Cecília

Sir Paul és a hátsótsókok

2012.02.04. 20:36

Programkereső

Heti jegyzetében Amerikából jelentkező kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. Paul McCartney vadonatúj, Kisses on the Bottom című sztenderd- lemeze hagyományosan édes nedűt csepegtet, csak belekerült egy pötty ízlésficam – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL.

McCartney már a Gershwin-díj alkalmából, sőt azt megelőzően is sokat emlegetette szintén zenész édesapjának rajongását a klasszikus örökzöld repertoár iránt. Viszont a Great American Songbook dalainak választásával (csak két saját számot vett fel a február 7-én megjelenő új albumra) előadóként másképp kerül szembe azzal kérdéssel, hogy korszerű, bátor, kreatív, igényes vagy "csak" tetszetős formában adja elő ezeket. Nyílván már az is értékválasztás volt részéről, hogy erre a lemezre az ízléses, színvonalas, de az utóbbi időben inkább kockázatmentes jazzlemezek főigazgatóját, Tommy LiPumát kérte fel producernek. Vele az utóbbi évek legfehérebb jazz előadóját, Diana Krall szupersztárt is behozta a produkcióba.

Paul McCartney - Kisses on the Bottom borítókép
Paul McCartney - Kisses on the Bottom borítókép

Az anyag túlnyomó részét Irving Berlin, Harold Arlen, Frank Loesser és mások régi slágerei adják, amire Sir Paul ­- ma már ­- úgy  gondol vissza, hogy Lennon édesanyjának, és az ő tánczenész apjának kedvencei akkor is ott voltak a hátsó kisagyukban, amikor hisztérikus sikert kiváltó "rock and roll" slágereiket írták. Ezekre, így emlékszik most, szöveges vagy zenei utalásokat tettek, amikor saját dalaikat szerezték.

A régi generációk kedvencei 2012-ben azonban valahogy nem szervesültek olyan jól, mint a közvetett utalások annak idején. A lemez címe már most rengeteg negatív hírverést kapott. Ugyanis az új lemezen az első szám (I'm Gonna Sit Right Down and Write Myself a Letter) egy Fred Ahlert-Joe Young szerzemény 1935-ből, amelyet Fats Waller tett híressé, de a Boswell nővérek, Sarah Vaughan, Frank Sinatra is előadták, Ben Webster, Jay McShann és mások improvizáltak témájára. Szövege arról szól, hogy a dalnok ír magának egy szerelmes levelet a szerelme helyett, (ti.: ha már tőle hiába várja), amelynek az alján (bottom) sok csókot fog küldeni. Az eredeti szerzeményben valóban szerepel ez a sor: A lot of kisses on the bottom. De nem lehet szerencsés kezű választásnak tartani, hogy ezt szövegösszefüggéséből kiragadva tette új, sztenderd-lemezének címévé McCartney (Kisses on the Bottom). Amelyről ráadásul a lemez megjelenése előtt tartott londoni sajtótájékoztatón is úgy beszélt, hogy már a Beatles-évek óta meg akarta csinálni. Ha ez polgárpukkasztás akart lenni, akkor besült a poén. Ha viszont, mint ahogy el is mondta az újságíróknak, imádja a húszas éveket (szerepel a lemezen az említettnél régebbi szerzemény is), mint a The Artist-A némafilmes című új film alkotói is, akkor elegánsabb formáját is választhatta volna a főhajtásnak. Fats Waller a prohibíció-kori, alig legális jazz kimagasló alakja volt, bohóckodásra is kész virtuóz (Ain't Misbehavin'), de ezt a magas labdát ő sem ütötte le, meghagyta kétértelműségnek.

Lovaggá ütve, júliusi hetvenedik (!) születésnapjára készülve Paul McCartney Beatle is maradt, meg nem is. Frissessége, tettrekészsége és hangja miatt évtizedeket letagadhat korából (bár az új lemezen mintha kicsit reszketegen szólna). Hogy manapság mennyire azonosul felfogásában is a Beatles-szel, a múlt század egyik legfontosabb kulturális jelenségével, az már nem annyira egyértelmű. Persze, McCartney ugyanúgy azonos volt kreatív önmagával hatvankilenc és fél évesen, mint 26 évesen, miközben a gombafejűek feloszlása után is végig a csúcson tudott maradni. Szólópályájának fő mérföldkövei, stílusa, inkább konstansnak mondhatók, miközben legújabb lemezének hangütése, zenei anyaga és stílusa eltér ettől, különösen a két legutolsót figyelembe véve (a Chaos and Creation in the Backyard című szólólemezt és a 2007-es Memory Almost Full-t).

Persze, amikor saját szerzeményében az angol bárd Csak a mi szívünk-ről énekel, kicsit nazálisan, szokásos felső oktávváltással, minden a helyére kerül: a LiPuma féle vörös plüss bevonatú vonószenekar, a Gershwin-féle hatos akkordok, a bevezető után induló lassú szving seprűzés, a fanyar szerelmes szöveg és Stevie Wonder szájharmonika-szólója. Kár, hogy  nem az egész lemezt McCartney írta meg.