Orsolya

A Bacsó-kvartett nagy győzelme

2012.06.16. 11:33

Programkereső

A magyar közönség nagy szerencséje, hogy Bacsó Kristóf nem maradt külföldön - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Nem azért írok Take7 nevű rovatomban Bacsó Kristóf új lemezéről, mert éppen 7 track van rajta, hanem mert a magyar jazz kiemelkedő eseménye. Erről a lemezről olyan sokat lehetne írni, hogy szétfeszítené a rovat kereteit, ez most inkább csak kedvcsináló. Ráadásul cikkünk megjelenésével egy napon tartják a "hivatalos lemezbemutató" koncertet, ami persze egy kicsit a saját farkába harapó kígyóra emlékeztet, mert koncertlemezről van szó. (Így persze a lemez kapcsán csak egy "take"-ről beszélhetünk.)

Bacsó Kristóf Quartet
Bacsó Kristóf Quartet

Megérne egy misét, én mindenesetre most egy bekezdést celebrálok neki, hogy magyar jazz: nem véletlen, hogy a benini származású amerikai gitáros sztár, Herbie Hancock társa is azt emeli ki a lemez ajánlójában, hogy Bartók is büszke lenne rá ezekre a muzsikusokra. Bacsó amerikai egyetemi évei után hazatért, és pályájának visszatérő kérdése, hogy jó döntés volt-e ez, ki tud-e bontakozni művészileg Magyarországon élve úgy, mintha ott próbálta volna meg? Zenekarának vele pontosan egyidős dobosa, Németh Ferenc amerikai felsőbb tanulmányai végeztével New York-ban, a jazzrázás epicentrumában veselkedett neki. Minden bizonnyal jól döntött, meg tudott kapaszkodni, híres és jó zenész, keresett dobos lett. Viszont az utóbbi évtized egyik legkeresettebb magyar jazzmuzsikusa, Szandai Mátyás bőgős Franciaországba költözött, de még ahhoz nem elég régen, hogy felmérje, mennyire hozta ez meg a kívánt eredményeket a pályáján. A kvartett Bacsó melletti másik szólistája, Fekete-Kovács Kornél az egyik legaktívabb zenész a hazai jazz színtéren, alapító vezetője a Modern Art Orchestrának, a trombitás a Fidelio jazzrovat cikkeinek is állandó szereplője. A kvartett vendége, a három számban közreműködő Oláh Kálmán pedig a magyar jazz egyik külföldön is tekintélyt szerzett, igazán kiemelkedő alkotóinak egyike.

Oláhnak sok közös projektje volt már Bacsóval, ezért nem is igazán nevezhető vendégnek ezen a felvételen. Őt is beleértem tehát abba, hogy ez a lemez a kitartóan működő, éveken át szoros munkában összeforrott zenekar nagy győzelme, az egymás minden rezdülését ismerő régi társak elmélyült alkotása. A produkció érettségének, az összteljesítmény kifinomultságának nyilvánvaló bizonyítéka, hogy a kvartett második lemezként ilyen színvonalú koncertfelvételt tudott kiadni, ami tavaly szeptemberben, a Művészetek Palotájában készült.

Bacsó Kristóf Quartet
Bacsó Kristóf Quartet

Az Alteregos, az első lemez azt a művészi programot tűzte maga elé, hogy az altszaxofon, a trombita, a bőgő és a dob sajátos polifóniában szólaljon meg, amelyben egy személy (a téma) különböző életlehetőségeit (változatait) valósítják meg (hangoztatják). A nagysikerű szerzői bemutatkozás után Bacsó - úgy gondolom - a kompozíciók kidolgozására koncentrált, miközben a koncepció nem változott lényegesen, leszámítva a zongora belépését az új lemez három számában. A hét téma alapján megkockáztatom a következtetést, hogy Bacsó a magyar jazzélvonalnak is a csúcsán jelölte ki a maga helyét szerzőként, teljesen kiforrott a saját stílusa. Az öt muzsikusról eddig is tudható volt, hogy milyen fantasztikus előadók, ezért inkább a témákra hívom fel most a figyelmet.

A nyitó darab címe Metamorfózis, de szerzője hívhatta volna genezisnek is, legalábbis az első rész alapján, mert monoton prímekre épül, de az expozíció óriási távlatokat nyit. Szinte kiált a megfilmesítésért, ahogy a kvartett kibontja a témát. Az első részben a hangszerek váltva variálnak ellenpont-füzéreket a groove-os alaptémára. A másodikban a téma inkább allegretto, és dúr hangnemekkel van bevilágítva, de rubato eloldással tér vissza. Nem lövöm le az összes poént, még két nagyobb részben csomó változatos alakot ölt a téma, élvezetes dolog őket szorosan követni. Az alakváltoztató megformálásában a dob és a bőgő is roppant kreatív.

A második ott folytatja, ahol az előző abbahagyta, ha tetszik Látogató lett az alakból. A kompozció struktúrája hagyományosabb, az epikus jellegű témát a két fúvós együtt mutatja be, azután Bacsó nagyívű szólója következik. Lehet, hogy csak beleképzelem a cím alapján, de a szaxofonos éneklős, mesélős jelleget adott improvizációjának. Hatalmas felelgetés következik Fekete-Kováccsal, ami hátborzongató szükségszerűséggel simul bele a témába a zárásban.

A Mantra 5/4-ben azzal tűnik ki, hogy a dallam nem a metrumra általában jellemző kis, gyors lépésekkel, hanem komótos, hétmérföldes léptekkel indul - a két fúvóssal unisonóban, csak kicsit variálva kánonnal, vagy tercemenettel. Bacsó repül először, majd a vége előtt még egyszer, közben a szánykürt bontja ki mélyebben a témát - több tempóváltást is elenged, még feljebb repül az ötnegyed felé, ahonnan a "talaj" már alig látszik. Jutalomjáték Németh Ferencnek is, Szandai pedig az összes "repülő" motorja. Ezzel vége az első nagyobb egységnek.

Oláh Kálmán belépésével a textúra nagyon besűrüsödik. A második tercettbe is belelátni vélem a háromtételes szvit jellegzetességét: A Mosolygó hold és a Hold(béli) tánc természetesen még szorosabban egybetartozik, a legfényesebbek az eddigi szerzemények közül. És ettől kezdve már nem is szabad ragaszkodni a szöveges cím keltette asszociációkhoz. (Amivel nem tudok mit kezdeni, az a lemez címe, a Noktürn, mert bár vannak az éjszakával kapcsolatos asszociációkra módot adó tartalmak, a hagyományosan ilyennek tekintett hangulat aligha jellemző rá.) Ritmikában és tempóban meg harmonizációban mindenképpen "naposak" ezek a "holdas" számok. Feltűnő, ahogyan élvezik az együttjátékot. A három dallamhangszerest és a ritmusszekciót hallgatva az az érzésem, hogy az urak a Conversationslexikonból léptek elő, olyannyira magas szintű a társalgásuk, valóban tanítani lehet a megszólalások arányát, reflexivitását. A második "holdas track" a lemez csúcspontja, biztosan nem véletlenül a leghosszabb szám, ezen a lemezen semmi sem véletlen.

A következő szerzeménnyel kétség hasít bele a hallgatóba, akár odafigyel a címre (Túl sok kérdés maradt), akár nem. A Bacsó dallamaira jellemző szűk, nyugtalan hangközlépések, sokszor ismételve, egyre variálva, először a szaxofon-zongora, majd a két fúvós és a zongora közötti felelgetésben öltenek formát. Ha az előző számról az élénk asztali társalgás jutott eszembe, akkor ez a riadt magyarázat-keresés képe, Oláh evansi sötét akkordfűzéssel dolgozza ki a témát, ami olyan, mintha legalább négy bé jegyezné elő, pedig "csak" d-mollban indul. A transzponáló előmenetele is csak a bizonytalanságot fokozza, nem célirányosan halad, csak pillanatnyi megnyugvást hoz a témazárlat.

A gondos szerkesztésnek köszönhetően a zárószám önálló egység, ami újra kvartettben szólal meg. Úgy hívják, hogy Caffeine Express, de ezt nem fordítom vissza magyarra, mint a többi számcímet. Ugyanolyan expanzív építkezésű darab, mint a nyitószám, de nem mondanám se vidámnak, se szomorúnak, viszont humora van, és az expressz dübörgését idéző ritmikája elképesztően jó, ez a másik kedvencem. A Szegedi Jazznapokon hallottam először tavalyelőtt, talán az volt a premierje. Apropos premier, a Bacsó-darabok és a szerző muzikalitása néhány darabban az itt szereplőek közül hallható a Modern Art Orchestra repertoárján is, leginkább penetráns hangszerelésekben.

A magyar közönség mindenesetre nagyon jól járt azzal, hogy Bacsó itthon dolgozik.