Hedvig

Klip, klikk, tweet - rossz, rossz, nemjó

2012.04.12. 13:50

Programkereső

Nagy vihart kavart az amerikai sajtóban a torontói húszévesek hip-hop jazz triója, a BadBadNotGood - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL heti jegyzetében, melyben kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Két héttel ezelőtt írtam Robert Glasperről, akit sokan a jazz jövője szimbólumának tartanak, és még kritikusai is elismerik, hogy a műfaj derékhadával szemben ő képes megszólítani a fiatalok tömegeit. A jazz és a hip-hop ugyanarról a tőről fakadnak, de amikor összekapaszkodnak, akkor az általában rengeteg súrlódással jár, még Glaspernél is, akinél a szervesülés színvonala átlagon felüli. A youtube-on indult divathullám, a BadBadNotGood (BBNG) zenéje is kiváltott néhány keményebb kritikát, de az igazán nagy vitát egy róluk szóló bulvárcikk keltette.

A történet tavaly kezdődött: Matthew Tavares zongorista, Chester Hansen bőgős és Alexander Sowinski dobos, akik mindhárman elektromos hangszereken is játszanak, a Humber főiskolára jártak. Zenekari gyakorlatként dobták össze alkalmi triójukat, és egy Odd Future feldolgozással rukkoltak elő. A tanároknak nemigen jött be a produkció, de a fiúk szívesen hülyéskedtek továbbra is együtt, és - miért ne? - a youtube-ra is feltették első próbálkozásukat. Ez az: 

Aki siet, vagy akinek nincs kedve megnézni, annak gyorsan elárulom, hogy átlagéletkoruk hajszálpontosan húsz év, a dobos disznómaszkban játszik, és hogy a hip-hop groove nem tudja eltüntetni a zenekari tagok tudásbeli hiányosságait. Hogy mégis miért látták ezt a (folytatásában sem sokkal izgalmasabb) klipet lassan negyedmillióan? A sok klikkhez az első lökést Tyler adta, egy tweetben, amiben Dave Brubecket emlegette és odavolt a gyönyörűségtől. Ő nem ezt a kifejezést használta. Tyler, the Creator egy Los Angeles-i rapper, az Odd Future Wolf Gang Kill Them All, röviden csak Odd Future-nak nevezett rappertársulat vezéralakja. Több produkciót és saját lemezcéget is működtetnek, főleg az internetes médiumoknak és kapcsolatoknak köszönhetően nagy rajongótáboruk van, és elképesztően mocskos szájúak.

A triót időközben egyik barátjuk elnevezte, nem is gondolkodtak addig külön néven. A lázadás szellemét és az elnevezés poénját nyílván a Bad Plustól kölcsönözték, az egyik meghatározó olyan amerikai jazz zongorás triótól, amelyik a fiataloknál is népszerű lett (most már inkább volt) tánczenei ritmusokkal és popdalok feldolgozásaival. Aki a jazztörténetet akár felületesen ismeri, persze azt is tudja, hogy ez kezdettől fogva sajátossága a műfajnak. Elég ha csak azt idézzük fel, ismét egy generációval korábbról, hogy Jaco Pastorius számát, a Punk Jazzt a Weather Report 1978-ban vette fel, és ez a lemez, a Mr Gone a Downbeattől egy (azaz 1) csillagot érdemelt ki.

A BBNG a második, immár döntő lökést Giles Petersontól kapta. A brit tánczenei lemezlovas a Canteloupe Island című acid jazz feldolgozás óta az utóbbi évtizedek egyik nagy ízlésdiktátora. Peterson saját gálájára is meghívta őket Londonba tavaly novemberben, és rájuk ütötte a siker bélyegét: „Igen ritka, hogy jazz-zenészek a hip-hop cuccot ilyen jól eltalálják, leszámítva az olyanokat, mint Q-Tip, Questlove, Steve Coleman és Robert Glasper. Ezek a srácok most már az első osztályban fociznak!" Ezek után a trió több lemezt is kiadott, mindegyiket a neten, ingyenes letöltéssel. Javukra legyen mondva, frissen megjelent második lemezük - a remixeket leszámítva - mutat némi fejlődést első, a neten közzétett "munkájukhoz" képest.

De mindeddig még csak egy fiatal banda meglepő magasra ívelő feltűnéséről van szó, akik még a kaliforniai Coachella fesztiválra is meghívást kaptak. A nagy hullámokat egy cikk keltette, egy helyi bulvárlapban, Torontóban, és a srácokkal egy főiskolára járó fiatal (nyilvánvalóan rajongó) újságíró gyakornoklány jegyzi. Azt a néhány kamaszos túlzást, ami már a címből felsejlik, (Torontói jazzfuturisták újraírják a szabályokat), még mindenki megbocsátotta volna. De a triótagok interjúalanyként tett néhány erősen provokatív kijelentése már kiverte a biztosítékot a zenei establishment különböző pontjain.

BadBandNotGood
BadBandNotGood

A hirtelen jött siker hatására a zongorista és a dobos abbahagyták felsőfokú zenei tanulmányaikat, csak a dobos maradt a Humberen. Szerintem a zenekar egyetlen zeneileg komolyabb dolgokra "kész" tagja éppen Sowinski, a dobos. Tavares szólóin a provokáció óta bizony nagyon sokat kerestek és találtak is fogást. A cikkben ráadásul elég nagy garral szapulják a jazzoktatást. Tapasztalatlanságukban nem veszik észre, hogy a saját hang megtalálásának előfeltétele, és nem akadálya az, hogy végigmennek a jazztörténet nagy korszakain, stílustanulmányokat folytatnak Parker és Coltrane szólói alapján.

Ifjonti hévvel nekimentek Robert Glaspernek is, aki pedig mostanában általánosan elismert mérföldkő a hip (hop) és a jazz kereszteződésében, amint az a fenti Peterson-idézetből is kiviláglik. Azt találták mondani, hogy Glasper le van ragadva 1990-nél, és hogy "A jó zene titka, hogy az ember nyitott szellemmel közeledjen hozzá." Sowinski nyilatkozatának az a része, hogy csak azért jár még az iskolába, hogy meglegyen a TB-je, nem éppen a nyitott szellemről árulkodik.  

Először is a Humber főiskola tanárai kérték ki maguknak a lesajnáló általánosításokat - de mindezt olyan választékosan és olyan toleránsan, hogy alig hittem a szememnek. Az egyik ottawai (nem bulvár) napilap jazzblogjában Peter Hum, helyi jazznagyság, autodidakta (!) zongorista-zeneszerző aztán ízekre szedte a fiatalok néhány foghegyről odavetett megjegyzését a mai jazz maradiságáról. Legszebb az ellenpéldaként felállított névsora: Brad Mehldau, Kurt Rosenwinkel, Wayne Shorter, Vijay Iyer, David Binney, Dave Douglas, Miguel Zenon, Rudresh Mahanthappa, Mary Halvorson, Tim Berne, Guillermo Klein, Jason Lindner, David Braid és Ambrose Akinmusire. És a többi - a névsor tetszés szerint folytatható, teszi hozzá. Nagy örömmel konstatálom, hogy Hum névsorának első nyolc nevét magyar plakátokon is lehetett már olvasni, a magyar jazzrajongók és a szakma jelen időben értesülhettek a jazz aktuális történéseiről a Budapest Jazz Club, a Müpa, a Mediawave fesztivál, a Trafó, az (ex-)Veszprémi Ünnepi Játékok, meg néhány más ambiciózus koncertszervező áldozatos munkájának köszönhetően.

Amint az már olyan sokszor bebizonyosodott, a kortárs gondolkodásmód és a jazz jól összeegyeztethetőek. Csakhogy amikor egy generáció megtalálja a maga számára ezt a Kolumbusz tojást, ne higgye, hogy ő fedezte fel Amerikát. Ráadásul szerintem a BBNG zongoristáját bármikor keresztben lenyeli Pozsár Máté, hogy csak a korban és pályaszakaszban vele összevethető egyik tehetséges magyar zongoristát említsem.

Hogy akkor mégis mitől szenzációs a trió feltűnése? A higgadt Jazzwise, mértékadó brit szaklap tudja a magyarázatot: „Ez a zenekar olyan sok mindent megcsinált, amiben mások elvéreztek: jazz improvizációval eljutottak egy új és fiatal közönségréteghez. Sikerük titka egyszerű: azokat a számokat játsszák, amiket a mai fiatalok ismernek, zenéjük inkább való táncos klubokba, mint ültetéses koncerthelyszínekre, és végül, talán ez a döntő, a lemezeiket az interneten keresztül ingyen teszik elérhetővé."

A kibontakozott vita természetesen olyan faktor, ami felerősíti a cikk által említetteket. Lezárni persze nem egykönnyen lehet, de az egyik hozzászóló, a montreali zongorista David Ryshpan elég jól összegez, miután élőben is hallotta őket: „Hogy igazságosak legyünk, a teremben sok mindenkinek nagyon bejöttek, de a fellépésük végére kiderült, hogy ez a varázsló csak egy trükköt tud." És hogy igen, amikor ő volt 19, ő is azt hitte, hogy minden számot nagy crescendóval kell eljuttatni a végére, a csúcspontra. A BBNG ügyben a trombitás Ali Brownman, aki keresett stúdiózenész és lemezstúdiót is vezet, a Facebookra is odakanyarította kerek mondatait és józanul mérlegelő véleményét. El kell ismerni, érvelt, hogy sikerült nekik 20 évesen legalább elindulni azon az úton, amelyet a sajátukénak mondhatnak. Ezek után illik szurkolni nekik, és ha minden jól megy, útközben majd pótolják hiányosságaikat.