Hortenzia, Gergő

Deseő Csaba csak egy van

2012.02.11. 17:47

Programkereső

Heti jegyzetében Amerikából jelentkező kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. A Magyar Jazz Szövetség tagsága által megszavazott, Szabó Gáborról elnevezett díjat idén Deseő Csaba kapta. Éljen! – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL.

Mit ér egy ilyen díj? Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy a legnagyobb elismeréseket leszámítva (Nobel, Oscar) egy díjnak végső soron az adja meg az igazi értékét, hogy ki kapja. Egyébként hosszú, és nagyon kimerítő filmfesztivált lehetne összeállítani az érdemtelenül Oscar-díjat kapott, azóta elfeledett mozikból. Egy-egy díjról mindig nehéz ilyen szempontból arányosan ítélni, miközben persze a zsűri tagjaiban bizonyára ott bujkál az utókor, feleselő Énke képében. Tavalyelőtt például Dresch Mihály kapta ugyanezt az elismerést (amint akkor beszámoltunk róla). Akkor úgy éreztem, hogy a díj tekintélye van kicsit elmaradva ahhoz képest, amit Dresch Mihály a magyar zenéért tett. Nem csak én gondoltam így, azóta népinek nevezett szakmai kezdeményezés is indult Dresch Kossuth-díja érdekében. A Kossuth-díjat megkapta már több olyan zenész is, akinek kitüntetését fejcsóválás fogadta: ez vagy annak szólt, hogy nem voltak igazán széles körben ismertek, vagy annak, hogy a Kossuth-díj - az általános meggyőződés szerint - az olümposzi magasságot, a költészet és a zeneművészet csúcsait kellene elismerje. És ebbe az olyan léhaságok, mint a jazz, nehezen férnek bele, a popzenéről nem is beszélve. Lovasi András Kossuth-díja ellenére mifelénk többnyire úgy gondolják az állami díjakról, hogy magas kultúra jöhet, a többinek ott a Mahasz zsiráf. Persze, sokan küzdenek Magyarországon az előítéletes közfelfogás és az akadémikus művészetfelfogás ellen, nem mindenki fogadja el ezeket a vélt normákat. Sokan tették fel életművüket arra, hogy a stílushatárokat átlépjék. Sajnos az utóbbi két és fél évtized ezt a frontot visszaszorította a hinterlandba, korunk nagy csatáját Barbie baba vívja az új kollektivizmus és konformizmus jegyében.

Deseő Csaba
Deseő Csaba

Ahhoz, hogy a magyar jazzmuzsikusok számára a különböző díjak lépcsőzetes rendszere kiépüljön, még nem érett meg a helyzet, mondjuk így, rengeteg beleérző képességgel. Ugyan örvendetesen sok jazzmuzsikus részesült már díjakban, csak ezeket többnyire klasszikus zenészek(re) koncipiálták. Ezért akármilyen kevesen is vannak egy-egy MJSZ-közgyűlésen (a szavazásra jogosult teljes tagság létszámához képest), akármennyire esetleges is a díj odaítélésének előkészítése, ennek a titkosan megszavazott elismerésnek komoly társadalmi értéke van, amit a tagok aktivitása, kitartása, a műfaj iránti elkötelezettsége támaszt alá.

A szintén a Magyar Jazz Szövetség által kitüntetett Gonda János a magyar jazztörténet aranykönyvébe zenekarvezető zongoristaként, zeneszerzőként, filmzene-komponistaként is beírta a nevét, de amit a jazz társadalmi elismertetéséért tett, nem csak a jazzoktatás, hanem a jazzelmélet terén is, az abban a bizonyos kötetben maga egy külön fejezet. Az MJSZ is aligha jött volna létre nélküle. Gonda eleganciája, szóbeli és zenei nyomdakészsége, tanári hivatástudata, a klasszikus zenét mintául vevő attitűdje intézmények sorának adott erkölcsi és esztétikai alapot. A vele egy generációba tartozó Deseő Csaba hasonló szellemben tevékenykedett. Mindketten a hatvanas évekbeli újraindulás idején, a Dália-korszakban lettek ismertek, azóta pedig kitartottak hóban-fagyban. Gonda és Deseő mindketten olyan jazzmuzsikusok - mindenekelőtt azok -, akiknek nem csak a mércét adta meg a klasszikus zenei világ, hanem a saját műfajukon túlmutató tekintélyt is.

Deseő a művészetet a művészetért szereti, és ugyan tanított is, neki a játék az élete. Homo ludens, főleg Gondához képest. Individualista, mint minden jazzalkotó, de ami jó a konzervativizmusban, az is jellemző rá. A Dália óta kompromisszumoktól mentesen igyekezett pályáját a jazzben kiteljesíteni. Ugyan mosolyogva szokta mondani, hogy mindezt megtehette, mert az Állami Hangversenyzenekar tagjaként 33 évig "civil" foglalkozása is volt, de ezt csak azok vehetik szó szerint, akik nem látták-hallották klasszikus zenei környezetben "dolgozni". Németországban a világ akkori egyik vezető lemezcégénél, az MPS-nél készített nagylemezt 1975-ben Dr. Dietrich Schulz-Köhn rádiós szerkesztő támogatásának köszönhetően, Kovács Andorral muzsikálva kitartott élete meghatározó stílusideálja, a Hot Club mellett, fiával elektronikus és pop-jazz kísérleteket is készített, Gyárfás István gitárossal pedig évtizedes múltra tekint vissza csupa örömből húrozott, happy-jazz tevékenysége. A lemezeire és együtteseire utaló felsorolást hosszan lehetne folytatni, de inkább mély meggyőződését említem meg, amellyel a jazz magyarországi népszerűségében - pontosabban: népszerűsítésének sikerében - hisz. Ennek köszönhetik hallgatói azt a több száz órányi jazzműsort, amelyet szerkesztő-műsorvezetőként, főleg saját lemezeiből, a Magyar Rádió, újabban a Civil Rádió hullámhosszán közreadott.

Most a magyar jazz köszönte meg, hogy van Deseő Csabája.