Menyhért, Mirjam

Robi Botos: "A torontói jazzközösség gyorsan befogadott"

2012.05.17. 13:46

Programkereső

A 34 éves, nyíregyházi születésű Botos Robi húsz éves kora óta Torontóban él, ahol az ország egyik legnevesebb zongoristájává vált. Kapott már kanadai országos jazz díjat és Juno-nevezést, megnyerte a Montreux-i és a Jacksonville-i versenyeket. Júniusban a Rochesteri, Montreali és Edmontoni Jazzfesztiválon szerepel, felvételeit a rádiók rendszeresen játsszák. Triójával, melyben bátyja, Botos Ferenc dobol és Darvas Attila bőgőzik, tavaly adott ki új lemezt. Tony Lakatos pedig amerikai zenészekkel (Robert Hurst bőgőssel és Billy Drummond dobossal) együtt hívta meg vadonatúj lemezére.

Robi Botos
Robi Botos

- Amikor '98-ban Kanadába jöttél, a menekültkérelmedet elutasították, a feleséged viszont már terhes volt. Végül a kanadai  jazzmuzsikusok összefogtak az érdekedben. Hogy sikerült viszonylag rövid idő alatt ilyen komoly barátságokat kialakítanod?

- Minden kezdet nehéz, főleg amikor idegen helyre megy az ember, ráadásul családdal. Jazzben az ember el tud járni jam session-ökre, ahol könnyű az emberekkel megismerkedni. A torontói jazzközösség nagyon befogadó volt, hihetetlenül gyorsan kialakultak a dolgok. Egyébként a feleségem kilenc hónapos terhes volt és aznapra volt kiírva, amikor el kellett volna hagynunk az országot, miután a menekültjogi kérelmünket elutasították. Akkor haladékot kaptunk, majd humanitárius alapon újra beadtuk a kérelmet, hogy maradhassunk, amit később meg is kaptunk. A zenészek egy csomó levelet, beadványt írtak, sokan támogattak. A kérelem elbírálásába már ez is beleszámít. 

- Később megismerkedtél az ország leghíresebb jazzmuzsikusával, Oscar Petersonnal, aki afféle mentorod lett. Hogy találkoztatok?

- Egy versenyen indultam Montreux-ben, Svájcban, amit sikerült megnyernem. Az egyik díj az volt, hogy a következő évben, 2005-ben én adhatom az egyik nyitó koncertet. Úgy szervezték, mivel én is Kanadából jöttem, hogy Peterson előtt játsszak. Majdnem eldobtam a telefont, amikor közölték. Az életben csak egyszer adódik egy ilyen lehetőség. A zenekarából már ismertem Dave Young bőgőst, akivel 35 évig együtt játszott. Dave bemutatott neki, és azután megmaradt a kapcsolat, feljártam hozzá, itt lakott Toronto elővárosában, Mississaugában.

- Dave Younggal azóta is jóban vagytok, most is turnén voltál vele.  

- Dave kvintettjével, ami végül is egy tribute band, sokat koncertezünk. Nemrég játszottunk Ottawában és Montrealban is, korábban pedig Dél-Amerikában. Ezek Peterson emlékkoncertek voltak, az ő számait játszottuk. Nagy megtiszteltetés, hogy rendszeresen hívnak ilyen koncertekre.

- Kikre nézel fel Kanadában? Otthon inkább csak az "amerikai" zenészek ismertek.

- Kanadában is rengeteg jó zenész van, akik a nemzetközi jazzélet részesei is. Például a szaxofonos Pat LaBarbera, aki hosszú játszott ideig Elvin Jones-szal és Buddy Rich-csel, meg Kenny Kirklanddel és sok más kedvenc zenészemmel. Azután Don Thompson, aki bőgőzik, zongorázik és vibrafonozik is. A szintén kiváló gitárossal, Ed Bickerttel is volt közös zenekara. Azután Terry Clarke dobos, aki Jim Hallal szerepelt és Rob McConnellel. Ő dobol Peterson: Nigerian Marketplace című lemezén is.

- És mi a helyzet a te generációdban,a fiatalabbakkal?

- Köztük is rengeteg jó zenész van. Nekem sokat számított, hogy amikor kijöttem és megismerkedtem zenészekkel az én generációmból, tőlük is tanultam. Sokan segítettek is nekem, főleg zongoristák. Például olyanok, mint David Braid és David Restivo, sokat segítettek nekem, hogy itt sikerüljenek a dolgok, ami nagyon jól esett, különösen azért, mert zongoristaként nem azon voltak, hogy védjék a magukét, hanem befogadtak, mint egy zenei család. Sokat számít, hogy az emberek hogy állnak egymáshoz és végül is emiatt maradtam Kanadában és szerettem bele ebbe az országba.

- A híres amerikai dobossal, Terri Lynne Carringtonnal is többször szerepeltél már és nagyon kedvezően nyilatkozott rólad.
- Igen, nagyon támogatóan állt hozzám. Felvettünk egy lemezt, ami DVD-n is kijött, a One Take című sorozatban, amit egy helyi producer csinál, Peter Cardinali. Ő egyébként basszusgitáros, nagyon jó zenész. Én a sorozatban kettőn vettem részt, a másik lemez Joey de Francescóval készült. Carrington és De Francesco is segítőkészek voltak, és nagy élmény volt velük játszani.

- Majdnem teljesen autodidakta vagy, hogy lehet ilyen szintre eljutni önerőből? 

- Igazából a jazz lényegét, azt hiszem, nem lehet másképp megtanulni, csak úgy, ha az ember olyan zenészek között van, akiktől tud tanulni, és ha hallgatja a felvételeiket. Én így tanultam, előtte a Rózsa Ferenc Zeneiskolába jártam Pesten, ez adta meg az alapot. De jazzt nem tanultam soha. Szerencsésnek érzem magam, hogy Magyarországon is nagyon jó zenészek vannak, akiktől tanulni tudtam úgy, hogy hallgattam őket.

- Otthon kikkel játszottál és kiket figyeltél?

Nagyon sokat hallgattam például Szakcsi Lakatos Bélát és fiait, meg Oláh Kálmánt, rajtuk nőttem föl. Apukám és a két bátyám is zenész, apukám vett nekünk hangszereket és otthon is sok zenét hallgattam, de nem csak jazzt, mindenfélét. Ez komoly inspirációt adott. Sokan jártak föl hozzánk örömzenélni. Az első rácsodálkozásom a zenére a rokonoknak meg nagyapáimnak köszönhető, akik cigányzenet játszottak. Gyémánt Losó András pedig apukámmal és bátyáimmal zongorázott, nagyon izgalmas volt hallgatni, ahogy szintetizátoron játszott. Szerintem ez a lehető legjobb út egy jazz-zenésznek. Viszont nagyon hamar ráálltam a jazzre, és már bánom, hogy nem folytattam a klasszikus zongorázást. Mostanában próbálok visszatérni hozzá.

 

- Néhány napja jelent meg Home Tone címmel Tony Lakatos új lemeze, a te közreműködéseddel. Az ő együttesében korábban Kirk Lightsey, Dave Kikoski, Oláh Kálmán és mások ültek a zongorához.   

- Nagy öröm és igazi megtiszteltetés volt számomra Tonyval lemezt fölvenni. Sajnos nagyon keveset találkoztunk az évek során, mivel ő már gyerekkoromban is csak látogatóba jött Magyarországra, de 18 évesen egyszer játszottam vele, két szám erejéig. Amikor nemrég Montrealban szerepelt, meglátogatott Torontóban, és sokat muzsikáltunk együtt egy héten át. Ezután jött a lemez, amit Brooklynban vettük fel - ezzel egy másik álmom is valóra vált, különösen, hogy még egy saját számomat is (Unanswered) eljátszottuk.

- Úgy gondolom, hamar kialakult a saját stílusod , amire szerintem az a jellemző, hogy nem minden áron újat, hanem inkább elvarázsolni akar.

- Ez akkor alakult ki bennem, amikor Kanadába jöttem, ami igazán multikulturális hely. Sokkal jobban előjön az emberből az igazi énje, mert bátorítják, hogy tényleg magát adja. Nagy lecke volt nekem, hogy játszhattam azokkal az emberekkel, akikkel a példaképeim játszottak, és akkor ráéreztem arra, hogy megtaláljam a magam stílusát. De ezt nem lehet erőltetni, pedig sokan erőltetik, hogy mindenképpen újat akarnak csinálni. Én arra próbáltam koncentrálni, hogy visszanyúljak azokhoz a gyökerekhez, ahonnan származom. És ez segített nekem abban, hogy inkább magamat adjam, hogy őszinte legyek. Szerintem nagyon kevés őszinte akad a mai zenészek között, inkább azon vannak, hogy megfeleljenek, valaki más stílusát utánozzák. Én nem is úgy próbálok játszani, hogy egy kialakult utat követek, hogy például csak az 1950-1960 közötti felfogásban játszom jazzt, vagy ilyesmi, sokkal tágabban fogom fel ezt.

- A Homeland című, legutóbbi trió-lemezed több témája is a romák történelmi vándorlására utal. Az egyik ezek közül a People Uncounted című dokumentfilmben is szerepel.

- A People Uncounted  (kb.: A nép, akikről nem adtak számot - a szerk.) című dokumentumfilmet hamarosan bemutatják Kanadában és remélem, majd Magyarországon is. A producer, Lenny Binder ekkor határozta el, hogy megcsinálja ezt a filmet, amikor egyszer a romák zenéjéről és sorsáról beszélgettünk. Nagyrészt arról szól, hogy a holokausztban mi történt a romákkal. Ezt a történetet nem igazán mondták még el soha. A filmben elhangzik, hogy 500 ezer cigányt öltek meg, de sokan több mint kétmillióról beszélnek. Közülük sokan még soha nem is tudták nyilvánosság előtt elmondnai, a történetüket, és a filmben ezek a történek megtalálhatóak. Én írtam a zenét filmhez. Az egyik témám a filmből a CD-men is szerepel.

- A Place to Place?

- Nem, egy másik, a Homeland. De a Place to Place-hez az inspiráció onnan jött, hogy Ian Hancock nyelvészprofesszor kutatásai nyomán fény derült arra, hogy spanyolországi roma származású embereket is rabszolgaként adtak el Európán belül, és így Louisianába is vittek közülük rabszolgákat, sok helyre. A fekete rabszolgaság soraiba tehát egyedül a cigány nép keveredett. Ezért van, hogy ennek a számnak van egy spanyolos behatása is, nekem ez nagyon érdekes történet volt. Sokan még most is nagyon keveset tudnak a romákról, hogy ennyien meghaltak közülük a holokausztban, és ez volt az inspiráció arra, hogy ezt a zenét megírjam.

Még több Robi: http://www.robibotos.com/