Erzsébet

A jövő itt van, neve Robert Glasper

2012.03.24. 11:34

Programkereső

Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. A Blue Note-nál megjelent új Robert Glasper albumot már most többen az év jazzlemezének tartják, holott inkább hip-hop sztárparádénak tűnik – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL.

Robert Glasper évek óta erre a nagy dobásra gyúrt. Negyedik lemeze a Blue Note-nál február legvégén jelent meg, de már előtte a figyelem középpontjába került. Megjelenésekor felkerült a Billboard 200-as toplistájára, méghozzá rögtön a 15-ik legmagasabb helyre, a lap Top Current Album listáján pedig tizedik. Vezeti az iTunes jazzeladási listáját kilenc országban (USA, Nagy-Britannia, Japán, stb), minden zenei újdonság letöltési listáján pedig az USa-ban egy hetes korában harmadik. A kritika is éljenez, Michael J West kritikus szerint megvan az év lemeze, a konzervatív Downbeat címlapra teszi, a New York Times meg hosszú cikket közöl róla, miközben Glasperék a legnézettebb napi tévéműsorokban lépnek fel. 

A Houstonban nevelkedett 33 éves amerikai zongorista, zenekarvezető, producer és stúdiózenész népszerűsége meredeken emelkedik. Úgy tudom, Robert Glasper Magyarországon nem járt még, de egyre többen ismerik nálunk is, és biztos lesznek, akik április 15-i bécsi vagy négy nappal későbbi berlini fellépésére el fognak zarándokolni. Glasper zenei képzése ugyanannyira zajlott a fekete közösség templomában, mint a zeneórákon, így nem csoda, hogy a rhythm and blues-zal rokonságot tartó stílusokban eleve otthon érezte magát, nem csak választott műfajában, a jazzben. A Blue Note-tól, a világ talán legpatinásabb lemezcégétől kapott fényes ajánlatot bemutatkozó lemeze után. A zseniális cégvezető, Bruce Lundvall csak annyit mondott neki, amikor Glasper hosszas prezentációba kezdett, hogy hogyan képzeli első kékcímkés lemezét, hogy hagyja abba. Azért szerződtették, mert bíznak benne, azt csinál, amit akar. Az ő dolguk, mondta neki Lundvall, majd az lesz, hogy eladják a lemezt.

Robert Glasper
Robert Glasper

Glasper a pályáját nagyjából úgy építette fel, hogy először fényesen bizonyított a hagyományosabb jazz felfogásban két korábbi lemezén, a legutóbbin pedig (Double Booked, 2009) a triója és a hip-hop-osabb Experiment nevű zenekara már fele-fele arányban osztozott. Persze, ha nem lennének legalább háttérben mai táncritmusok a trió-előadásaiban is, akkor nem volna világsztár, ráadásul olyan, akire a fiatal jazzisták félistenként néznek (például egyszer egy interjúban Hodek Dávid áradozott nekem róla).  

A mostani lemeze már nem a kísérlet, hanem a dolog maga. Elejétől a végéig sztárparádé, a táncolható zenék díváinak és rappereinek demonstratív felvonulásával. Azért például az énekesnő Ledisi a világon bármelyik jazz big band-jével is megállná a helyét, képzett szopránja a lemez talán legnagyobb slágerében hallható, a Gonna Be Alright címűben, amelyet Glasper instrumentális formában kiadott már F. T. B. címmel korábban is. A sort hosszan folytathatnám, mind a 12 trackre jut előkelő vendég.

A Black Radio címmel Glasperék több mindenre utalnak, az afro-amerikai zenei hagyományon túl a repülőgépek fekete dobozára is. A lemez mottója is az, hogy ez a zene kibírja a zuhanást is, leginkább pedig arra, hogy a lemezt afféle hangokból készült mozaikként rakták fel. Persze a rádió jellegzetes zajait is halljuk, felvonul a teljes mai technikai eszköztár. Jellemzően szellemes, bár nem eredeti ötlet a mikrofonpróba az első szám végén. A felvételek idején egyik este Glasper összefutott Chrisette Michele-lel és másnap már meg is örökítette vele az egyik leghúzósabb számot (Ah Yeah). Csak ritkán van az érzésem, hogy Glasper nem tudta teljesen kontrollálni a folyamatot a már-már átjáróház stúdióban vagy utólag a keverőasztalon: a címadó tracken van egy még értelmezhető teljes kiállás és újraindulás a szám vége előtt, viszont a megelőző számban, amelyet a Mint Conditionből érkezett Stokley Williams dobossal vett fel, a leállás-visszatérésnek semmi értelme.

Na de, kérdezhetné bárki, mi ez a felfokozott hipe Glasper körül, amikor egyrészt a jazz és a többi priméren afro-amerikai irányzat, mint a R&B, a hip-hop, stb. eddig is közeli rokonságban voltak, és nem Glasper az első, aki a kettőből új ötvözetet próbál kiönteni? Nem véletlenül hívják az irányt néhányan neo-soulnak is, és ugyebár Miles Davis halála előtt rapperekkel dolgozott, Buchkshot LeFonque néven Branford Marsalis elég jelentős hip-hop-jazz anyagokat adott ki, Roy Hargrove szintén alakított ilyen zenekart (RH Factor), ráadásul nála Glasper maga is közreműködött olykor. Ezen túl számosan voltak és vannak, akik inkább a tánczenei ritmusok és a hip-hop idióma felől érkezve alakítottak groove-csapatokat: Guru, A Tribe Called Quest, stb., de a jazzvilágban is elismerték őket. 

Robert Glasper Experiment
Robert Glasper Experiment

A magasra csapó divathullámon lovagló zongorista, a zenekara (Casey Benjamin szaxofon, billentyűk és vocoder; Derrick Hodge basszgitár; Chris Dave dob) meg hát ez az egész lemez nagyon egyben van. Nagyon ki van találva, és kitalálás alatt azt kell érteni, hogy eközben a hangszereik billentyűit nyomkodták, nem csak utólag a számítógépét. Spontán, néhány nap alatt dobták össze a lemezt a stúdióban, de hát már pontosan tudták, mit akarnak, például egy Ahmad Jamal-részletből csináltak groove-ot. Egyébként a jazz ősök között Glaspernek a közvetlen felmenője Mulgrew Miller, magának az Experimentnek pedig a néhai producer, J Dilla. Glaspernél az otthoni keyboardja feletti falon Thelonius Monk képe lóg. És amikor a rapper a zenekarában azzal zárja mondandóját, hogy így meg úgy a jazz warriors, akkor következik a tündöklő, csillogó zongoraszóló - de a groove marad.

Szerintem csak örülhet ninden ortodox jazzrajongó, ha Glasper így folytatja, és tényleg divatossá teszi a jazzt a fiatalok között. Nagyon komoly érve, hogy ő messze az egyetlen jazz előadó, akinek a számait nagyobb arányban töltik le, mint amennyi hanghordozót vásárolnak.  Kicsit nagyobb távlatban tekintve: ha a nyolcvanas években Wynton Marsalis megteremtette a jazz közönség arisztokráciáját, erősen ideologikus (neo-)klasszicizmusát, akkor a tízesekben Glasper lehet az, aki a szembe tud szállni a műfajt veszélyeztető elöregedéssel és az elefántcsonttoronyba záródással. Glasper többször is visszautasította, amikor (még maga a Blue Note is) úgy aposztofálták, mint a jazz holnapját. Nem - válaszolta -, én most vagyok itt.