zúgó teltház előtt bemutatott Lélekképek című nagylemezükön a tendencia tovább folytatódik. A Csík Zenekar, úgy tűnik, menthetetlenül befutott. Interjú Csík Jánossal és Szabó Attilával. Bónuszként pedig megszólal az új album négy vendégművésze, Lovasi András, Pál István Szalonna, Kiss Tibor és Ferenczi György.

Csík János: "A nyitásnak közösségteremtő ereje lett"

Csík Zenekar
Csík Zenekar

Csík János: Szerencsésen egybecsengett az elképzeléseimmel. Sokszor elgondolkodtam azon, miként lehetne elérni, hogy mások is átélhessék azt a fajta élményt, amit a táncházakban meg a táncegyüttesekkel való együttutazások, együttmuzsikálások során tapasztaltunk. Olyanok, akiknek se alkalma, se affinitása nincs eljutnia egy táncházba. Először a 2001-es, A kor falára című lemezünknél tettem kísérletet arra, hogy kilépjünk a szűk értelemben vett táncházi világból. Amikor az album címét is adó magyarpalatkai lassú cigány táncot autentikus és szvinges stílusban is eljátsszottuk, nagy sikert aratott, pedig tartottam attól, hogy a népzenészek kitekerik a nyakunkat. Amikor pedig évekkel később Attila felvetette, hogy mit szólnánk, ha Kispál-dalokat is előadnánk, boldogan bólintottam.

- Hallgatsz amúgy rockzenét?

- Amennyi a rádióból elér hozzám. Persze, tinédzserkoromban sokat hallgattam, főként keményebb rockot, Piramist, Beatricét, Hobot, hisz én is városi fiatal voltam. Aztán a népzene teljesen magába szippantott, a nyolcvanas évek végétől másra alig figyeltem. De örülök ezeknek az alternatív rockdaloknak. Ráadásul azzal, hogy Lovasi és Attila együtt dolgozott, mindkét oldalról van hozzáértő. Tartottam persze tőle, hogy a Petőfi Csarnokban miként fogad minket a kétezerötszáz Kispál-rajongó, ezért elhívtam egyik táncos barátom, hogy igazi virtuóz kalotaszegi legényest ropjon, mi meg tettük alá ugyanezt zeneileg. Teljes döbbenet ülte meg a nézőteret, de nem fogadták ellenségesen. Amikor pedig megszólaltak az általuk ismert dalok, vették a lapot. Emlékszem, amikor befejeztük, pár másodperc döbbent csend volt. Aztán kitört az ováció.

- Egyértelmű volt akkor számodra, hogy ez a három feldolgozás nemcsak alkalmi geg, hanem hosszabb távon is új irányt hozhat a zenekar életében?

- Akkor ezen nem gondolkodtam, de a dalok később bekerültek a zenekar repertoárjába. Azok a fiatalok pedig ott rádöbbentek, hogy létezik a rockon kívül másfajta jó zene is. A kíváncsiság sokakat elhozott hozzánk, és ennek a nyitásnak egyfajta közösségteremtő ereje lett, ami engem is meglepett. Mindenki meghallgatta a másikét, idővel pedig együtt buliztak a két stílus hívei. S évekkel később ezt már nem érezte cikinek egyik oldal sem. A dalötletek döntő részét Attila hozza ugyan, de abszolút együtt dolgozzuk ki, mondhatni, egymás gondolatait építjük. Ezért tud annyira egységes és közös lenni. De az új albumra a cimbalmosunk hozta Beethoven Holdfény szonátáját, ami idővel átmegy kalotaszegi hajnaliba. Az Ez a vonat elindulban pedig Ferenczi György szájharmonikázik. Egyikünk ehhez ért jobban, a másikunk ahhoz, így tudjuk egészségesen kiegészíteni egymás gondolatait.

- Nem félsz attól, hogy idővel mértéket vesztetek és átestek a ló másik oldalára?

- Valóban megvan az esélye annak, hogy olyanná váljunk, mint a Ghymes, akik szintén autentikus folkból indultak és ma teljesen más vonalon mozognak. Mi is ráléptünk egyfajta útra, ami tényleg az arányokon múlik. Hogy bármilyen műfajhoz nyúl hozzá az ember, azt tényleg a legjobb minőségben tegye. Legyen az egy Presser-nóta, egy Quimby-dal vagy egy kalotaszegi hajnali.

- Egykor rendszeresen tartottatok táncházat, az elmúlt években azonban menthetetlenül átalakultatok koncertzenekarrá. Nem sajnálod?

- Dehogynem. A nemrég véget ért erdélyi turnénk során Kolozsváron várták is, hogy este menjünk táncházba muzsikálni. De a koncert is sokáig elhúzódott, el is fáradtunk, így végül nem mentünk. Ráadásul azzal, hogy ennyit koncertezünk, óhatatlanul kopik az a fajta zenetudás, nincs már benne annyira az ujjainkban. Bár pár hónapnyi próbával azért visszahozható lenne, hogy újra tudjunk játszani táncrendeket, erre viszont mostanság se mód, se akarat. Amúgy is ott a rengeteg fiatal, akik kiválóan csinálják. Lehet, jobb is így, mindenki teszi a maga dolgát. Ők a táncházat, mi a koncerteket.

Szabó Attila: "Igyekszünk megőrizni az arányokat"

Csík Zenekar
Csík Zenekar

Szabó Attila: Ezen a hozzászóláson magam is sokáig mosolyogtam. Remélem, ugyanez megismétlődik a mostani Quimby-számokkal: a Lélekképen című lemezen két újabb dalukat (Fekete Lamour, Tébolyda) dolgoztuk fel. Ezeket az ötleteket általában én hozom, elkészítem hozzá az alapot, de magát a hangszerelést - és ez roppant fontos - mindig közösen végezzük. Végtelenül szerencsés együttállás ez. A Most múlik pontosan esetében éreztem, Mariannak nagyon feküdne ez a dal. Ráhibáztam.

- A Csík Zenekart mostanság jellemző kettősség benned a kezdetektől megvan: 1996-os csatlakozásod előtt éveket húztál el prímásként az egri hagyományőrző Gajdos együttesben, miközben a Csebokszári Lakótelep nevű, szintén egri bluesegyüttesben pengetted a gitárhúrokat. Mégis tíz évet vártál, mire odaálltál a többiek elé az első Kispál-dalokkal. Ilyen sokáig érlelted őket?

- Dehogy. Az élet így hozta. Az ezredforduló körül összefutottam Lovasi Andrással az egri Egal Klubban, beszélgettünk, és kiderült, a Bandi a hegyről című szólólemezéhez keres folkhegedűst. Olyat, aki képes háromnegyedben játszani. Ajánlottam magamat. Felvettük magnóval az Apa övének csatja című dalát, írtam rá egy szólót, három nappal később feljátszottam a Főnix Stúdióban. Kiderült, tudok gitározni is, így ottragadtam kísérőzenésznek a Kispál és a Borzban. Közben meg Andrással sokat beszélgettünk arról, miért van az, hogy például a szerb fúvósok mindent beintegrálnak a saját zenéjükbe. Nemcsak autentikus szerb folkot nyomnak, hanem popslágereket, filmzenét, mindent. Ugyanezt tapasztaltam a prímás mesteremnél, Csiszár Aladárnál Magyarpéterlakon is, az ottani bálban szintén mindent kellett muzsikálni, autentikus népzenét éppúgy, ahogy keringőt, foxtrottot vagy lambadát. Fura mód ezt a fajta sokszínűséget a városi folkzenekaroknál nem látja az ember.

- S miért éppen azzal a bizonyos három Kispál-dallal (De szeretnék, Ugyanazok, Dal teázáshoz) kezdtétek bővíteni a repertoárt?

- Andrással sokat gondolkodtunk, mit lehetne, aztán meglepetésszerűen meghívta a zenekart a Kispál és a Borz 2005-ös nyárindító PeCsa-bulijára. Plusz gyorsan hozzátette: ha nem akarjuk, hogy megdobáljanak minket a rockerek, dolgozzuk fel három dalukat. Persze, persze, mosolyogtunk hosszasan. Aztán rájöttünk, nem is olyan hülyeség ez. Az akkori Kispál-repertoárból kiválasztottuk ezt a három számot, áthangszereltük és előadtuk. Miközben az agyamban végig ott motoszkált, hogy milyen élményt adott, amikor 1987-ben, tizenkilenc évesen magam is először találkoztam a népzenével.

- Na és milyen élmény adott?

- Hatalmas flasht. Miközben nem értettem, addig hogyhogy nem tudtam róla semmit. Hat éves koromtól zenei általánosba jártam, klasszikus hegedülést tanultam, felvettek a főiskolára énektanár szakra, és mégis tizenkilenc évesen estem be életem első táncházába. Csak álltam és ámultam. Hogy ugyanazon a hegedűn, amilyen nekem is volt, valami elképesztően izgalmas zenét "nyiszatolnak". A klasszikus zenét sosem éreztem a magaménak, ebből azonban hihetetlen földszag és élet áradt. Azonnal tudtam, nekem is ilyen zenét kell játszanom. S amikor 2005-ben András előállt ezzel az elsőre bizarrnak tűnő ötlettel, nekem ez a tizennyolc évvel korábbi flash ugrott be. Hogy próbáljunk mi is ugyanilyen élményt adni az ott összegyűlt és a népzenével vélhetően addig még sosem találkozott fiataloknak. Azonnal vették a lapot, Jani is egyből ráérzett a misszió jellegre. Akkor már tizenéve igyekeztünk a régi vágású parasztzenét népszerűsíteni, de a Csík Zenekar csak a maga szűk körében számított sikeresnek. A Petőfi Csarnokban először nagyon furcsán néztek ránk a Kispál-rajongók. Élénken emlékszem a döbbent arcokra, amikor belekezdtünk a Dal teázáshoz című dalba. Láttam rajtuk, hogy bár ismerősen hangzik, nem tudják igazán hova tenni. Aztán belecsaptunk a De szeretnékbe. Na, azt már együtt énekelték velünk. Működött a dolog. A többi meg jött magától.

- Számomra régóta kérdés, hogy előbb-utóbb nem jártok-e úgy, ahogy a Ghymes. Hogy meddig tudtok a határon innen maradni. Elkerülni, hogy az egész ne menjen át holmi giccsbe vagy vásári mutatványba.

- Igyekszünk megőrizni az arányokat. Sokan felvetik, miért nem játszunk elektromos hangszerekkel. Na, akkor halna meg az egész. Nálunk egyetlen kvázi könnyűzenei hangszer van: az akusztikus gitár. S nagyon fontos, hogy ez így is maradjon. S persze a feldolgozások ne uralják el a műsort. Hisz - és ezt nem győzzük hangsúlyozni - az egészet azért csináltuk, hogy az emberek általa megismerjék az autentikus zenét is. Azt, ami a mi igazi világunk.

   

Lovasi András: "Büszke vagyok rájuk"

- Katalizátora lehettél egy izgalmas projektnek. Hogyan emlékszel a kezdetekre?

Lovasi András: Régen egy cigány muzsikusokból álló folkzenekar mindent játszott a lakodalomban: ha kellett, magyart, ha kellett, románt, ha kellett, klezmert. Meg persze az akkori popzenét, keringőt, filmzenéket, olasz slágereket. A városi folkzenekaroknál ez korábban sosem volt meg. Miközben a másik oldalról működött: az elmúlt évtizedekben sokan játszottak elektronikus vagy modern hangszereken folk motívumokat. A Csík esetében megfordítottuk a dolgot: hogy milyen lenne az, ha a folkos megszólalással játszanának mai dalokat. Ezért 2005 tavaszán adtam Attilának pár Kispál-dalt, amelyekről úgy gondoltam, jól állna nekik. Amelyeknek olyan a harmóniamenete, ami túllép az egyszerű rocksémákon, hálásabb az ő műfajuknak, szépen ki tudják dolgozni az átkötéseket. S azokból hármat megcsináltak az első lemezre. Büszke vagyok rájuk.

Lovasi András
Lovasi András

Tágabb kontextusba helyezve az egészet, kiderült, hogy a különböző tévés tehetségkutató versenyek révén a feldolgozások évtizedét éljük. A tévék egyszerűen olyan mennyiségű jó sztárt termeltek ki, amennyi mennyiségű jó dalt nem lehetett írni. Meg nyilván sokkal hálásabb, ha egy ismert előadóhoz köthető ismert dalt hallgatsz meg egy fiatal tehetségtől. Tulajdonképpen új műfaj született, komoly részét lefedve a mainstream popzenének. S milyen érdekes, hogy a Budapest Bár vagy a Csík Zenekar, ha innen közelítjük, ugyanezt csinálja. Egyrészt népdalokat dolgoz fel, értelmez újra, hangszerel át, másrészt mai vagy tegnapi dalokkal teszi ugyanezt. Mindkét formációmban volt szerencsém látni, hogyan született és hogyan lett mindkettő a maga módján sikeres. S miközben ezeknek a piaci sikereknek mindig megvannak a maga hullámlovasai vagy felkent lovagjai, közben jó látni, hogy a Csík Zenekarban szerencsére működik a mértéktartás és belső kontroll, ami talán megakadályozza, hogy hosszabb távon átcsússzanak arra az oldalra, ahol már vadásszák a hatást.

Pál István Szalonna: "Jani a mérleg nyelve"

Pal Istvan Szalonna
Pal Istvan Szalonna

Pál István Szalonna: Kisgyerekként elképedve ültem a táncházban és hallgattam, miként muzsikál a Csík Zenekar. Lehettem tizennégy, amikor egy fesztiválon együtt játszottunk, és megkérdeztem Janit, beállhatok-e hozzájuk muzsikálni. Beszállhattam. Aztán Budapestre kerültem az Állami Népi Együtteshez, megalapítottam a Szalonna bandát, Janinak pedig volt a balesete. A fiúk mondták, szeretnének segélykoncerteket adni, amit szívesen vállaltam, de meg kellett tanulnom a teljes Csík-repertoárt. Közben rendszeresen látogattam Janit a kórházban, beszélgettünk, és különös barátság alakult ki köztünk. Bármi alkotói válság vagy probléma van, hívjuk egymást, viszünk hegedűt, muzsikálgatunk. Így született ez a lemezindító szám is.

- Autentikus népzenészként miként látod a pályájukat? Eléggé ingoványos mezsgyén haladnak, nem?

- Szerintem addig van létjogosultságuk, ameddig népzenét játszanak. Bárki támadja vagy dicséri őket a feldolgozásokért, hiszek bennük. Látom azokat az embereket - és itt rengeteg emberről beszélek -, akik a Csík Zenekar révén ismerkedtek meg a népzenével és kíváncsiak lettek az autentikus formájára. Jani örökösen a mérleg nyelve. Bármibe nyúlnak, közben figyel rá, hogy ez bizonyos keretek között történjen.

Kiss Tibor: "Először fura volt. Aztán megható."

Kiss Tibor (www.quimby.hu)
Kiss Tibor (www.quimby.hu)

Kiss Tibor: Örülök a sikereiknek. Mutatja, hogy jó, amit csinálnak. Amikor először meghallottam a Most múlik pontosant tőlük, kétségkívül fura volt. Aztán megható. Így vagyok ezzel most is. Az ő eladásukban kicsit más értelmet kaptak ezek a dalok. Más oldalukat, már jellegüket mutatják meg.

- Szívesen hallgatod őket?

- Persze. Korábban is volt valamilyen kapcsolatom a magyar népzenével, de az utóbbi években rajtuk és a holdudvarukon keresztül nyilván sokkal jobban megismertem. Nemrég fel is vetettem Szalonnával príma hajnalikat, amelyet esküvők után levezetésként szoktak muzsikálni. Olyan hidak ezek, amelyeken jó áthaladni. Azzal, hogy mi átmentünk ezzel a dallal a népzene felé, ők meg kicsit nyitottak a poprock felé, kiderül, hogy ez a két műfaj nem is áll olyan messze egymástól. Hasonló hagyományokra épülnek, hasonlóan egyszerű dallamokból, ritmusokból táplálkoznak, emberi érzéseket tükröznek.

- A Csík Zenekar tehát szerinted egyfajta híd-szerepet tölt be?

- Mindenképpen. Mégha ezért sokan kritizálják is őket. De azoknál, akik kellőképpen bátrak és kísérletezők - és ők ilyenek -, ott ez is benne van a pakliban. Miként az is, hogy néha rossz utakra tévedhetnek. De ők ezt azért csinálják, mert szeretik és nem azért, mert sikert akarnak elérni vele.

Ferenczi György: "Rettenetesen felfrissültünk tőle"

- Széki Hobo - hogy is van ez?

Ferenczi György: A városi zenészeknek másfajta adatközlőik vannak. Nekünk az az ember, aki a számunkra autentikus muzsikát úgy játssza, hogy tudjunk a zuhogó esőben az égő fáklyával szaladgálni. Nekem ilyen Halmos Béla és a Hobo Blues Band. Ahogy a népzenészek tudják, melyik faluban miként játsszák a legényest, úgy tudom, hogy a nagyvárosban ki játssza a legjobb bluesokat. És azokból egyet-egyet igenis szeretnék műsorra tűzni a következő években. Szerintem roppant fontos, hogy a Csík Zenekar előad HBB-dalt.

Ferenczi Gyorgy a Lamantin Fesztivalon Foto Jozsa Botond.jpg
Ferenczi Gyorgy a Lamantin Fesztivalon Foto Jozsa Botond.jpg

- Blueszenészként milyen népzenét játszani?

- Egyre jobb. Érződik a RackaJam műsorán is, amelynek közönsége nagyon várja, hogy milyen irányba megyünk tovább. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem ülünk rá az eddigi eredményekre, folytatjuk a zenei körutazást. Zeneileg a lehető legjobbkor jött ez a Csík-fúzió, rettenetesen felfrissültünk tőle. És ez az inspiráció ugyanúgy nem múlik el nyomtalanul, mint ahogy azé sem, amikor Both Mikivel játszottunk kalotaszegi táncrendet, persze teljesen máshogyan, iszonyat jól, hatnyolcad funkban.

- Hogyan látod a Csík Zenekar szerepét a mai világban?

- A Muzsikás óta az egyetlen folkzenekar, amely úgy tud népzenét játszani, hogy közben a nagyközönséghez szól. S a koncertjük után az emberek nagy része azt mondja: ja, ez a magyar népzene? Hát ez marha jó! És ez hatalmas eredmény. Pedig nagyon sok nagyszerű népzenész barátom van, mégis Csík János és csapata az, amelyik el tudja fogadtatni az emberekkel a saját zenei kultúrájukat.

Csík Zenekar
Csík Zenekar

A szerző cikkgyűjteménye: http://www.jbsz.hu/